3.
A Didriksen & Hybrecht képviselője másnap sem érkezett meg. Korneliusnak, a boltosinasnak, még három napig kellett a zászlódombon fagyoskodnia, amíg az idegen megjött. De aztán megérkezett végre és lengették a lobogót a zászlódombon, meg odahaza a bolt épületén és az öreg boltos Per nem tudta elgondolni, hogy mi zörög a feje fölött. Talán bizony az a nyomorult Sjura, mondta, bizonyosan éppen ott akar fészket rakni.
Theodor egész nap a hajón volt és reggeltől-estig alkudott, csak akkor látták, amikor a boltba ment és akkor egy köteg kötlevelet vitt magával. A kis gőzös is nagy feltünést keltett, egész nap fűtötték a kazánját, és füstölgött, a város lakói közül sokan felmentek és megnézték a belsejét, nem mintha felvehette volna a versenyt azokkal a gabonaszállító óriásokkal, amelyek Holmengraa urat keresték fel a világ minden tájáról, ó dehogy, inkább éppen azért, mert személyszállító hajó volt, egyetlen nagy ember számára.
Ez az ember magas termetű volt, vakmerő, fiatal és féktelen, csak néha mutatkozott a fedélzeten prémbundájában és gumicipőjében. Bólintott a parton bámészkodó fiatal lányoknak és öt-őréseket dobált a gyerekek közé, bőkezű fickó volt, ez volt az első északi útja. A kikötőmester fölment hozzá a hajóra, de fölment a Segelfossi Ujság szerkesztője, s egyben szedője is, és írt valamit a sovány nyomdászujjaival. Megkínáltak egy pohár itókával mindenkit, aki csak ott volt. Az öreg Lars Manuelsen is feltolakodott a hajóra és megkérdezte, nem kell-e valamit a partra vinni. Nem. Erre megmondta, hogy kicsoda, az L. Lassen apja és megkérdezte, hogy nem lehet-e valamiben a hajótulajdonos szolgálatára. Didriksen úr erre alaposabban szemügyrevette az öreg szemét és arcvonásait és így felelt: Tyüh a teremburáját, jőjjön, hajtson fel egy pohárral, nagy kedvem van magával megismerkedni, mondta. Aztán félrevonultak és alaposan megismerkedhettek egymással, mert sokáig elbeszélgettek.
Bár fűlt a kazán, Didriksen úr mégsem akart aznap este útnakindulni, mint ahogy eredetileg szándékában volt, hanem lakomát csapott. Az igazat megvallva eredetileg néhány óra alatt végezni akart Segelfosszal, és aztán visszamenni, de Theodor megrendelései nagyobbak voltak, mint ahogy várta és ezért Didriksen úr egy kis férfiestélyt akart rendezni a jó vásárra. Magával Theodorral tárgyalta meg a dolgot és Theodor készséggel beleegyezett. Holmengraa úrra persze gondolni se lehetett, de ha Didriksen úr hajlandó látogatást tenni, akkor talán elhozhatja Rasch ügyvédet. Ezt Didriksen úr nem akarta… illetőleg, vannak fiatal hölgyek a házban? kérdezte. Nincsenek. Akkor nem megyek oda. Azonkívül szóbakerülhetett Muus, a körorvos, de az messze lakott, pedig nagyon jó, előkelő vendég lett volna. De Baardsennek okvetlenül ott kellett lennie. Ő a távirda vezetője, sokat iszik, de tud gordonkázni. Hát még kiről lehet szó?
Gondolkoztak és tanácskoztak, közben pedig megittak egy-két pohárral, előlegül az áldomásra. Mikor ez már így ment egy darabig, Didriksen úr nem tudta megérteni, hogy miért legyenek csak urak, miért? Mért ne elhessen három úr a hölgyével, illetőleg mindegyiknek egy-egy hölgy? És milyen ember az az öregúr, aki parókát hord és Lassen lelkésznek az apja? kérdezte hirtelen. Végül kijelentette, hogy nem akar finom és unalmas embereket. Hiszen nélkülözhetjük őket, hárman vagyunk, ön, a gépmester meg én és talán csak akad olyan lány, aki feljön a hajóra táncolni, aztán egy kicsit kihajózunk velük a fjordba. A kazán mindig fűlik.
