2.
Ugyanaz az épület volt, ahol az öreg boltos Pera szatócskodást megkezdte, de azóta hozzáépítettek és kétszeresen megnagyobbították. Ezt mind Theodor tette.
Fönt a padlásszobában feküdt az öreg boltos Per és nem akart meghalni. Valóságos csoda volt, hogy ilyen sokáig húzta, bár a bénult oldala nagyon lesoványodott és a jó végtagjai is olyanok lettek, mint a vékony női kéz és láb. Meghalni? Persze, hogy meg kellett halnia, de nem most, addig nem, amíg el nem jön az ideje! Az emberek már messziről hallották, hogy mennyire nincs kedve meghalni: ott feküdt az ágyában és a padlón kopogtatott a botjával, sokszor kopogtatott, dübörgőn és beleavatkozott mindenbe. A mellényét mindig magán tartotta, hogy legalább felül ne fessen úgy, mint a fekvő beteg. De beteg volt, szánalmasan béna, szakállas és hátul fehér volt a haja töve a tarkóján. Nyáron, ha elkövetkeztek a meleg napok, ki szokták vinni a szabadba és olyankor nagy élvezettel nézte a nagy forgalmat a szatócsüzlete körül. Télen azonban, amikor rövidek voltak a napok, nem olvasott ujságot meg vásári jelentést, mert drágálta a lámpaolajat, inkább sötétben feküdt és hallgatta a hattyúk dalát a messzeségből, mérföldnyi távolságból és ez kellemetlen hang volt, borzongott tőle. Mint mikor a szél süvít az eresz fölött, vagy mikor a templomajtó nyikorog, vagy ha a nagy kapuk recsegnek a pántjaikon. Hgy az ördögbe is, mit rikácsolnak ezek a vad madarak? Hiszen senki se bántja őket!
De nyáron, a világos éjszakákon egészen más ember volt Per, olyankor tervezgetett és az üzletét vezette. Persze ez csak gyerekség volt, ostobaság. Azt hitte, a kereskedelem ma is olyan, mint az ő korában, legföljebb is nagyobb arányokat öltött. És még mindig hitt az olyan árukban, mint a vizesperecek, amiket a parti hajósok üres hordóikban és koporsókban hoztak Bergenből. Hitte, hogy nagy dolog a vasszög, sok ládára való három- és négyhüvelykes vasszög, meg a prominclirudacskák a gyerekek számára, a papírgallér és az ingmell – pedig hát mit kezdenének ma ilyesmivel az emberek? Boltos Per régimódi ember volt, takarékos a butaságig, mindenképpen óvatos és nyakas szatócs. Az ám. De amikor így az ágyában üzleteket kötött, elavult árakkal, akkor Isten tudja, vajjon értette-e a dolgát és nem gondolta-e, hogy valakit alaposan becsapott. Önmagát vagy valaki mást, de valakit feltétlenül becsapott. Mintha arra született volna, hogy alkudjon és kereskedjen, kiírthatatlan hajlandósága egyre továbbvezette, már régen túl volt azon, hogy az üzlet körül könnyen forogjon a nyelve és könnyen fogadkozzék, már kinőtt a csalás gyerekes, egyszerű módszereiből, talán már egészen a visszájára jutott el: becsapósdit játszott. Alamuszi, groteszk ember lett belőle.
Megkoppantotta botjával a padlót. A felesége nagy nehézkesen feljött a szobába, annak azt mondta, hogy küldje fel Theodort, de mikor az asszony tovább is ott állt előtte és egyáltalán nem sietett, az öreg röviden megismételte a kívánságát. Nem szól a feleségéhez, csak ha kénytelen vele és nem is néz rá, mert ostoba tehénnek tartja.
Az attól függ, hogy a Theodor ráér-e, mondja az asszony.
A Theodor jőjjön fel, kiáltja a boltos Per.
És Theodor felment, vagy nem ment fel, aszerint, ahogy kedve tartotta. Ha az apjának sokáig kellett várnia, akkor megint leüzent, de a hangja már ridegebb volt. Lám, az öreg keménynyakúnak még mindig volt némi hatalma, hiszen az egész üzlet az ő nevén ment: P. Jensen – ez állt a cégtáblán. Theodor nem mert cicomásan az apja elé járulni, a gyűrűit gyorsan a zsebébe csúsztatta. Így tett most is.
Megáll az ágynál és rég megszokott tiszteletből nem ül le a székre.
Nem tudtál jönni, amikor kopogtam? mondja az apja.
A pincében voltam, feleli a fiú
Nem hiszem. Van gyufánk?
Gyufánk? Van.
Nem emelkedett az ára?
A gyufának? Nem.
Ezer ládával kell venni, mondja az öreg, akkor majd emelkedik.
