FIRKÁK A JÉGEN.
ak délutánon gubbasztunk a szobákban. Korán, nagyon korán felvillannak most a lámpák. Meleg, sárga paszomány hull a hóra. Köröskörül, az ablakpárkányokon, a háztetőn, az utcán hideg porcukor, fölötte pedig a lámpák mély és izzó sárgasága, az imbolygó és elsuhanó ragyogás, a hermelinprém szegélye. Ez a téli délutánok szokott pompája. Nagyon arisztokratikus, főuri, majdnem főpapi pompa. Sárga és fehér, mindenütt sárga és fehér. Olyan, mint a pápai lobogó.
Most legfeljebb játszanak az emberek – motozó kézzel – téli játékot. Egy délután befagytak a villamosok ablakai. Vastag, fehér páncél csörög rajtuk, mint egy másik, vékonyabb tejüveges ablak. Mióta a jégkéreg ráfagyott a villamosokra, az élet melegebb és meghittebb a kocsikban: az utasok ugy érzik, hogy elfüggönyözött szobában ülnek, ahonnan nem lehet kitekinteni az utcára és a kis villamos ut, mely máskor potomság, most utazássá emelkedik. Nem tudunk tájékozódni. Sokszor el is tévedünk. Öt-hat megállóhelynyire röpit el a villamos a ködben és az utazó kissé idegesen feszeng a helyén. Különben még unalmasabb az út, mint egyébkor. Nem látjuk az utca panorámáját, az élet apró jeleneteit, az autókat, a kocsikat, az embereket. Unalmunkban firkálni kezdünk. Estefelé az ablakon egy tenyérnyi hely sem marad. Sokáig néztem ezeket az ákom-bákomokat, a tél és az unalom hieroglifjeit s arra vállalkoztam, hogy megfejtem őket, sietve, mielőtt a jégkéreg elolvadt.
Jelentéktelen firkák, bizonyosan semmi fontosságuk nincsen, erre gondol mindenki. De semmi sem jelentéktelen, az legkevésbé, amit annak szeretnénk tudni. Az emberek leülnek a padokra és észreveszik, hogy a befagyott üvegablak vékony kérge alkalmas az írásra, a rajzra, aztán babrálni kezdenek. Vajjon mit írnak? A legtöbbje odanyomja az öt újját az üvegre és mulat azon, hogy az újja melege apró áttetsző, kerek és recés foltot vág a jégben. Valaki észrevette, hogy a kétkoronás pénz tökéletes másolata képződik, – jégből – amikor a pénzt odatapasztja az ablakra. Legkedvesebb népszerü téli sport: a jégrajz. Sok villamosablakon ott van a pénzek mása, a kétkoronásé, a koronásé, a húsz-, a tizfilléresé. Versengenek a pestiek, ki igazibb és jobb ötvösművész? Némelyik másolat tökéletes. Világosan látható a király arcképe és a jelmondat is: „Bizalmam az ősi erényben“.
Ezek azonban csak az ismertebb rajzok. Valószínűen polgári emberek mulatnak igy, akik estig robotolnak és pénz miatt fő a fejök. Egy kelenföldi villamoson, mely reggelenként a műegyetemre szállitja a pesti hallgatókat, az ablakok cifra-furcsa ábrákkal voltak teleróva. Képletek, gyökjelek, körszegmentumok. Némelyik ábrán határozott képzőművészeti tehetség nyilatkozott meg. Itt a villamos kalauz sikerült torzképe, ott egy havas táj, amott egy katonafej, hősi helyzetben. A körut közönsége politizált. Öt-hat kocsi ablakán olvastuk ezt: Tisza István. Ülnek-ülnek az utasok, várták, amig célhoz érnek, a fejük ezer gondtól sulyos, de semmi se jut eszükbe és a kezük tétova mozdulataiból egyszerre csak kialakul egy név, Tisza István neve. Az emberek vallanak. Öntudatlanul bevallják, hogy ez a politikus a legfontosabb komplexumuk, mert nem a kedvesük, a gyerekük, a hivatalfőnökük nevét írták oda, még a saját nevüket se, csak Tisza István nevét.
Beszéljünk a humoristákról? Akik a rajzokat eltorzitják, akik a jégre vésik a világ komoly dolgait illető megjegyzésüket, amit a csibészkölykek különben a falra pingálnak vörös vagy fehér krétával, akik ismerkednek, vitáznak, feleselnek egymással, akik szellemeskednek, akik a keserüvizes reklámképek ábrándos márványkeblü hölgyeinek csupasz szájára bajuszt rajzolnak? A humoristák egyformák a falon és a jégen. De a szerelmesek is felhasználták a befagyott ablakokat. Virágh Mariska III. o. t. olvastuk egy ablakon. Lejjebb pedig egy fiu igy érzelgett: Szeretlek.