De ekkor derült ki, hogy a Theodor gyerek nem olyan fajtából való, illetve mindenre hajlandó, mondta, de hát félig-meddig vőlegény. No, ez nagyszerű, erre aztán ittak. De hát nem hívhatná meg egyszerűen azt a hölgyet is? Theodor fájdalmasan mosolygott, ó, arról szó sem lehet, a lány sokkal előkelőbb és úgysem adják hozzá soha.
Bizony az utolsó pohár úgy látszik ellágyította a fiatal Theodort, nem szokta meg az ivást és hamar a fejébe szállt a bor, aztán jött az elégia. Hétköznapias szívének volt egy kis csücske, ahol nem volt vásár és alku, – az álmok, térdreborulások és ajándékok rejtett ligete volt az.
A másiknak, Didriksen úrnak, dehogy volt ilyen ligete, az ilyesmi elől meg szokott szökni, az ördögbe is, mondta némi hencegéssel. Úgy tett, mintha bosszankodnék a fiatal Theodor miatt és haragudnék rá, amiért elrontja az estéjét. Hát nem ácsorog elég lány a parton? Vigasztalni kezdte a fiatal fiút és buzdította, mint ahogy a vevőivel szokott beszélni: Azt mondja, hogy nem kaphatja meg azt a leányt? Olyan ember, mint maga, nagy kereskedő? Hiszen egyetlen más embernek sem adtam el ennyit az egész utamon. Majd meggondolja magát az a lány.
Ujabb elégia. A leány nagyon előkelő. És aztán végtelenül gazdag. Nem, nem sohase lehet az övé.
Hát akkor mondjon le róla!
Igen, vélekedik Theodor, mást úgyse tehet.
Jól van, hiszen akkor semmi akadálya annak, hogy két lány jőjjön ide hozzánk a hajóra.
Nem, ezt már nem akarja Theodor. Hiszen ezzel önmagát alázná meg. Makacsul ragaszkodik ez eredeti kijelentéséhez, ezt a fiatalembert senkise tudja az ujja köré tekerni. Még elég fiatalos imádat van benne, két szíve van. Bravó!
Hát akkor hozza el a távirászt, mondta Didriksen úr. Aztán csöngetett a szakácsának és nagy vacsorát rendelt.
Tyüh, milyen nagy fiú volt ez a fiatal Didriksen! Mintha nem tudna mulatozás és mámor és lányok nélkül élni. Olyan tapasztaltnak mutatta magát. Elővette a tárcáját és megmutatta néhány varetéhölgynek az arcképét. Ezek közül az egyiken név és dedikáció volt, de ezt ő maga is írhatta. Mert hiszen mi minden nem jut a bolond fiatalság eszébe! De mindenesetre imponált a házias boltos Theodornak. Mind a ketten fiatalok voltak.
Estefelé még több ember özönlött a rakodópartra. Emberek, akik befejezték a napi munkájukat, munkánok a malomból, meg a többi ház népe. Ott állt közöttük egy ember magában, csöndesen pipázgatott, Theodor intett neki, hogy jőjjön a hajóra. De az ember csak pipázik és nem törődik az integetéssel. Az Baardsen távirász, mondja Theodor, talán máris részeg. – Hozza föl a hajóra, mondta Didriksen úr. – Theodor megint integetett, de Baardson ügyet se vetett rá. Egyszer csak Didriksen úr kiszalad a partra, leveszi a kalapját, megmondja a nvét és meghívja a távirda vezetőjét. Mind a ketten feljönnek a fedélzetre.