Ezer ládával? Hiszen az egy egész hajórakomány és hol raktározzuk el?
A csónakházban. Nem lesz többé tánc a csónakházban, az bűn. Rossz álmom volt emiatt. A vér vágyát gyufa pótolja majd a csónakházban.
Theodor rég megszokott tiszteletből nem nevet és nem csapkodja a térdét. Az apja le akarja győzni a hús vágyát, gyufával akarja kiűzni az ördögöt! Azzal nem is törődik, hogy veszíteni is lehet a dolgon, meg akarja venni az egész gyárat, azt akarja, hogy északon az övé legyen minden gyufa. Gyerekség – az apja már gyerekes lett. Ezer láda gyufát nem is lehet hajóra rakni, sok helyet foglal el, de súlya alig van. És mit jövedelmezne ezer láda gyufa? Semmit. Ha még sétabot vagy blúzkelme lenne!
Ezer láda, úgy határoztam. És van sónk? mondja az öreg és arra gondol, hogy a könnyű rakományt valami nagy teherrel kell ellensúlyozni.
Só? Annyi van, amennyi a nyárra kell.
Tele van a hordó?
Hát egészen tele éppen nincs. De hát a só a melegtől is fogy.
Zöldfülű, te akarod tanítani az apádat? Tehát száz hordó só! Menj le és írd föl!
Mindez csak üres beszéd volt. Theodor lement, de nem írt föl semmit. Meg tudta érteni az apját, amiért annyira a szívén fekszik, hogy a hús vágyának a rovására gyufát vegyen, sőt még azt is, hogy az üzlet kedvéért hajlandó ilyen nagy sópazarlásba bocsátkozni, de az apja beszámíthatatlan volt. A csónakházhoz nem szabad hozzányúlni, az volt a fiatalság táncterme, hihetetlenül jól jövedelmezett. Igaz, hogy a bolttól nemrég elvették a bormérési jogot, de még így is sokan jöttek a kis Theodorhoz és ő kisegítette őket egy-két palackkal a szombati bálra. És ha Theodor nagyritkán maga is lement a csónakházba felcicomázottan, selyempánttal a cipőjén, akkor úgy festett, mint valami úr, igen nagy úr, gazdag ember és az ott levő leányok szemében a legnagyobb, elérhetetlen valaki. Egyébként a Theodor gyerek hercegnőbe volt szerelmes és a lányokra ügyet se vetett. Isten talán azért aggatta rá ezt a bajt, hogy csupa ürességtől és pöffeszkedéstől a levegőbe ne repüljön. De ez nagy baj volt.
Megint felhúzza a gyűrűit és belép a boltjába, a birodalmába. A pult előtt tolongók útat nyitnak neki, fölemeli a csapódeszkát, bemegy a nyíláson és megint lehajtja a csapódeszkát. Most ő parancsnok. A fiatal fiúnak két segédje van, a polcok és fiókok tele vannak áruval, a mennyezetről áruk lógnak le, a padlót áruk borítják, ebben a szatócsüzletben minden van, amit ember megkívánhat, selyemkelme, cserépkályha, fehér kalács. Theodor még a Segelfossi Ujságban is hirdetett a hűhó kedvéért, pedig ez fölösleges volt, mert nem voltak konkurrensei, de hát modernül akarta vezetni az üzletet.
Az öreg boltos Pernek fogalma se volt róla, hogy tulajdonképpen mi történt odalent, a lába alatt, azt mondta, hogy gyufa, azt mondta, hogy só. Azt hitte, még mindig úgy van, mint az ő idejében, amikor a napi bevételt egyetlen bőrzacskóba lehetett tömni és éjszakára a párna alá dugni? Manapság a forgalmat nagy könyvekbe vezették és az irodában csak maga Theodor ült magas forgószéken és írt, írt mindenkinek a világon.
És kezdetben, amikor még kicsi volt, azt írta, hogy kiváló tisztelettel Theodor Pedersen, mert az apját Pernek hívták, most már úgy írta, hogy Theodor Jensen, mert az apjának Jensen volt a vezetékneve. Az anyja keresztelte át az apját, mindenáron kalapban akart járni és nagyságos asszony akart lenni. Így gyarapodott a jelentőségében minden, egyik dolog a másik után, de a legjobban a kereskedés. Gyufa és só? Nem, hanem konzervdoboz és makaróni és svájci sajt. Az a nyakas nyomorék odafönt a padláson ma is kecskesajtot akart, mint azelőtt, – együgyű ember, hiszen kecskesajtot már nem is lehetett felhajszolni, mert senki se tartott kecskét. Ez az áru eltünt, mint ahogy eltűnt a papírgallér meg a vizesperec is. Az öreg még kaphatott valami kecskesajtnak csúfolt zsírsajtot, meg juhsajtot is, hogyne, de a többi, amit mondott, annyit ért, mintha a földre köpött volna. Ő volt a bolt legrosszabb vevője, mert olyan régimódi volt. Hát nem vehetett volna a többiek módjára rochefort-t ezüstpapírban és camambert-t csinos fadobozokban? Neki ez mind csalás. A tejgombóchoz értett, de a makarónihoz annál kevésbbé. Nem tartott lépést a város és az emberek lendületével, már nem akadt olyan ember, aki ne vízben főtt makarónit evett volna, jobban ízlett az, mint a kalács s puha volt, igazán jó lett volna, ha itt is olyan hullámzó makarónierdők nőnek, mint a külföldön!
