Tinta

ÖNGYILKOSOK.

llok a sötét, sáros kórházudvarban s várom a csengőt, hogy felmehessek egy betegszobába. Felettem madarak szálldogálnak. Nincs annyi erőm, hogy felemeljem a fejemet és megnézzem, micsoda madarak. Ha varjak, akkor alázatosan köszöntöm őket és kiengedem a gond fekete madarait, hadd ujjongjanak és károgjanak velük együtt, a téli égbolton.

Rongyember lennék, ha most másról is tudnék gondolkozni, mint erről az ódon, patikaszagu kórházról, mely a kolostorhoz és a kálváriához hasonlatos. Kőlépcsőit már millió és millió láb rótta. Ki is vannak vájva, mint a zarándokhelyek oltárkövei. Mikor felmegyek, sóhajtoznak alattam. Néha aztán eltévedek a folyosókon. Egy ajtót nyitok ki, mely nem tudom hová vezet. A folyosó mélyén, valamelyik sarokban, alszik az idő. Maga a középkor szunnyad itt és hogy pár lépést teszek, a cipőm zajára felébred, öblösen-furcsán kong, a pincék mélye is morajlik. Akkor sietek vissza.

Még egy ilyen folyosón kell végigmennem, hogy abba a szobába érjek, ahol az öngyilkosok fekszenek, sorjában, egymás mellett. Két pad áll a szoba ajtaja mellett. Az egyiken egy nadrágtartót látok. Ugy teszek – magam előtt is – mintha nem venném észre. Sietve van odadobva – félreérthetetlen sietséggel – és a bőrleffentyüje kissé lecsüng a földre. Anélkül, hogy pontosan megnézném, megállapitom, hogy az anyaga jó, a gummija rugékony s a két szalag valaha kellemes feszüléssel simulhatott a vállperecekre meg a lapockákra. A színe galambszürke. Csak éppen felül van egy nagyon vékony vörös csík s kissé lejjebb egy babszemnagyságu foltocska, szintén vörös és nedves. A bőrben préselt aranybetük: férfidivat. Csodálatos, hogy a férfidivat mennyire haladt és az emberek mégse óhajtanak élni, még ezekkel az elsőrangu galambszürke, kényelmes nadrágtartókkal sem, melyeket itt, a kisérteties ruhatárban vetnek le, mielőtt bevinnék őket a szobába. Ugy látszik, a nadrágtartók mégis jobban vannak összeszerkesztve, mint mi, emberek.

Mert a szobának állandó a létszáma. Ha elmegy egy, akkor jön helyette kettő. Szegények, akár a törött kancsók, melyekből vörös bor szivárog. A homlokon, a halántékon vagy a mellen egy-egy piros lyuk. Ezek a csöndes emberek határtalanul tudtak gyűlölni. Sohase éreztem, hogy a gyűlölet ennyire örökkévaló. Egy napon rájöttek, hogy igazi ellenségünket a tükörben kell keresni. Birokra is keltek vele – ezzel a tükörképpel – és ölték a visitó és orditó testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát, késsel, pisztollyal, kötéllel, vagy vízzel és végre a földre teritették. Most előttük hever az ágyon, a préda. Ők pedig nézik alélt szemükkel a hosszu testet, a hosszu lábakat, a hosszu karokat, érthetetlen mosolylyal, mintha ismerkednének velük. Mert egy pillanatban egészen el akarták felejteni. Az ismerkedés azonban nem megy simán. Zavartan állnak szemközt önmagukkal. Külön-külön kell gondolniok a szemöldökükre, a mellbimbójukra, a térdükre, mely már eltünt előlük, végképp, annak a percnek a ködében és most fáradságos agymunkával visza kell idézni ama dolgok közé, melyeket látnak, a székek és lámpák közé. Meg kell szokni az életet is. Van például egy fehér, enyhe folyadék, melyet ugy hívnak mindnyájan, hogy tej. Ezt is meg kell tanulni, minden dolog nevét, az egész abc-t, ujra. És fáradtan mosolyognak.