Baardsen hatalmas termetű ember, rosszul szabott kék öltönyt visel és járás közben ringatja széles vállát. Körülbelül a negyvenes éveiben lehet. Tiszta és borotvált, de az öltözéke hanyag, nincs rajta felöltő, még a kabátját is nyitva hagyja, kilátszik a mellénye, arról meg hiányzik egy gomb. Az orra vöröses, de ez bizonyára nemcsak attól van, hogy nagy a hideg a rakodóparton, ó nem, Baardsen nem veti meg az italt.
Holnapig itt horgonyzok a rakodóparton és kérem, tiszteljen meg ma este a látogatásával, ha nincs jobb programmja, mondta a házigazda előzékenyen.
Köszönöm, mondta Baardsen.
Az urak ismerik már egymást, ugyebár? Mivel szolgálhatnék egyelőre?
Baardsen kissé bizonytalan, kivülről jön, a világosságról, a kicsiny homályos szalonba. Meglátta ugyan a palackokat és a poharakat az asztalon, de azért így felelt:
Egy kis világossággal.
Didriksen úr csöngetett.
Világossággal, ebben igaza van, haha, találó megjegyzés. Világosságot, kiáltja az ajtóban megjelenő szakácsnak és a házigazda még a lomposruhájú vendége iránt is jó és barátságos.
Leültek. Közben este lett. Baardsen úgylátszik nem érezte magát kellemetlenül. Kezdetben kissé szűkszavú volt, aztán fölengedett és jóakarattal hallgatta a fiatal kereskedelmi utazó fecsegését. De boltos Theodort már nem hallgatta olyan jóakarattal, ki tudja, mi okból, szinte nem is látta, nem is hallotta. Theodor pedig úgy vélte, hogy ő a maga részéről némi szabadsággal kezelheti a távirászt, hiszen annakidején sokat adott el neki a nyomorúságos borából és ismerte a gyöngéjét. Most azonban bakot lőtt Theodor, kiderült, hogy ugyancsak ügyelnie kell magára.
Nem szaladhatna haza a gordonkájáért, Baardson? mondta Theodor egyszerűen.
De igen. Ha maga elment, felelte Baardsen.
No! mondta Theodor és nevetett. De hamarosan megértette a gorombaságot és ezt mondta: Holnap is ilyen lóhátról beszél?
Most jut eszembe, úgy-e itt szálloda is van, mondja Didriksen gyorsan. Szálloda is, meg szállodai szolga is… valami öreg Manuelsen, Larsen vagy ilyesmi. Ő az apja a híres Lassen lelkésznek.
Ez igaz.
Sajnos, nem tudtam neki semmi megbizatást adni, mondta Didriksen úr nevetve. Megígértem neki, hogy legközelebb elmegyek hozzá a szállodába.
Didriksen úr mámora kezdett eltűnni, leküzdötte, megfontolt minden szót, mielőtt kimondta volna és nagyon kedvesnek mutatkozott. Rugalmas volt és fiatal, tiszteletet akart mutatni a távirász iránt, éppen mert olyan rezes az orra és mert hiányzik egy gomb a mellényéről.
Sok érdekes van még itt Segelfossban Lars Manuelsenen kívül is, magyarázta a távirász. Van itt egy királyunk, Holmengraa úr, özvegyember és van egy hercegnője.
A fiatal Theodor a földre nézett.
Aztán van egy elhagyott kastélyunk, folytatta a távirász. Willatz Holmsen nevű nemes úr lakott benne, de az már meghalt. Ifjú Willatz, a fia, külföldön jár, az idén tavasszal jön haza.
Micsoda? Tavasszal hazajön? kérdezte Theodor.
Igen, de azért magának nem kell lemondania minden reményről.
Minden reményről? Hogyan?
Úgy láttam, mintha olyan ijedt arcot vágott volna.