S ezt a sok előnyt még tetézte az új, kényelmes és könnyű háztartás. Vaj? Az emberek nem köpülnek már vajat, hanem lementek a boltba és Pellerint (növényzsírt) vásárolnak. Az éléskamra meg a kémény tele hússal, szallonával, meg hallal? Az ember halálra nevette volna magát, ha valaki még mindig besózott ételt tartott volna. Hiszen rengeteg sokfélét lehetett már konzervformában kapni, mint konzervételt. Ez már készen volt, megfőzték, éppen csak hogy meg nem rágták, mindig készen állt arra, hogy az emberek kibontsák és szopogassák. Ó, mennyit kellett a szegény asszonyoknak ezelőtt kínlódniuk a háztartással a mostani időhöz képest! Mire kellett még a szájnak fog? Hiszen a díszfogak zsinóron lógtak a fogtechnikus boltjában, a konzervételhez pedig nem kellett, csak kanál. A konzervételek azonkívül sótlanok voltak és ez jót tett azoknak, akik gyomordaganatot kaptak a sok sótól. Hát nem volt itt föllendülés az egész vonalon?
Csak Nils varga, meg a fia vesztették el a kenyerüket. Valamikor ők voltak a legszükségesebb emberek Segelfossban és a környékén, ők varrták az erős bőrcipőket, – eltartottak egy-két évig is, – ők tudtak rávarrni cifra szegélyt, hogy díszére vált a csizmának – és mégis elvesztették a kenyerület. Manapság már a boltban vásárolnak cipőt az emberek. Az ám! A bolti cipő olyan fényes volt és olyan helyes volt az orra, hgy az embernek még a nyál is összefutott a szájában.
Nils varga néhány évig még csak bírta valahogy, de közben egyre soványodott, már csak az árnyéka volt önmagának, olyan vékony, mint egy bérmálkozó gyerek. Csak somfordált a házak közt és egy-egy csésze kávét meg egy karéj kenyeret kunyerált, ahol tudott és minden szemétrakáson találkozott ezekkel a gyári cipőkkel meg gyári csizmákkal, mert azokat az emberek két hónap alatt elkoptatták, aztán elhajították. Bizony, Nils varga még bírta néhány esztendeig, aztán Amerikába küldte a fiát, maga azonban ott maradt a romok közt és átéhezte a napokat. Meg kell adni, hogy néha bőkezű és jólelkű emberekre is akadt. Például találkozott Baardseennel, a távíróállomás főnökével és néha kapott egy-két sillinget tőle. Jó barátság volt köztük, úgy kezdődött, hogy Nils varga egyszer elment a távirda főnökéhez, rámutatott annak a cipőjére és kérte, hogy talpaltassa meg vele. Nem, mondta Baardsen, arra nincsen pénzem. De van pálinkám és néhány koronám, mondta. Azóta Nils mindig kapott valamit, amit Baardsen nélkülözhetett.
Július nagyon jó volt Nilshez, a Larsen szállodájában sok falat akadt a szegény, lesoványodott éhenkórász számára. Adj Nilsnek enni, hosszú útról jött, mindta Julius az anyjának, aki a konyhát vezette, adj neki egy jókora darab húst. És ha fölmégy a kastélyba Paulinéhez, akkor ne mondd, hogy üres gyomorral jöttél el a Larsen szállodájából, mondta Julius Nils vargának. Még nem esett meg velem, hogy elmentem volna a Larsen-szálloda előtt anélkül, hogy nagy traktamentumot ne kaptam volna, adta vissza a szót Nils varga ravaszul és alázatosan. A vén róka!
