TOROKLOB.
anuári hajnalban heves torokfájásra ébredek. Mellettem a szekrényen gyertya áll őrt, mint egy katona. Arany alabárdja ide-oda mozog a sötétségben.
Gyerekkoromban mindig azt kivántam, hogy egy kicsit (nagyon kicsit) beteg legyek. Most eszembe jut ez a kivánság. Mosolyogva veszem észre, hogy mennyire nem változtam azóta. Csiklandó öröm most is – félig lustaság és félig affektáció – elgondolni, hogy beteg vagyok, de oly jól esik és örülök, hogy egy enyhe és majdnem idilli toroklob árán jutok hozzá. Ujra végigélem a betegek hajnali mámorát. Az utcán már füstölög a köd. Ez az az óra, mikor a betegek fölülnek az ágyban és a láz elmultával a hideg, tiszta fehérnemüekre simulnak és teljesebben, szebben, különösebben fogják át mindazt ami szép és izgató az életben.
Az ágy csak a lusták és a nyárspolgárok heverőhelye. Azok, akik értik a tárgyak titkos lelkét és azok, akiknek arcát és újjait átlátszóvá tette a betegség, egész életre megszeretik s nem közönségesen, inyenc módjára tudják élvezni. Valahogy hozzátartozik az esős napok idilljéhez és jobban, mint a szamovár és a félhomály. Nem is olyan kicsi, mint az asztalos hiszi. Végtelen, mert a betegek végtelennek álmodják. Mihelyt rá vagyunk utalva, a birodalmunkká válik, kitágul, megnő, mérhetetlen fehér síkság lesz, melynek a beteg a cárja. Emlékezem hosszu betegségekre, izgalmas utazásokra, melyek csak abból álltak, hogy fejemet a kispárnától az ágy széléig toltam. A beteg fölosztja az ágyát, mint egy sakktáblát. Berendezkedik egy egész életre és szabályai vannak, tilalmai, titkos örömei és vágyódásai, melyeket mind csak az ágy határoz meg és a padlat cifrasága, vagy a falon függő perzsa szőnyeg figurája tarkáz. Tudom, hogy sokszor nagyon boldoggá tett egy semmiség, egy tárgy és az otthoniasság, a nyugalom kéjét keltette föl bennem akár a nyakamon levő borogatás langyos nyirka is.
Ilyenkor minden szebb. Az elgyengült érzékek kifinomodva kóvályognak másvilági régiókban. Soha ilyen tüzes rubinrózsát nem láttam, mint az orvosságos üvegem. A paplanon pihenő kék könyv a kék eget hazudja. A gyomor uj ízekről képzeleg. Csodálatos étlapot állit össze magának, s szakácskodik, kotyvaszt. Embereket látok magam előtt, akik forró és illatos levest esznek, folyékony aranyat kanalaznak. Az orr uj illatokat szimatol. A szem gyengédebb színárnyalatokat lát. Az egész élet hihetetlenül kivánatosnak és sokszólamunak tetszik. Valami fojtogató mámor szoritja a torkomat, hogy kiáltani, hallelujázni szeretnék, eltelni az élet vidámságától, minden dolgok kacagó optimizmusától és megérteni, mi ez a fölszabadulás, amit csak ilyenkor, szomjas és éhes érzékekkel érezünk. Én hajnali játéknak nevezem, mert a napfénnyel vége van. Telerakjuk paplanunkat kincsekkel, örömmel, de reggelre csak üres kézzel kotorászunk hűlt helyén. Nincs sehol. Akárcsak azok az ezüst tallérok, melyeket éjjel a hold pottyantgat az ágyunkra, a kezünkre és reggelre megfakulnak, kicsurognak ujjaink közül és a nap aranytócsájában egyszerre semmivé olvadnak.
Szemben a másik házban, melynek ablaka kivilágosodik, egy család reggelihez ül. Az ablaküvegen át bámulom őket. Halkan, szertartásosan esznek. Roppant furcsának találom, hogy mind – mintha csak összebeszéltek volna – a fejökben lévő lyukba, a szájukba dugják az ételt. De maga a kép – lámpafény és kávé – nagyon finom. Ki fest, mondjátok, ki fest ilyen impresszionista képet?
A lázam lassan kuszik fölfelé, egyre fujja vad réztrombitáit. Paplanom olyan piros, mintha lángolna. Valaki beszél mellettem. Te-gyé-tek be az aj-tót. Épen háromnegyed óráig tartott, amig kimondta. Még most is mondja. Hogy lehet ilyen lassan beszélni…