Késő éjjel az utolsó villamossal egyedül robogtam végig az Orcy-uton. Ujra nézegettem a jég firkáit, melyeket már utóbb oly szenvedéllyel tanulmányoztam, mint az asszirológus a sírok titkos jegyeit. Vékony karcok látszottak, hajszálvonalkák, lehelletnyi jelek. Egy másik ablakon markáns vonásokkal ez a levél: „Jenőkém édes, ha hazamégysz, zárd be az ajtót és tedd a kulcsot a spájzablakba. Anyád.“ Valami szegény asszony írhatta, aki az Orcy-uton lakik, üzent a fiának, a befagyott ablakot használva levélnek. Az anya – elég naivul – valószínűnek tartotta, hogy a fia is ugyanazon a villamoson megy haza, mint ő. Az üzenet bizonyára kárba veszett. Istenem, annyi villamos jár az Orcy-utra. Amig azonban a kocsi az Üllői-utra kanyarodott velem, azon töprengtem, mi lesz a kis fiúcskával, elolvasta-e az anyai parancsot és megoldotta-e a bonyolult kérdést. Jenőkém édes, becsuktad-e az ajtót és odatetted-e a kulcsot a spájzablakba?
PILVAX.
zerény kávéház volt. Feltünés nélkül huzódott meg egy zugban, a zajtalan és előkelő Belvárosban. Százan és százan mentek el mellette, anélkül, hogy észrevették volna, pedig bőven hallottak róla a históriában és az irodalomtörténetben is. Lehet, sokan csak most tudják meg, hogy még élt. Mert gyámoltalanul tengette az életét, reklám és lárma nélkül. A márciusi láz annyira megviselte, hogy később már csak haldoklott, egy óra alatt aggastyán lett belőle, az asztalai, a kanalai és a porcellánnemüi se voltak már közhasznu tárgyak, csak ereklyék és emlékek. Vasárnap délelőtt végleg bezárták. A budapesti ember, kinek háromszáz kávéháza van, érzékenyen bucsuzik ettől az egytől is. Nekrológot ír róla. Hiszen valósággal eltemették. Trikolórok lengettek a temetésén, egy kávés beszélt és cigányok muzsikáltak.
Két kasztból telt ki a közönsége. Reggelizni idejártak a régi buda-pesth-iek, podagrás öreg urak és fogatlan nénik, kik németes fekete kalapban ültek itt és édes langyoskávét ittak, turósbélest aprítva beléje. A pincér szinte zavartan állott a töpörödött mumiák előtt. Vajjon a „Hölgyfutár“-t hozza-e, vagy a „Honderű“-t? Éjfél felé pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyencek, a mult-imádók zörögtek be, a rumtól és a színes szeszektől lángoló fejjel. Itt valóságos spiritiszta szeánszok folytak. Ha az ember leejtett egy kanalat, az ezüst-csengés messzire visszarengett és árnyakat rémitgetett. Egy pillanat alatt eltüntek az Auer-égők. Petróleum-lángok ragyogtak az asztal fölött, melyen valaha Petőfi ugrált s a füstös bolthajtások templommá tágultak. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött ide március tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal megismételte a forradalmi jelenetet, a drága, fiatalos élőképet ott a híres asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pincérek csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a fejükhöz kaptak. Ez a hely kicsit boszorkányos volt. Aki betette maga után az ajtót, ugy érezte, hogy ötven évvel megöregedett, be van zárva a csendbe, az idillbe és vágyak, láthatlan sodronyok feszülnek közte és a mult között.
De meg kellett halnia a kedves-kedves kávéháznak. Nem birta a többivel a versenyt. A reklám-tüzeket megvetette és a vendégeit is csak kötelességből vagy szívességből szolgálta ki. Kirítt a többi cifra, fényes társai közül. Semmin se akart nyerni. Ha tintát kértünk, egy öreg, pecsétes butykost löktek oda és rozsdás tollakat, melyekkel nem lehetett írni. Hol a „Simplicissimus“, hol a messenger-boy, hol az automobil? Az kérem nincsen. Mi csak kegyeletből élünk. Itt a mult egy sarokba söpörve. Mindenütt csak a mult, a mult mered elénk. Olyan volt ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a kilincseit, az üvegeit, a poharait, félhanggal lejjebb hangolta az idő s hamisan, fájón csörömpölt. Sohase ismerte a modern kényelmet. Csak kérni lehetett, parancsolni nem. Mit törődött azzal, hogy a vendégei lassankint elmaradoztak, kényelmes, keleti kéjlakokban ütötték fel a tanyájukat, ahol meleg levest, színházi vacsorát, külföldi képeslapokat kaptak. A Pilvax valaha olyan vendégekkel dicsekedett, hogy később senkise imponált neki. Ez lett a veszte. Arisztokratikusan, konzervativan félreállott mindentől, ami uj. Nem tudott és nem akart futni az idő után. Most, hogy eltünt a képzelet határtalan birodalmába, talán még érdekesebb lesz s a jövő nemzedék lázzal bokrétázza fel. Mi csak egy öreg kávéházat láttunk benne. Egy szigetet s körötte nem az élet folydogált, de a történelem. Gőgös és elzárkózott volt, – ahogy egy konzervativ arisztokratához illik – ugy is halt meg.
A telefont az utolsó napig se vezette be.