Egy másik hely, ahol Nilset ugyancsak jól fogadták, Rasch ügyvédné konyhája volt. Nils varga sohase látta magát az ügyvédet. Kövér, pocakos ember volt az, mindig csak az irodájában ült, örökösen szuszogott és nagy ügyeket intézett. Nils csak az asszonyt látta, a jótét lelket, aki valamikor mint Salvesen kisasszony szolgált a Segelfoss kastélyban a hadnagy idején és azóta nagyságos asszony lett belőle. Bizony, mindenki sokra vitte a régi időkhöz képest. A hadnagyéknál Salvesen kisasszony csak bérért szolgált, és elég furcsa, de akkor is elégedett és boldog volt. Most pedig Raschné őnagysága lett belőle, bőviben volt a pénznek, s azonkívül két gyermeknek az anyja, mi kellett még a boldogságához? De az asszony mégis nyomorultnak érezte magát, ideges volt és ingerlékeny, sokat sírt és nagyon egyszerűen öltözködött, bár selyemben meg bársonyban járhatott volna. Micsoda állapot! Hát ahhoz volt ereje, hogy két gyermeket hozzon a világra? Vagy ez csak azért volt, hogy elfelejtse Holmengraa úr kikötőmesterét, – annak menyasszonya volt akkor, amikor Rasch ügyvéd jött és feleségül vette.
Ha Nils varga egy sajátmaga fabrikálta cirokseprűvel csoszogott be a konyhába, vagy egy gyermekcipőt hozott, amit az asszony megbízásából rendbehozott egy kicsit, Raschné leült mellé, mindenféle ennivalót tett elébe, beszélgetett vele a régi napokról és érdeklődött az Amerikában levő fia iránt. Az ám, tulajdonképpen ennek a furcsa Raschnénak támadt volt az az ötlete, hogy a Nils fia utazzék Amerikába, de sajnos, neki magának nem volt nélkülözhető pénze, csak néhány korona, húsz korona, amit mindenféle apró fogással csent össze a konyhapénzéből. És a bolond asszony majdnem sírt, mikor odaadta Nils vargának a húsz koronát, ezt a pár garast a fia számára, és pírba borult az arca, mert csak ilyen kevés volt a pénze. De idenézz, mondta Raschné, itt több van, az egész jegy ára, az ifjú Willatz adta, mondta az asszony, Willatz Holmsen, tudod. És Raschné elmondta továbbá, hogy írt az ifjú Willatznak, aki messze volt, kint a széles nagyvilágban, muzsikált az embereknek és híres ember volt. Bizony, írt neki, megkapott mindent, amit kért, bőségesen kapott. Pénz? írta vissza az ifjú Willatz, tessék! Akárcsak az apja tette volt annakidején, ha valaki kért tőle. Ó, a kastélybeli Holmsenék, az volt ám az uraság. És a fiú egészen az ő vérük, minden porcikájában a szüleire ütött. Az idén nyáron hazajön és hosszú ideig megint a nagy kastélyban lakik.
Raschné különös módon megindult, és lelkesülten beszél Nilsnek, nem törődik azzal, hogy a cselédei is hallják. De ezalatt mintha tűkön ülne, kéri Nils vargát, hogy gyorsan egye meg a vajaskenyeret meg a kalácsot, hogy le lehessen szedni az asztalról, mert nem jó, ha az étel ott áll. Aztán kisiet az éléskamrába és mikor visszatér, megkérdi, hogy nem vinné-e magával ezt a gyerekcipőt is egy kicsit összevarrni, már be is csomagolta egy nagy csomagba, hogy ne veszítse el egykönnyen.
Mikor aztán Nils a csomaggal a hóna alatt megint az ajtóban áll, Raschné mintha már nyugodtabb lenne és ekkor újra kezdi kérdezgetni:
Tulajdonképpen hogy megy a sorod? Mert nem valami melegen öltöztél fel ebben a hidegben.
Melegen? feleli Nils varga tréfásan és nevet a fonnyadt arcával, mert most már jóllakott. Nem is birok el magamon több ruhát, mint amennyi rajtam van. És azonkívül olyan gyorsan futok, hogy a hideg messze marad mögöttem. Haha, bizony úgy teszek, mondja Nils varga.
És Raschné megkérdi: Hát a fiadtól még semmit se kaptál?
Ó, hogyne, feleli Nils, persze. Csakhogy leginkább levelet. Mert neki se megy olyan fényesen a sora. De örülök, hogy olyan pompás dolga van.
Mást sohase kaptál, csak levelet?
Dehogynem. Fényképet.
Mást nem?
Nem a’. De azt ígérte, hogy legközelebb majd küld. Nagy betűkkel ír és tisztán, könnyen el lehet olvasni. Úgy írja a nevét, hogy Nelson.
No hiszen, csak élne a hadnagy! mondja Raschné és ökölbe szorítja a kezét. Majd az rávenné a fiadat, hogy úgy írjon, hogy még könnyebben lehessen elolvasni.