Nos, akkor nagyon kellemes lehet itt, vetette közbe gyorsan Didriksen úr. És ami ide látszik onnan a szárazföldről, az ugyebár a kastély?
Egyébként pompás épület, ma láttam a fedélzetről. Ha valakinek ilyen kastélya van, az kaphat már akár hercegnőt is.
Hallotta? mondta Baardsen és a fiatal Theodor arcába nézett. Legalább ilyen kastélyra van az illetőnek szüksége.
Mindenesetre, adta vissza a szót Theodor. Elpirult, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Nekem semmi közöm hozzá, nekem nyílt üzletem van. Nem tudom, hogy mire célozgat egész este, tette hozzá.
Baardsen folytatta.
Aztán van még itt egy régi téglaégető fönt a folyó torkolatánál. Ott már nem csinálnak téglát, megszűnt az üzem és most két lakószoba van benne. De ha a legrégibb gerenda ott elmondhatná az emlékeit…
Didriksen ezt mondta:
Igen, Segelfoss régi, nagy hely, Stenvinkel uradalom krónikájában lehet róla találni adatokat. És úgy iátszik, az utóbbi időben nem lett kisebb, legalább is én olyan jó üzleteket csináltam itt, mint egyetlen délvidéki városban sem. Jensen úr, egészségére!
Csatlakozom! mondta a távirász. Már csak az ifjúság sok erénye kedvéért is!
Maga koccint velem? kérdezte Theodor.
Igen, én magával, nagyon gyanús úgy-e?
Igen.
A távirász maga elé mosolygott és ezt mondta:
A maga sok erénye kedvéért.
Nem iszom, mondta Theodor és letette a poharat.
A házigazda megint közbevetette magát és ezt ajánlotta:
Nem óhajtanak az urak fölmenni egy kicsit? Udvari szakácsom bizonyára meg akarja teríteni az asztalt. Ön felöltő nélkül jött el hazulról, Baardson úr, legyen szíves, vegye fel az ulsteremet.
Felöltöztek és fölmentek. A fedélzeten élénken beszélgetett a gépész meg a révész. Mindegyik előtt egy pohár grog állt és miután hosszabb sétát tettek bent a szárazföldön, mind a kettő nyugodtan szívta a szivarját.
Világos és szélcsöndes volt az este, de még meglehetősen hűvös, a folyó felől lágy, szakadatlan zúgás hallatszott. Odaát, az erdő előtt, állt a nagy segelfossi kastély, fehér oszlopaival, két magas lépcsőjével, igazi úrilak, palota. A malom nem dolgozott, a nap véget ért.
Künn a nyílt tengeren felbukkant egy halászkutter, három ember vontatta egy nagy csónakkal, egy másik ember pedig a kormánynál állt.
Ott jön a yachtom, mondta Theodor. Nincs szele.
Az az ön yachtja? Hol akar kikötni? kérdezte Didriksen úr. Elébe megyünk. Mester! kiáltott a gépmester felé. Azt a hajót bevontatjuk, Jensen úrnak a yachtja.
Ez a munka mindössze fél óráig, az előkészületekkel együtt legfeljebb egy egész óráig tartott. Bevontatták a yachtot a csónakházig, ahol kiveszik a halakat és a lapos, sziklás parton megszárítják. A gőzhajó aztán visszasiklott az előbbi helyére. Az asztalt megterítették és az urak lementek a szalónba.
Látta a vontatócsónakban azt a lobogó sárganyakkendős embert? kérdezte Baardsen.
Az a vältai Nils, mondta Theodor. Azért cicomázta fel magát ennyire, mert a menyasszonyát akarja ma este meglátogatni. Mi van vele?
Látja, Didriksen úr, mondta Baardsen és a házigazdához fordult, az ember csak kínlódik, ön, meg ő, meg én. És semmisem olyan fontos nekünk, mint éppen a saját kínlódásunk. Az egyik dunnalúdpelyhet vásárol nagyban, este lefekszik és a kezét dörzsöli a jó üzlet miatt, a másik tizenkét hétig utazik alkalmazásban és mire hazajön, a menyasszonya már három hete fogfájásban és hányásban szenved.