De a szájukon még mindig van egy kis fényes tajték, láthatatlanul, a vadászszenvedély lihegése. Én láttam már az életvágyat, meztelenül, de az nem ily lüktető, mint ez a másik vágy, mely az élet ellen való és a száj, mely az életért könyörög, nem tud oly keményen könyörögni, mint amily keményre feszül a száj, mely visszaköpi és kiokádja az életet. Békétlen küzdők, akik oly csatatéren jártak, ahol csak ők maguk harcoltak és maguk voltak a „jóbarát“ és az „ellenség“. Vért látok ezen a csatatéren is. A visszájára forditott életvágy a kétségbeesés erejével rázza őket. Nyugtalanul hevernek ágyukon, forognak és nyögnek, mint akik egy végtelen, álmatlan éjszaka végét várják. Álomport vettek be és mégse tudnak aludni.

Akik pedig idejönnek, ezekhez az ágyakhoz, önkéntelenül valami szemrehányásnak akarják elejét venni, tompítják a taglejtésüket, szerények és szemérmesek, apró gombolyaggá szeretnének összezsugorodni, sün módjára. Érzik, hogy tolakodók. Azzal, hogy jönnek és azzal, hogy élnek. Beszélni nem igen tudnak. Csak nézik a drága, kedves embert, aki meg akart előlük szökni – egy mellékajtón – és az is néz rájuk kissé dacosan és kissé a rajtakapott gyermek pironkodásával, aki valami tilosat és értékeset tört össze, ami nekünk kedves. Bámulják a kalapunkat, mely ittmaradt volna nélkülük és nem tudnak elfojtani valami halvány, alig látható mosolyt, mikor elmenet nyakunk köré csavarjuk vastag gyapjukendőnket, nehogy megfázzunk a nyirkos levegőn. Ha ismertük őket, akkor – akár bevalljuk, akár nem – felelősséget érezünk, a tettükért. Talán mi is okai voltunk, mindnyájan, akik élünk. Hiszen mi alkottuk az életüket, melyről lemondtak. Az ő életük a mi életünkből rakódott össze. Egykor talán egy taglejtést tettünk, mely csüggesztette és elszomoritotta őket, vagy csak felsóhajtottunk, csunyán és magunkból kikelve. A tele pohárban oly sok egy utolsó csöpp, annyi, mint egy óceán. Ezért vezeklünk mindnyájan. Nem vagyunk jók, vagy irgalmasak, szükségünk van, hogy itt legyünk. Dadogva meghívjuk őket az élet vendégségére, melyről távozni készültek, maradjanak még közöttünk, legalább virradtig, aztán menjenek el, velünk együtt. Hiszen mi is elmegyünk. Nem sokat igérhetünk. Csak szerény asztalunk van, nekünk is, édes és keserü szerepel életsorunkon, de tudjuk, hogy jó a lépesméz és kedves a hegedüszó meg az áprilisi eső. Lesütött fejjel állunk s várjuk, elfogadják-e szerény ajánlatunkat, bűnbánó meghívásunkat?

Nem tudom, megértenek-e bennünket, mert mi az agyunk és szívünk megpattanó erőfeszitésével – minden lélektani tudásával és minden szeretetével – sem tudjuk megérteni őket. Csak azt az embert érteném meg, aki elkészül erre a tettre. Ez szabadságot jelent. Ha a zsebében állandóan egy forgópisztolyt, vagy egy gramm morfiumot tart, akkor megszerezte magának a jóérzést, hogy bármely pillanatban elhagyhatja tömlöcét, melybe be van zárva, a kivezető ut az övé, a börtönkulcs nála van.

Vissza-visszafutok ehhez a gondolathoz és megállapodom egy versnél. Sophokles-nek, a sötét költőnek két sorát mondogatom magamban, amit még diákkoromban tanultam. A kórházi folyosón ődöngve – gyötrődő szívvel – megpróbálom magyar szóra tenni a görög igéket:

Hiába, azóta nem találtak ki nagyobb bölcseséget. Csak a vasutat, a villanyt, a telefont találtuk ki, mamlaszok, meg néhány szamár bölcseleti rendszert. De az optimista bölcsek is aláírnák – szegények – ezt a két sort. Valami cudar antik isten használja az embereket, akik ugy égnek a szájában, mint a szivarok, s idő után elveti őket, akárcsak az elhamvadt szivarcsutkákat. Koporsónk ennek a kegyetlen istennek a hamutárcája, – ne áltassuk magunkat – semmivel se több, csak a hamutárcája.