Erre Nils varga nem felel semmit, de amikor megköszöni a vendéglátást és indulni készül, azt mondja Raschné, hogy majd az ifjú Willatzcal irat az amerikai fiúnak, annak a Nelsonnak. Erre Nils – mivel a lelke egészen elvakult az amerikai fiával szemben, akinek olyan jó sora van, – így felel:
Igen, de az nem lesz jó, mert mondom, nincs neki olyan jó dolga. Hát Isten bocsássa meg, hisezn a fényképén látom, hogy rendbentartja magát, mindene van, ami kell, ruhája, órája és miegymás. Azt mondja, hogy haza akar rándulni és én csak elleszek valahogy, amíg megjön. Mégegyszer nagyon köszönöm, nagysága.
Aztán csak gyere el hamarosan, mondja Raschné.
Mikor aztán elment Nils varga, az asszony így nyilatkozik a cselédek előtt:
Majd ő megtanítaná azt az amerikai Nelson urat! Hát nem pukkadni való? Fényképet küld, attól aztán meghízhatik a sovány apja. De várjon csak, amíg az ifjú Willatz megjön!
És erről jut eszébe, hogy egyszer már igazán fel kell néznie Segelfossba, a kastélyba, rögtön indul is, napról-napra halasztotta, már megy ebben a minutumban – hozd ki a köpenyemet, Florina. És ne felejtsétek el, lányok, hogy egyikőtöknek le kell mennie a boltba kávéért, amíg nem vagyok itthon!
Ó, a jó Raschné megígérte az ifjú Willatznak, hogy néhanapján felnéz a kastélyba és ezt meg is akarta tenni. Ott most a kis Pauline vezette a házat, szorgalmas lány volt, több cseléd dolgozott a keze alatt, a birtokot pedig Martin béres igazgatta s ő a fél-lapp Patternek meg a többi béresnek parancsolt. Raschné mindig mindent rendben és tisztán talált ott, de ősszel és tavasszal az ezüstneműt is látni akarta. Feltétlenül. Hiszen kötelessége is volt, mert hát megígérte, meg aztán azt az ezüstneműt árdemes volt ám megnézni! Ó Istenkém, a tálak, az aranyosfülű levesestálak, a süteményestálak, a tálcák, a kancsók, a késnyelek végén a zergefej, no meg az úr, meg az asszony szobájában az ezüst mosdószerszám. És sehol egy szoba megdöbbentő pompa, festmények, márványszobrok, aranyozott csillárok, ékszeres szekrénykék nélkül.
Raschné gyönyörűségét leli ebben, gazdasszony korából kiirthatatlan tisztelet maradt meg benne minden iránt, ami a kastélyban van, sehol sincs olyan, mint ott, még ha csak a két főlépcső korlátjáról van is szó – nem tudom, miből van az, de úgy csillog, mint az arany. És mivel Raschné egyszer azt olvasta az ujságban, hogy valamelyik uralkodónak arany evőkészlete van, ezt mondja a cselédeinek a konyhában: A kastélyban volt egy evőkészletünk, amelyet sohase használtunk. Aranyból volt az? kérdezték a lányok. Hát nem mondom éppen, hogy aranyból, felelte Raschné, de legalább is ezüstből. Sohase használtuk, mert túlságosan nagy volt az értéke. Sohase volt kéznél, hanem mindig becsomagoltan feküdt a szekrényben. Gondoljátok csak el, huszonnégy személyre való tányér! Ezüst tányér? kiáltották a lányok. És Raschné így felelt: Igen, ezüst vagy arany, nem tudom, de jól emlékszem, egyszer huszonnégy tányért láttam!
Az ám, Raschné talán túlzott és hazudott és jókedvű volt. Ezért volt emelkedett hangulatban, mikor Segelfossba ért és mikor meglátta Paulinet, így kiáltott: No, itt jön a felügyelő ellenőrizni!
És Pauline így válaszolt: Jó is lesz, mert a Martin béres éppen most kapott levelet.
Hazajön?
Nemsokára. És most tessék megmondani, hogy mit kell csinálni.
Ezt nem is volt olyan könyű megmondani, előbb alaposan meg kellett hányni-vetni a dolgot. Az ifjú Willatznak a kastélyon kívül volt még két szobája a téglaégetőben is, ahol az apja húzódott volt meg, de vajjon hol akar majd lakni a fiú. Mind a két helyen érintetlenül álnak a bútorok.
Nem írja, hogy hol szeretne inkább lakni? Hallod-e, Pauline, itt kell rendbehoznod mindent. Azt hiszed, hogy olyan ember, mint ő, lakhatik másutt is, mint a kastélyban? Takarítsd ki az apja szobáit, a hadnagy szobáit, az egész északi szárnyat, tudod. Gyere, nézzünk át mindent!