Theodor és a házigazda megértik, hogy Baardsen ezzel valami különös dologra céloz. Emögött kell lennie valaminek. Fontolgatnak, számolgatnak: tizenkét hét, három hét. De vajjon végül is nem csak egy részeg ember fecsegése az egész? Egyébként Theodor bosszús lett és azt mondta:
Maga az én dunnapelyhemre célozgat?
És az emberek, akik néhány éve, vagy tavaly, vagy csak mostanában itt meghaltak, ugyanazok, mint akik azelőtt kínlódtak errefelé, folytatta Baardsen. Vettek és eladtak és este boldogok voltak, amiért jó üzletet csináltak. Az ám. Aztán meghaltak. Hát nem lett volna mindegy, hogy megcsinálják-e azt a jó üzletet, vagy sem? Odaát a mi kis temetőnkben elolvastam a sírfeliratot Andor Nielsen Välta sírkövén. Ez annak a sárganyakkendős embernek az apja volt. Az apa körülbelül húsz évvel ezelőtt halt meg és senkise gondol rá, még a fia sem. Az is szorgalmasan kínlódott, új fedelet tétetett a házára. És mikor este lefeküdt, boldog volt, a tető miatt. Aztán meghalt és itt hagyott mindent. Most a fia kínlódik.
Igen, igen, mondta a házigazda és igyekezett megelőzni a súrlódást. Ilyen az élet. Mert úgye hogy ilyen?
De ha az ember egy pillanatra megáll és figyel, akkor észreveszi, hogy milyen hallatlan vakmerőség és szemérmetlenség, ha valaki mindig csak a maga adásvételével és a maga kínlódásával foglalkozik. Hát nem mindegy az?
Ezzel Baardsen távirász a poharába néz, abba a jótevő pohárba és úgylátszik, mintha mély gondolataiba merülne.
Ó, ez a Baardsen távirász, ez a csirkefogó, ez a gazember! Bizonyára csak az iszákosok megszokott fogását alkalmazza, hogy tűnődéseket, élményeket és csalódásokat sejttessen az iszákossága mögött. Vagy talán nem néz majd mindjárt a csillagokra és sóhajt nagyokat anélkül, hogy szavakat találna? Talán bizony már az is meghatotta ifjú hallgatóit, amit eddig hallottak?
De Theodor hamarosan összeszedte magát, alighanem volt már része ilyen jelenetekben és teliszájjal szólt:
Nem jó dolog az Baardsen, hogy itt vagyunk ezen a hajón és ilyen finoman traktálnak bennünket? Először intettem magának, de úgy tett, mintha nem is látná.
A fiatal Theodor azonban megint túlságosan szemtelen volt, úgylátszik.
A távirász felpillantott, mint valami mély szakadékból, mint valami távoli messzeségből és lassan Theodorra fordította tekintetét.
Igen, integetett, mondta. De akkor bizonyosan fiatal házigazdánktól leste el, hogy csinálják az ilyesmit.
Vagy úgy! felelte Theodor és nevetett. De nagy zavarban volt. Azt hittem, elég jó ismerősök vagyunk arra, hogy megtehessem.
Tehát ön olvasta Stenvinkelt, Didriksen úr? kérdezte Baardsen minden átmenet nélkül.
Igen, hogy előkészüljek arra, amit majd itt útközben látok.
