ÁLOM ÉS ÓLOM.
zilveszterkor apró bögrékben folyékony ólom sustorog. A kiváncsi világ ezen a napon ólomba száműzi a jövendőt, mely az év többi napjaiban kártyákban, kezünk kusza firkáiban, vagy jósnők delejes nézésében alszik. Most egy fürge folyadékban szunnyad minden. Ismerjük a multat, s abból az eseményanyagból, mely szilárd valósággá fagyva, lehűlve és megmerevedve már kezünkben van, fantasztikus figurákat öntünk ki magunk mulattatására és örülünk nekik, ha nevetünk is, ha nem is hiszünk bennük, ha tudjuk is, hogy az ólom gyenge recézete, s füstszerü csipkéje csak árnyéka annak a valóságnak, mely pár óra mulva végzetes sulyossággal dübörög a fejünk fölé. A jövőlátás éjszakáján aranyhegyek integetnek felénk. Reggelre azonban főfájással ébredünk, mert este a mosdótál vizében elhütöttük a kezünket. Torkunkon a hidegborogatás s ugy látszik ez az egyetlen valóság.
Egy álmodozó kiemeli a mosdótálból az ólomgyurmát és lelkesen magyaráz:
– Az emberiség született szobrász. Ugy tetszik, hogy ezen az éjszakán mind modellt ülünk és a saját szobrunkat gyúrjuk a lehetőségek tésztájából. Csak nekem nem akar formába törni a makacs valóság. Fellegeket öntök az ólomból is, fantasztikus erdőket, sárkányokat és tündéreket, ostorokat és koszorukat. Az életem, mely elmult, ép olyan álom, mint a jövendő.
A filozófus sötétben mered maga elé:
– Engem pedig megfélemlit ez a küszöb. A többiek kacagva lépnek rá és ugy mennek át, mint fülledt teremből szellős és friss szobába. Érzik az akaratuk hatalmát. Ez a csinált dátum fölszabaditja őket s minthogy az előttük levő roppant idővel még semmit se tettek, azt hiszik, tőlük függ minden és zsebükben a jövő. Én az erőim bénaságát érzem. Egy uj naptárt kaptam. Mit tegyek vele? Egy gombolyagot, melyhez nem nyultak még. Hogy ragadjam meg? Egy köteg fehér papirost. Mit írjak rá? Egy ismeretlen könyvet. Vajjon merjem-e elolvasni?…
A diplomata furcsa szörnyet szorongat és igy beszél:
– Egy katona, amint látni méltóztatik, egy kis ólomkatona, teljes fegyverzetben, puskával a vállán és szuronyosan. A szurony a jövőbe mutat, de egyuttal a béke felé is. Vitézünk ólomarca ugyan kissé föl van dagadva, tarisznyája félrehibbant és a szuronya mintha véres lenne. Nem lennék azonban méltó a diplomata-névre, ha nem sietnék ezuttal is leszögezni azt a megjegyzést, hogy soha se virradt ránk békésebb év, mint az idei.
A nagyszakállu optimista pedig a koldusoknak beszél:
– Itt van egy kopár és száraz bot. Eddig a szegénységtek mankója volt. Most királyi jogart jelent és csodás rózsák fakadnak belőle. Szilveszter éjszakáján a koldusbot is kivirágzik.
A vándor iszonyu pusztaságot lát, országutakat, vonatokat s igy kiált:
– Otthon…
A rab egy börtön-kulcsot és azt mondja:
A nagybeteg egy kis ólomkoporsót és igy szól:
– Élet…
A vénleány pedig, aki már harmincöt szilveszteréjen öntötte az ólmot, vörösre sírt szemekkel mered az ezüstlő anyagra:
– Eljön értem. Még ebben az évben meglesz az esküvőnk. Hatvan forint havi fizetése van az álombeli hivatalnoknak és minden este hideg fölvágottat kell vacsoráznunk rozskenyérrel, de azért mégis szép az élet. A jövő és az ólom mondja…
Ezalatt a lángok elalusznak és malac-visitás, pohárcsengés, kurjongatás közt vajudva születik meg a bolondos jövendő.
Az álmodozó, a filozófus, a diplomata, a politikus, a koldusok, a vándorok, a vénleányok és a betegek pedig boldog ujévet kivánnak egymásnak.