A két nő elindult. Minden szobában emlékek szállongtak Raschné felé, ide-oda járkált és parancsokat adott, mint régente, magával húzta Paulinet, mutogatott ide meg oda és a helyükre tologatta székeket. Bementek a nagyságos asszony szobájába, azt is rendbe kell hozni, letörölgetni, a párnákat kiporolni és a függönyöket kimosni. Aztán hozzáláttak az ezüstneműhöz. – Ó, mondta Raschné és a székre rogyott. Múlt az idő, a két nő egészen elmerült a nézelődésben, egyre mélyebben vájkáltak az ezüstbányában, kiemelték és megint visszatették az egyes tárgyakat és nagy ezüsttálakkal az ölükben üldögéltek. Aztán a kis íróasztalra került a sor, az szegényesen festett, pedig aranyos oroszlánlábakon állt. Ennek a mély fiókjait még sohase nézték át alaposan, ide a kulcsokkal! Hát persze, ott is vattába csavart ezüst, de formára régimódi és finom faragásokkal díszített evőkészlet. Pauline egyenkint emeli ki a dobozokat meg a csomagokat, legalul nagy láda van. – Vedd ki azt is, Pauline, az egész ládát, Pauline! De a láda nehéz volt, és mikor nagynehezen kiemelték, két tucat ezüsttányért találtak benne.
Raschné felugrott. Amit maga is szinte álomnak, némiképpen a saját hazugságának tartott, az valóság volt. Hát nem mondtam? kiáltotta Raschné, hiszen tudtam, hogy van, a saját szememmel láttam. Csak nem voltam benne bizonyos, hogy a hadnagy nem adta el – hogy nem tette-e ezt is pénzzé az élete végén. Jobban kellett volna tudnom. Olyan ember mint ő! Két tucat, ha nem tévedek, számold meg Pauline! Persze, hogy huszonnégy vendégnek való tányér van itt. Hát úrikastélyban vagyunk-e vagy sem? Ó Istenkém, Istenkém!
Az asszony nagyon izgatott lett, megbánta, hogy nem hozta magával a két kisgyerekét, hogy azok is láthassanak egyszer mesét. Ki tudja, talán az egész életünkre hatott volna, – talán áldott kis gyerekeim egész életükben nem felejtették volna el. De még ma este elmondom nekik, amikor lefektetem őket, tudod, Pauline, milyen szép szemük van, mind a kettőnek egyforma szép, nagy szeme, az Isten áldja meg őket! Kár, hogy nincs még néhány olyan gyerekem! De nemsokára öreg leszek és akkor nem kapok többet és ha ez a kettő, megnő, akkor egyetlen fiókám se marad a fészekben. Erre már nem egyszer gondoltam. Pauline, ne felejts el mindent szépen letörölni és vattába csavarni, aztán visszafektetni szépen a fiókba aludni. Aludni, aludni, micsoda gazdagság alszik itt! Bizony, kis Pauline, ma mind a ketten láttunk valamit. Majd egyszer megmondom hogy hogyan kell asztalt ezüstneművel felteríteni, ahol a velencei poharakon kívül a legcsekélyebb holmi is ezüstből van. És akkor aztán nemcsak vajaskenyér, vagy főtt kecskehús van, hanem három fogás csupán csak különböző halfajta, utána öt vagy tíz fogás különböző húsétel és utána kávé meg likőr, amit a pincében álló korsókból hoznak fel. Majd egyszer azt is elmondom, hogy ünnepelnek a nagyok. Akkor keményített kötény van előttünk és fehér flórfejkötő a fejünkön, hogy haj ne kerüljön az ételbe. És a hölgyek idáig kivágott ruhát hordanak és aranyláncot a nyakukon és az urak mind frakkban vannak, akkor is, ha napközben van az étkezés. Ez már így szokás. Aztán felemelkedik a hadnagy és beszédet mond mindenkire – amikor a kis Margarete Coldevint megkeresztelték, itt tartották meg a keresztelőt és akkor olyan beszédet mondott róla a hadnagy, amilyen szépet még emberi nyelv nem mondott soha. De akkor én nem voltam itt, az még az én időm előtt volt, maga Frederik konzul mesélte el nekem. Ó, az a Frederik konzul, Pauline! Olyan históriákat mesélt, hogy az életem végéig kacagnom kell rajta, aztán megfogta a kezemet, mint mikor valakit el akar bűvölni. Olyan ember nincs még egy. Senkisem ejtett ki a száján olyan mulatságos dolgokat, mint ő. Magára várok, szokta mondani, de ezt csak mondta, mert hiszen akkor már régen házas volt. Ha nem lett volna, akkor Isten tudja mi történik köztünk, mert mindenkinek tele tudta beszélni a fejét. De én is csak fecsegek itt, no, gyere, gyermekem, menjünk! Egészen megfeledkeztem a gyermekeimről, meg a vacsoráról.
Mikor Roschné már az ajtóban állt és indulni akart, eszébe jutott, hogy még nem adta ki az utolsó parancsot, visszament újra a konyhába és azt mondta Pulinenak:
Bosszant, hogy egyikünknek se jutott még eszébe. Hozd rendbe a téglaégetőben levő szobákat is. Mosd ki a függönyöket, porold ki a szőnyegeket és törölgess le alaposan. Az olyan úr mint ő, talán több helyen is akar lakni, nem tudhatjuk.