Nagyon helyes, mert csak így ítélheti meg, mekkora változások történtek azóta. Nem élünk át semmit, ahhoz képest, ami akkor volt. Adásvétel? Lappáliák. Sárga selyem nyakkendők tömegei? Az életünk kisiklott a pályájáról, a lovak kocsis nélkül járnak és mivel tudják, hogy lefelé húzni könnyebb, hát lefelé mnnek! Lefelé haladunk, lefelé! Az élet nevetségessé válik, minden cselekedetünk a ruháért, meg az ennivalóért történik, csak úgy teszünk, mintha élnénk. Régente nagy volt a különbség. Akkor kastély volt és sivatag, ma minden egyforma. Régente a végzet parancsolt, ma a napszám. Nagyság, mi az? A lovak azt is lehúzták, adjon nekem is egy kiló nagyságot, mibe kerül? Fogsort veszünk a szánkba, új bélrendszert tenyésztünk ki a hasunkban, mindenki egyformán, mindenki egyenlően az egész vonalon. Megosztjuk magunk közt az életet, elszívjuk egymás elől a levegőt és minden nemzedékkel zavarosabb és torzabb világot hagyunk magunk után. A hercegnő? Biciklizik, mint apjának, a királynak, a munkásai, azok csak félig térnek ki előle, köszönnek is neki, meg nem is.
Későre járt már az idő és a vacsora véget ért, de a távirász még fecsegett és ivott. A házigazda udvarias volt és csak hallgatta. De Theodor nem rejtette véka alá a türelmetlenségét, nem értett semmit ebből a sok beszédből és nem tartotta másnak, csak részegségnek. Hát bele kell ebbe törődni az embernek? Theodor az órájára nézett, a térdére csapott, hangosan ásított, a kezét összekulcsolta a tarkóján, úgy pihent, és általában minden fesztelenségét és rossz modorát kimutatta! Pedig tudhatta volna, hogy a kabátján a hóna alatt nagyon látszik a festés, hiába olyan különben, mintha új lenne. Még azt is megkockáztatta, hogy Baardsent figyelmeztesse: nem mosná meg a fejét? Miért volt olyan bátor? Mikor új szivart vett ki és a gyufa után nyúlt, csupa fesztelenségből feldöntötte a poharat.
De a távirdász nem nézett rá szigorúan, egyáltalán nem is nézett rá, hanem csak közlékeny hangulatban volt és tovább beszélt:
Köszönnek is a hercegnőnek, meg nem is. És ő ebbe belenyugszik, mert a hercegnő is lefelé halad. Történt volna ez csak a régi időkben! A cselédlányai megtisztították volna az utat és a lakájai piros szőnyeget terítettek volna a lába elé. És mit szóltak volna az apja, a király munkásai? Örültek és büszkélkedtek volna, hogy ilyen kegyes a megtorlás, kaland és élmény lett volna ez a számukra, valóságos élmény. Ma csak tovább bicikliznek és hencegnek az udvariatlanságukkal, de azért éppen olyan elégületlenek, mint azelőtt. Maga mosolyog, Theodor? kérdezte hirtelen Baardsen, mintha csak most venné észre a fiatalember jelenlétét.
Nem, felelte Theodor meglepetten.
Ekkor hozzáfordult Baardsen és atyáskodó hangon folytatta:
Ha egyszer bejut a kastélyba…
Én? Mit keressek én ott? szakította félbe Theodor.
Ha egyszer meghívást kap, mikor majd az ifjú Willatz idehaza lesz…
Nem hívnak meg, csattant fel Theodor ridegen és a hüvelykujját a mellénye kivágásába dugta. Hát ez meg micsoda ötlet?
Akkor majd lát néhány régi képet. Azok az ősök. Először nem tetszenek az embernek, mert gőgösöknek látszanak és nem is nagyon előkelőek. Az úr az ő fegyverzetében majomra hasonlít ás csak egy kiválósága van, az akarata, az az alapvető vonása. És a hölgye? A hölgynek modelt kell ülnie, belibeg az ajtón, a selyemkelmék és aranypántok egész áradatában és letelepszik egy székre. Olyan kényes, hogy amíg a széken ül, a lábát párnán kell pihentetnie. Három sor gyöngy van azon a párnán, ahová a lábát teszi. Aztán felveti a fejét, uralkodói arcot vág, de a gőgje határtalan. Látja, olyan új még a maga fenségében, hogy azt hiszi, nem is venné észre senki, ha nem hangsúlyozná. De ez a két tulajdonság: az akarat és a gőg, ha pénz is van hozzá, alkotja a felsőbb osztályt.
