A MINDENHATÓ BACILLUS ELŐTT.
arátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem volt a pestisbacillus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyilásán egészen jól látja a két üveglap közé szoritott tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlithatom a vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsucsokon, örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem ellen, fegyvertárak udvarán, a gulába rakott néma ágyugolyók előtt, a trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyilott azonban ilyen panoráma. Ebben a savószínü pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb veszély alszik összehuzódva, semmivé törpülve, liliputi területen temetők nyulnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez már a halál bombasztja, maga a negativum, az elmulás shakespearein tömör kifejezése.
Nem hiszem, hogy az uj tehnika dicsekedhetnék ilyen vívmánynyal, mint ez az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborukban kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontositás a kérdés. De a mi mehanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm sulyu benzinmotorban negyven HP-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal, mely uj energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva ocsudnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszéklő litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelíditeni próbálta ezeket a láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készitmény széttörné üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháboru gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat, mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben. Mert a többi bacillust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelidíti a fagy. A kolerabacillusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem, mely a teámat megízesiti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák, pálcikák, dugóhuzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott megfenyiteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még oroszlánvadász, aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme. Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el, akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen, dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserü bölcselő és mint igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske, az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a kezében.
Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik, nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik. Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyülöletes és undok lehet előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyü női nyak is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti belőle, rosz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok bundáján, mig végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.
Hiába igyekezném bebizonyitani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb. Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők vagyunk mindketten s mindaketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem.
SÁRGA KULTURA.
ár az irodalom és a művészetben is félnek a sárga veszedelemtől. A sárga impresszionizmus nyomul előre. Egymásután dobja ki a könyvpiac a legujabb japán szenzációkat. Egy csomó japán dráma jelent meg németül, franciául, angolul, aztán sok versgyüjtemény, mely kezdve az ódon harci énekektől bemutatja a japán irodalmat, egészen a legfrisebb versekig, melyekben már uj lélek játszik. Azokra az időkre gondolok, mikor az ósdi regényesek ábrándoztak a krizantém és a barackvirág országáról és az első európai impresszionistákra, a párisi piktorokra, akik a japán teás-doboz rajzaiban fedezték fel egy uj megváltó művészet lehetőségét. Ma regényesek vagyunk. A kor-hullám ujra felemelte a japánokat. Sőt vannak vérmes álmodozók, neoromantikusok, akik féltik a fehér kulturát a sárga kulturától s azt hiszik, hogy az apró japánok nemsokára egy döntő csuzimai, vagy portarthuri csatát nyernek a művészetek versenyén is.
Nem hiszem. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben. Néhány estén japán írásokat olvastam. Az ember eleinte tág szemeket mereszt. Kyorai elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. A humoruk is igen különös, kedves és együgyü. Rövid időn belül megtanulom, hol kell nevetnem és hol kell sírnom. Ha igy csipegetek ezekből a versekből, kitünő emésztőpornak bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek emberek ilyen madárkoszton? Tudom, hogy a gyomruk beéri naponta egy pár marék rizszsel és egy nyers paradicsommal De nekem másra van szükségem. Ez a hiány-érzet zavar folytonosan olvasás közben. Nem értem őket és fáj, hogy nem értem, nem érthetem őket. Azt mondom tehát, hogy alsóbbrendü emberek, mint én. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel. Ugy fogják meg a kardot, mint egy mimozát. Az egész világ, a tárgyak, a fák, a bútorok érző-idegekkel vannak felhurozva. Hallok olyan hangokat, melyeket csak álomban hallok, olvasok háromsoros verseket, melyekbe annyi érzékenység van süritve, hogy a kiadónak harmincsoros magyarázattal kell kisérnie, mert ez az érzékenység pehelykönnyü, nekem már majdnem semmi, az én mérlegem nyelve alig billen ki reá, az idegeim meg se érzik. Lehet, hogy csak banalitás és csak ők tudják ujnak. Az európai költőt talán meg is botoznák érte. De elfogadom, hogy csodálatos, sírok rajta és tapsolok neki. Mégis hiányzik valami.
Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresek, mikor japán művészetet bámulok és már majdnem az ajkamra tolakszik az elragadtatás felkiáltása? Miért ez az éhség? Mit jelent ez a kielégitetlenség? Valahányszor ázsiai embert látok, mindig elfog ez az érzés. Külföldön a kávéházakban néztem – a szomszédos asztal mellől – egy japán kolóniát. Néztem az ő közönyös vakondok-szemüket. Ugy tetszett, mintha üvegből lett volna. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen ébredtek fel. Mert akármennyi is ütközött ki az ő hegyes és erőszakos mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet fontossága, minden tettünk metafizikai jelentősége, az ember felelőssége, ég és pokol előtt. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk többé-kevésbbé még mindig mozgó tárgy. Nem ismerik a zajt és a fűszert. Hallottam hogy a japán pályaudvarokban és kikötőkben halotti csend van. Ebben a csendben egy sóhaj már viharnak tetszik. Ízetlen és fűszertelen ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva köpi vissza az európai íny. Hinnünk kell, hogy nekünk van igazunk. Mi az embert a föld gyümölcsének látjuk. Elfinomodva és megérve a fönség ormán mutatjuk be, az öntudat széditő hegycsúcsán, örvények és veszélyek között, meg nem békülve semmivel, harcba mindennel, szemben a végtelennel. Miénk a sokszólamuság és a nagyvonaluság. Nekünk van beethoveni zenénk és shakespeari költészetünk, mely pöröl a világmindenséggel. A hősi motivum a miénk. Ezerszeresen átgondoljuk magunkat és megragadjuk a lényünk legbensőbb magvát egy gondolatban. Ők csak részletmunkásai, díszitő aranyművesei a kozmosznak. Nincs kozmikus öntudatuk. Igazi hőseik sincsenek. Hiába recsegtek a japán kürtök a győzelmes csatákban, az igazi hősidal az európai zongorákon és agyvelőkön viharzik át és az, ami nagyszerü és fönséges, az, ami minden embert művésszé és tragikus hőssé tesz, egyelőre még a miénk.
(1910.)