Raschné aztán hazasietett az övéihez. És persze rögtön beavatta a cselédeket nagy élményébe, mesélt nekik az ezüstholmiról s ebből valóságos gyémántbánya, megszámlálhatatlan kincs, paradicsom lett. Letöröltük az arany evőkészletet is, mondta mintegy mellékesen, huszonnégy tányért. Aranyat? mondták a lányok és összecsapták a kezüket. Raschné így felelt: Azt nem néztem meg pontosan, talán csak ezüst… De mindenesetre valódi, mert minden darabon rajta van a fémjelzés. Hiszen nincs nagy különbség az ezüst meg az arany között, akinek ezüsttányérja van, annak lehet még arany is, de ezüsttányér sokkal finomabb, különösen reggelihez. Megkapták már a gyerekek a vacsorát?
Florina leányzó viszonzásul a boltról kezdett referálni. Úgy feketélltek ott az emberek, hogy alig tudta megkapni a kávét. Mindenki arról beszélt, hogy mi lesz, mi készül, amért Kornelius egész nap a zászlódombon áll és a tengert kémleli. Majd meg tetszik látni, felelik a segédek és azt feleli maga Theodor is. Többet nem akarnak mondani. Pedig az egész környékről eljönnek az emberek megtudni, hogy mi készül.
Az egész csak szemfényvesztés, mondja Raschné. A boltban találták ki, hogy jön valaki és azért lengetik a lobogót. Nem adok semmit az egész hűhóra, semmit, de semmit. De a lányokra már átragadt az általános izgalom, estefelé megkérdezték Raschnétól, hogy nem kell-e borsót meg árpakását hozni a boltból. No, hát hozz csak – és bár az egyik lány, a Florina, az utóbbi időben nem érezte jól magát, hányt, sokat síránkozott és fájt a foga, mégis elment, nem lehetett visszatartani, csak éppen gyapjukendőt kötött az arcára. A lányok útnak indultak, de mikor hazaértek, Kornelius inas még mindig nem jött le a zászlódombról, még mindig ott állt. Csokoládét kaptunk a segédektől, mondták a lányok és Daverdana is bejött a boltba, s azt maga Theodor kínálta meg borral. Mintha csak esküvőre vagy ilyesvalamire készülnének. Ez már Raschnénak is sok volt, ő se volt több húsból-vérből való embernél és tudta, hogy ha nem hoz egy csomag zselatint, vagy pár méter légyhálót, akkor holnap kell megtennie, mert holnapután vasárnap van. Igazán nem csinált belőle nagy hűhót, hanem hajadonfővel szaladt a boltba. De csak egy pillanatig akart ottmaradni hogy megmutassa nekik, hogy milyen kevésre becsüli az ötletüket.
Mikor a boltba lépett, mindenki köszönt neki, mert hiszen Raschné nagyságos asszony volt és mindenütt csak jóbarátai voltak. Csak az volt a baj, hogy ott volt a kikötőmester is, Holmengraa úr kikötőmestere, Raschné első vőlegénye ezen a helyen. Persze udvariasan köszönt, ahogyan szokta és úgy tett, mintha nem venné észre semmit, de Raschné kellemetlenül érezte magát, amiért födetlen volt a feje és az öltözéke is kissé hanyag.
Mutassa, milyen zselatinja van, mondta első zavarában. És adjon egy félméter légyhálót is, tette hozzá azután.
A fiatal Theodor maga ment oda hozzá és sajátkezűleg szolgálta ki, de amikor felemelte a csapódeszkát és megkérte az asszonyt, hogy lépjen beljebb, Raschné így felelt: Nem, köszönöm, nagyon sietek.
És a fiatal Theodor húsz csomag zselatint hozott elő, mintha mind másfajta lenne, és egy egész köteg légyhálót, amit aztán szélesen legöngyölített, hogy mindenki láthassa az árut. A fiatal Theodor általában választékosan udvarias volt, a keze is csinos, csak éppen sok gyűrűt hordott. Felszólítás nélkül elmondta Raschnénak, hogy kinek a látogatását várja és kinek a kedvéért akarja lengetni a lobogót. Miután pedig a többit mind kínpadra feszítette ezzel a titokkal, neki pedig elmondta, az asszony mindjobban megkedvelte ezt a fiatalembert, hiszen Raschné se volt több, csak ember és Theodor egyébként is értelmesen és kedvesen beszélt vele:
Szóval, hogy ő egy kis tiszteletet akar meg adni annak az embernek és lobogót lenget a hajójának, mert hát az az ember nagy kereskedelmi utazó, a Didriksen & Hybrecht képviselője, magának Didriksennek a fia. Saját gőzhajója van és csak a nagyobb városokat látogatja meg… Ismeri nagyságos asszonyom Didriksen & Hybrechtet? No, hát annak a képviselője. Néhány nappal ezelőtt azt táviratozta, hogy ma érkezik, de úgy látszik, késik… Theodor megvetette azokat a délvidéki kisstílű nagykereskedőket, akik csak egy embert küldenek s az csak egy szál bőröndöt cipel a kezében, ez semmi, ilyesmivel nem lehet nagy üzletet kötni. Hiszen mi óriási forgalmat csinálunk, mondta és alapos mennyiséget akarunk bevásárolni tavaszra és nyárra.