Mi pedig semmit se tudunk rendbehozni, kiegyenliteni és elsimítani. Annyi vágy, ösztön, forrongó salak van bennünk, hogy nem birunk vele. Robbanó palackok, röpülő lángok vagyunk mindnyájan. Csak egyetlen tiszta vágyunk marad, hogy meglássuk ezt az igazságot és megutáljuk, hogy sárnak születtünk.

Ugy fáj ez, hogy itt az udvaron egy fához kell dőlnöm és hirtelen elsápadok, mint aki hányni akar.

TEMETŐK.

ult délután a villamos egy hosszu, alacsony fal mellett szaladt el, mely mögül – alattomosan – ciprusok és márványtömbök kandikáltak. Hevesen verni kezdett a szívem. A halottak az élők vis-á-visjai? Itt vannak közöttünk, szemben ezzel a kerttel? Beépitkeznek a város szívébe? Kétségbeejtően világitott a gondolat. Alapjában pedig nem is volt jogom csodálkozásra.

*

*

Szeretem a temetőket. Egyszerüen és közönségesen szeretem a színeit, az őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely ugy veszi körül, mint néma zivatar. A festők szeretik igy a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, melyek mögött mélységek lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, csüggedten és regényesen, a sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság mindenütt. A kövér talaj, mely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a szívek szerelméről beszélnek. A termékeny ellentétet bámulom itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint kiscseléd a konyha piros papirjait, mint sápkóros leány az esküvőket és a színházat.

*

Mikor megkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, bámulok azon, hogy ők, akik legtöbben vannak, akik a legnagyobb népet és hadsereget alkotják, a világ igazi nagyhatalma, a mi háromszázhatvanöt napunkból évente csak egyetlen egyet követelnek maguknak. A kínai halottak jóval szigorubbak. „Kinában – olvasom egy utirajzban – a halál annyi helyet foglal el, mint az élet. Mihelyt elhunyt valaki, fontos és gyanus személyiséggé válik, – bizonyos ártalmas pártfogóvá, – aki haragos és durcás, valaki, aki jelen van, s akit ki kell engesztelni. Élők és halottak közt a kötelékek korántsem oldódnak el, a szertartások folytatódnak és állandósulnak. Szüntelen el-elzarándokolnak a családi sírhoz, tömjént égetnek, tarackot durrogatnak, rizst és malacot visznek a halottaknak, leadják náluk a névjegyüket egy papirlap alakjában, melyet kaviccsal nyomtatnak le.“ Mi sokkal feledékenyebbek vagyunk. Elfelejtjük, hogy még mindég hagytak nálunk annyi eleven-erőt, mely a föld összes dinamógépeit elindithatná. Itt terjeng közöttünk a hatásuk, beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, mivel írunk, a papir, mire írunk, a lámpa, minél írunk, mind-mind az övék, az ő találmányuk és tulajdonuk, csak kölcsön kaptuk tőlük rövid használatra.

*

A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, melyek még kinyulnak a sírból és követelik jogaikat. Kikötő van itt. Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló oceánon átcsapzott szemfedővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláját, révbe ért. Ez a nyugodalom csalogatja ide azokat a nagyon magányos sétálókat, akiknek még halottjuk sincsen, és mégis idejönnek, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Mig itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor este kiballagunk a kapun, és kattognak a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke, feszes márványangyalok is kezükre engedik szelíd fejüket és ők is sírnak.

Ez az a bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit még nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és valami unszol itt a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérőónt és megmérjem a mélységét.

*

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…

VILÁG VÉGE.

egint megjósolták a világ végét s én ezeket írom a naplómba:

*

Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs tisztában a világmindenség etikettjével.

*

Annyira haragszanak rá néhányan, hogy már égi varangynak nevezik.

*

Csak nehány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsülyednének a levegőben.

*

Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbbé találom félelmesnek. Ha most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem, amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana, ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő adag ebből a keserü méregből.

*

De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak papirosfogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.

*

A föld pedig tovább rohanna a maga utján. Még csak le se csavarnák világitó lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad és vége lenne az előadásnak.

*

A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban találkozunk?