BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS.
gy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt, és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában, melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan. Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.
Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.
Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart, vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső mellényzsebében.
Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én házam az én váram.“
De pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam az én váram.“