FECSKÉK.
ár a gyerekkoromban nagyon kiváltságos lényeknek tartottam őket. Nemcsak azért, mert kifogástalanul öltözködtek s olyan frakkot viseltek, milyent csak az első szabóműhelyben lehet kapni, meg kis hegyes lakkcipőt, meg villámló ingmellet. A szemük is tetszett, mely forró-könyes, fáradt-méla, tétova-fájó, mint azoké az ideges embereké, akik sok feketét isznak. Ezenkivül bámultam az életbölcseletüket. Szalmasár fészküket a családi idill házikójához ragasztják, az eszterhaj alá, de azért nem nyárspolgárok. Tudnak mulatni és dolgozni is. Néha felzendül az égbolt kék bálterme. Ilyenkor el-elröppen egy-egy fecskeszárny, mint a keringő gavallér frakkvége. Igaz, hogy a bálteremben a párok gombolyodását nézvén a fecskék szárnyára gondolunk. Ez azonban csak emberi voltunk gyarlóságát bizonyitja, a gondolkozás játékát, hogy az egyik dolgot csak a másik által tudjuk megérteni és a hasonlatokat egész életünkben csereberéljük. Dolgozni keményen dolgoznak. Nincs az a napszámos, az a habarcskavaró, az a téglahordó, az a vakoló, aki állná velük a tempót. Arany János – milyen gyöngéden – az „ég kőmüvesei“-nek nevezte őket. Nekem mindig a karikázásuk, az ájulatos, lélekzetállitó gyorsaságuk tünt fel. Hírnökök az istenfecskék. Ugy rémlik, hogy némelyiküknek valami megbizatása van, egy határozott, gyors, órára-percre-másodpercre szóló küldetése az istentől az emberekhez. Sietnek is, mint a kerékpáros sürgönyhordók. Ezek a fecskék a jó isten messengerboy-ai.
Kimegyek a hegyek aljára, hogy megkeressem őket. A városban még nem látni az őszt. Eléje kell sétálni egy pár percet, pár lépést és egy erdőtisztáson már megmutatkozik a sárga festékével, a keserü avarparfümével, még titokban, mint a színész a színfalak között, aki nemsokára majd fellép, a városban is. Leülök a földre. Nem tudom megérteni, hogy az emberek mért nem tartanak őszi kurát is, mért mindig csak nyári meg téli sportról beszélnek. Talán távoli keleti országokban ez is divat. Mert rendkivül sok sebszáritó vigasztalás, iskolázó bölcseség van ilyen sétában. A füvön, mely olyan, mint egy sírhant, az őszi kikirics kék halotti lámpája lobog. Még egy lámpát látok, a gyermekláncfű bolyhos tejüveggömbjét, – a hálószobalámpát – csak rá kell fúnom és az erdőben sötétebb lesz, aludni térnek. Előttem a távíródrótokon a fecskék tartanak búcsúkongresszust. Mindig ezekre a huzalokra ülnek. Ez is az idegességükre vall. Eléje szaladnak a vészhírnek a neuraszténiások nyugtalanságával. Azt hiszik szegények, ezzel majd megakadályozhatják. Ők a jól értesültek, akik minden hírt röptében akarnak elfogni a közvetlen hírforrásból, a sürgönyök és telefonbeszélgetések kihallgatói, a kis kémek, kik az ember iránt való rokonszenvből először informáltatják magukat a földi dolgok folyásáról. Szoritják görcsös, nyápic lábukkal a távíródrótot, hogy – olvasás nélkül – mindjárt a testükkel vegyék fel a jelentéseket, melyek most cikáznak át rajta. Talán éppen a ma esti „höfer“ mozgatja. Az idén sok ilyen jelentést vettek. Ezeknek a híreknek izgalma kissé megviselte idegrendszerüket. Mennyi suly, villanyosság, végzet egy szóban. Nem birta el aprócska fecskeszívük. Csőrük – sápadtan – hang nélkül nyiladozik, nem is csicseregnek, csak csipognak, néha-néha. Vajjon mire várnak még?
Különben azt hallom, hogy a fecskék – váratlanul, programm ellenére – már el is mentek tőlünk. Máskor csak Kisasszonynapján gyülekeznek. Most lármás fellegekben szálltak ide a gács mezőkről, a felpörkölt, üszkös romokból, meg a régi kárpáti falvakból, melyek csak most épülnek, s közölték a többiekkel, hogy valami ismeretlen vörös számum suhant át ezen a tájon, egyelőre itt nincs is mit keresniök. A zsindely meg a mestergerenda a földön hever. Szegény ember fészke összedőlt. Ezek a fecskék az utolsók. Ugy látszik, hogy csak családi ügyből kifolyóan maradtak még itt. Tanakodnak ezen-azon a kérdésen, leszállnak a drótról, aztán megint visszaszállnak. Nem tudják megfejteni, mit jelent ez a sajátos természeti jelenség, mit az éj pipacs-tüze, az embervándorlás, meg az ágyuk borzalmas csicsergése. Ők egyelőre elutaznak innen. Ugy van berendezve az életük, mint a milliomos gyengélkedőé, aki télen mindig afrikai fürdőhelyen üdül, ahol virágot szedhet decemberben is és napkurát tarthat már márciusban. Mást nem tehetek, kedves fecskék, mint hogy jó utat kivánjak nektek. Minekünk itt kell maradnunk, hogy sárból-szalmából ujragyúrjuk kunyhónkat, az ereszt, mely alá majd nyáron fészket épithettek. Ha azonban átrepültök az oceánon, vigyázzatok. Ne bizakodjatok a hajókban sem. Azok már nem a régi hajók. Minden ízük tűz és vas. Azelőtt, mikor ellankadt a szárnyatok, szívesen lerepültetek az árboc ormára, meg a tatra, s a matróz nevetve vitt benneteket, jegy nélkül, ingyenutasokat, még kenyérbelet, zsemlyemorzsát is dobott. Most csak ólommorzsája van. Azt pedig nem igen lehet megenni.
Ne szálljatok le az emberhez. Inkább hulljatok le, sötét fecskék, a sötét oceánba.