LAPP ATYAFIAK.
ljöttek hozzánk lapp fajtestvéreink – az állatkertben lehet náluk vizitelni, – közvetlen a jeges medvék mellett. Itt mutogatják magukat bizarr sátrak alatt, egy füstös kondérnál, a havon, csónakszerü szánjaikon, melyeket a rénszarvas, a turáni mitológia csodaszarvasa húz szelíden, könnyező szemmel, Az angol-német, a spanyol-francia barátkozás villamfényes termekben, pezsgős bankettekkel kapcsolatban zajlik le, a mi ismerkedésünk csak itt. Első pillanatra csakugyan nagyon idegenszerűek. A szemük keskeny és vakoskodó. Ahol ők élnek, csak fél évig süt a nap. A nyelvük, melyet mi kínos verejtékezéssel tanulhatunk az összehasonlító finn-ugor nyelvészeti órákon, merően különös, csak pár szavuk egyezik nagyjában és csak a fülünk érzi, hogy ez a zene ismerős, régen, nagyon régen hallottuk. Néhány kis fiu már tisztán gagyogja a magyar szavakat. A rokontalan magyar ezt is örömmel hallja. Pöttön lapp kisasszonyok botorkálnak a hóban vastag szőrmebundában és bocskorban, szőkék, kékszemüek, pirosarcuak, igazi skandináv babák és a fa mellett egy gyerek énekel valami lapp dalt, lallázva és szöveg nélkül. Pajkos dal lehet, de rám ugy hat, mint egy temetési ének. Ezek volnának az én rokonaim? Akkor inkább rokonom a bécsi pincér, a német rakodómunkás, vagy a holland paraszt, aki villával piszkálja a fogát.
A lappok azonban szerződtetve vannak s elgondolom, hogy otthon a földbe vájt vityillóikban bizonyára máskép élhetnek és az ő itteni szereplésük nagyon hasonlit ahhoz, hogyha pár hortobágyi csikóst díszmagyarba öltöztetnénk s azonmód kiraknók őket egy bódé színpadára, idegen tekintetek prédájául. Ez csak egy ál-népszínmű. De szerencsére láttam őket – előadás után – egy pincében enni. Vajat ettek, késsel és villával, finom pesti margarinos vajat, a család az asztal köré telepedett, a lapp menyecske állva, szorgalmasan sürgölődve osztotta szét az ételt és az öreg lapp levette fejéről – lassan és ünnepélyesen – a rénszarvas-kucsmát s megmutatta kérges, olajzöldre cserzett arcát. Éhesek voltak, de nem siettek. Ezek a műveletlen vakondok-emberek szemérmesek és úriak. A férfiak mozdulatlanul nézték, hogy készitik az asszonyok a vacsorát. Amikor minden készen van, a legöregebbik maga elé téteti a kenyeret, egészen közel hozzá, hogy kényelmesen szeghessen belőle és a poharat is egész közel, hogy ne kelljen méltóság-bontó nagy mozdulattal utána nyulni. Mindenük merően különös és északi. Az anyanyelvükön kivül angolul és norvégül selypegnek, mint a mi parasztunk németül, aki azt tudja, hogy „nix-dájcs“. Az öreg lappnak az a mozdulata azonban ismerős volt, testvéri és rokoni s a másik pillanatban már az egész társaság az volt, a pisze és majszoló gyermek-csoport, az almaarcu szelíd menyecskék is, akik a fejükön piros kendőt viselnek keleti virágmotivumokkal, magyar motivumokkal. Elszakadtak tőlünk, a vaksi északi fokra, a féléves sötétségbe, a szavaik elsatnyultak és a felismerhetetlenségig ficamodtak, az étlapjukon csak a kenyér, a halzsir szerepel, a szemük lenkék lett, de a nyugalmuk és a taglejtésük beszél, ezt nem felejtették el s az önfeledtség pillanataiban ugy mozognak, mint a szegedi paraszt, aki áhitatosan és ünnepien megszegi a kenyeret. A néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha, kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.
Ugye öreg lapp bátya, Anders Persen?