Mindenki odahallgatott, ó, a szemüket is kimeresztették, és előrenyújtották a nyakukat. Julius, a szállodatulajdonos, tolakodó ember volt, félbeszakította Theodort és ezt kérdezte:
Nálam fog lakni?
Nem, felelte Julius röviden.
No, hát nem. Talán uraságodnál?
Theodor mosolygott és inkább Raschnénak, mint Juliusnak mondta:
Azt hiszem, hogy sajátmagánál lakik, a tulajdon nagy szalonjában.
Erre még meglepettebben hallgatóztak az emberek. Hát olyan embertelenül nagy személyiség az illető?
De Theodor továbbra is csak Raschnét szolgálta ki, neki beszélt és egyre jobban düllesztette ki a mellét:
A szezonra vásárolunk be, mi vagyunk az egyetlen nagy cég ezekben az országrészekben és húsz-harmincezer korona értékű megrendelést akarunk tenni. Csupa kézműáru, finom és divatos kelmék, valódi strucctollak, kész toalettek Párisból és Londonból, amit csak kivánhat, nagyságos asszonyom. Remélem, lesz szerencsém, nagyságos asszonyom, amint megjön az áru.
Lesz gyermekruha is? kérdezte Raschné.
Minden, nagyságos asszonyom, minden!
Az asszony jóakaratúan bólintott, mikor elment. Senki másnak nem mondták el az ujságot csak neki, még hozzá a kikötőmester füle hallatára. Ó, annak a Theodor Jensennek nemcsak bolondságon jár az esze.
A bolt lassanként kiürül, az emberek végre megtudták, amit akartak és kisietnek az ujsággal, hogy elvigyék a házakba és elmondják azoknak, akikkel véletlenül találkoznak. Lám, nem is sejtették, hogy milyen nagy emberek a boltosék, a fiatal boltos Theodor, egy cég a saját hajóját küldi el hozzá mindenféle mintával, mi lesz még ebből? És ha magában strucctollat és gyermekruhát meg ilyesmit vásárol harmincezer korona értékben, akkor mi mindent és mennyiért kell általában vásárolnia?!
Valamelyik ember nagyon érdekesnek találta azt a finom csomagot, amelyet Raschné vett és megkérdezte, mi van benne. Zselatin? Hát az mire való? Ez az ember az alvégről jött, meglehetősen sokat ivott, míg a lovai odakint fagyoskodtak. Adjon nekem is egy csomaggal, mondta. Mikor aztán fizetnie kellett, meglepődött, hogy milyen olcsó és még négy csomagot kért, hogy jó darabig legyen zselatinja. Vett egy doboz kekszet is. Aztán kicsoszogott az üzletből.
Sötétedett és a segédek meggyujtották a lámpákat. Kornelius inas lejött a zászlódombról és kijelentette, hogy nem lát már tíz lépésnyire sem, egészen kékrefagyott és feldagadt a képe. Mikor valaki megnevettette, az emberek a hasukat fogták, annyira eltorzult az arca.
Daverdana még mindig ott állt és vásárolt egyetmást. Vörös haja volt és födetlen feje, pompás teremtés, és olyan szívből tudott kacagni, hogy a könnyei kicsordultak, mikor Theodor megkérte, hogy menjen haza a gyerekeihez. Daverdana Lars Manuelsen lánya volt, már néhány év óta a felesége Holmengraa úr másodkikötőmesterének és csak egy gyereke volt. Mit csináljon odahaza a gyerekeinél? Hiszen csak egy van, több nincs. Azonkívül szolgál nála egy kislány, aki mindent el tud végezni maga is. A fiatal anya egyébként nagyon szorgalmas. Ő is azok között van, akik zsákot varrnak a malomnak, tehát maga is keres. Az ura fülig szerelmes bele, mindenki az, mert pompás teremtés és nagyon szenvedélyesnek látszik. De az ura nem hisz el róla semmi rosszat és süket minden pletykával szemben.
Mit is higyjen Daverdanáról? Hát nem férjes asszony-e és nincs saját ura?