CSENGETYŰ.
yermekkorunkban egy játékot játszottunk s onnan emlékszem erre a szóra: cinglingling. Az angyal csönget be igy és vele szemben az ördög morcosan, a fogai között dörmögi: dur-dur-dur. Ma jutott eszembe ez a két szó, hogy végighaladtam egy téren, mely fenyőkkel volt telerakva, mintha a gránitkövekből karácsonyfaerdő serkedne s a friss és egyben nehéz terpentinillat távoli eszmetársulásokat keltett bennem a karácsonyról, a régi sütemények ábrájáról, a tükrökbe hajló ágak panorámájáról, az eloltott viaszgyertyák füstszagáról és a gyermekversikék tündéri harangozásáról is, melyeket már régen elfeledtem. Ugy érzem: a karácsony gyermekünnep. Egy hangulatot hevesen és egészen csak egyetlenegyszer élhetünk át. Mindenki emlékszik egy télre, mely a hazárd örömével, a szánkáival, a korcsolyás délutánjaival, – a színével és a szagával – elfeledhetetlenül beleégette magát a lelke érzékeny lemezére és a számára a Tél volt, egy nyárra, mely a sárga buzatábláival és a piros pipacsaival a Nyarat jelentette és egy karácsonyra, mely minden ünnephangulat jelképe, egy suttogó és szalma-hintő éjre, mely a lángoló és parfümös pompájával lobog az emlékezetünkben, egy énekre, mely a tulvilágból hangzott, egy karácsonyra, mely a Karácsony volt.
Az, aki a karácsonyról szól, mindig emlékezik. Mielőtt írni kezdek, előveszem az iskolai füzeteimet, melyeket eltett az anyám és kikeresem azt a kis dolgozatot, melyet kilenc éves koromban írtam. Akkoriban nagyon meg voltam vele elégedve és – mit tagadjam – ma is kissé büszke vagyok rá. „Irassék le a karácsony“: ez volt a feladat Ha felületes szemmel olvasom, minden sorát banálitásnak találom. Mélyebb szempontból tekintve azonban most is remekműnek kell hinnem, mert minden betüje az érzések fölöslegéből szökkent ki és a szépségektől aléló gyereklelkem állott mögötte, mely a banálitásokba gazdag viziókat és csodás hallucinációkat olvasott bele. Az első mondat: „A hó hull.“ Még ma is érzem, hogy játszottak ezen a mondaton a képzeletem ultraviolett-sugarai, mennyire eredetinek hittem az ötletemet, micsoda tájképeket, zuzmarás mezőket, borzongó és kékes fehérséget láttam, mikor leírtam. „Könnyű szánok csilingelnek a síkos uton.“ Akkor még nem tudtam, hogy a szánok csengőit a boltban – a vaskereskedésben – veszik, muzsikáló gyöngyvirágkelyhekre gondoltam. „Meggyujtjuk a karácsonyi buzában a faggyugyertyát és a lángocska átvilágitja az asztalon álló piros bort.“ Ezekben a szavakban van az idill, a béke, az ünnep. Kis dolgozatom egyszerü szeptimen-akkorddal végződik: „Az angyalok énekelnek és csengetnek: cinglingling.“ Elolvasom még egyszer, amit valaha kilenc éves koromban írtam, de egy árva szót se tudok hozzátenni, vagy elvenni belőle, a csenevész hangulatok eltöltik a lelkemet, ugy olvasom, mint a naiv olvasók ezrei a náluk is naivabb írók munkáit, melyekbe ők szolgáltatják a költészetet és a saját gazdagságukat bámulják bennök. Mert ők maguk költők.
Mit tegyek? Megcsenditem a csengetyűt, a gyermeklíra cérna-hangu énekét, az angyal édes, együgyü csengetyűjét: cinglingling.
PESTI TAVASZ.
a délután tintatartómba mosolygott a napsugár.
Ez a fanyar, fekete leves, melybe máskor sötét álmaimat főzöm bele, egyszerre ragyogó tükörré simul. Szivárványszínünek látom mikor belevágom tollamat a kalamárisba s írni kezdek.
Kinézek az utcára. Az emberek valamit tátott szájjal bámulnak, nem tudni, hogy mit. Lapda puffan a Muzeum-kertben, észreveszem az első piros léggömböt, melyet fehér cérnaszálon táncoltat a kék égbe egy vérszegény urigyerek, az Arany-szobor is nyájasabb, mint máskor. Millió apró villamoscsengő ideges bizsergését hallom a levegőben, kürtök, tűzoltótrombiták harsogását.
Este hétóratájt botorkálok haza szürke orgonaszagu esőben. Az eső cisz-durban nagyon vidám muzsikát játszik. Otthon az asztalomon pár hóvirág, a tavasz névjegye. Laza és gyenge virágok, mint az olcsó nyakkendők, széles öltéssel. A természet keze még dermedt, a fagytól ügyetlen a virágkötéshez, csak vásári munkában küldte mutatóul, az első virágot.
Mintha ez állna mellette: „minta érték nélkül.“