BÉCS, A VERKLIVÁROS.
udapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.
Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város. Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk, még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a kalácsot a kávéba apritják.
Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak lirikus nem. Nálunk a lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen. Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét. Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől-egyig, líra nélkül. Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van, millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.