Igen, a pénz, mondja Didriksen úr, csak azért, hogy ne üljön ott egészen némán.
A pénz. De annak nem szabad pár garasnak lennie, hanem óriási vagyonnak. A garas csak arra jó, hogy ellágyítsa a fajt, megóvja a nedves lábtól, a garassal csak az értéktelen hiúságot nevelik. Nem, valódi gazdagság kell ahhoz.
Azt hiszem, ideje, hogy elmenjünk, mondja Theodor és megint az órájára néz.
A távirász arcán az elégedetlenség kifejezése villan át. De rögtön összeszedi magát és úgy tesz, mintha semmit se hallott volna. Látszik rajta, hogy tovább is beszélne. Ó, mi mindenről beszélhetne még!
Hiszen nincsen még késő, mondja a házigazda.
De ha ezt az egész lakomát Theodornak, a kereskedőnek a tiszteletére rendezték, akkor mégis csak udvariatlanság a jó távirász részéről, hogy egész este magát tólja előtérbe. A gépmester tud harmonikázni, ez jó megoldás lenne! Didireksen úr gondolkozik a dolgon, kicsit kidugja a nyelve hegyét, elkapja vele kicsiny bajuszát, megfogja a fogával, aztán a nyelve hegyével megint kilöki. Befejezte a gondolkozást. Behívatja a gépmestert.
Remélem, az urak megelégszenek azzal a zenével is, amivel a házam szolgálhat, mondja mentegetőzve.
És mikor a gépmester belép a harmonikájával, ő is előbb egy pohár jó bort kap, annyira szívesen látják. A harmonika szomorúan fest, tele van szénporral, meg olajfoltokkal, de hangja van, szépen szól. Theodor felélénkül, ismeri ezt a zenét a csónakházból. Kiissza a poharát és a lábával a keringő taktusát veri. A távirász ránéz. Theodor kicsit megzavarodik, röstelli a lelekesedését.
Miért nem hozta el a csellóját? mondja.
Miért hoztam volna el, hiszen most úgyis megkapja a muzsikáját? felelte Baardsen.
Ön csellózik? kérdi a gépész és a diványra dobja a harmonikáját. Otthonosan érzi magát ebben a szalónban, ujabb poharat tölt magának, iszik és vonakodik tovább játszani. Inkább kártyázzunk, mondja.
Didriksen egyikről a másikra nézett.
Abban szívesen résztveszek, mondta Theodor.
Ramslit. Korlátozott betéttel, mondta a gépész és megkeverte a kártyát. Amióta egyik kereskedőtől a másikig utaztak végig a norvég parton, nem egyszer rendezett már játékot ebben a szalónban és már értette a módját: Hányan vagyunk? Négyen! mondta és elővette a táblákat.
Nem kártyázom, mondta Baardsen.
De a többiek nekilendültek és azt mondták, hogy majd megtanítják. Négynél kevesebb nem játszhatja ezt a játékot.
Nagy szívességet tesz nekünk, mondta Didriksen udvariasan.
De édes istenem, akinek nincs pénz a zsebében, az nem kártyázhatik pénzbe! ellenkezik Baardsen.
Kérem, ezt a kis aprópénzt nyugodtan eljátszhatja, mondja Didriksen és valami papirpénzt ad Baardsennek. Igazán nagy szívességet tesz vele, ha résztvesz, mert különben csak hárman lennénk.
A gépész már ki is osztotta a kártyát és megkezdődött a játék. Mindenki tantuszokat vesz, hogy azzal fizessen. Baardsen nyert. Álmos közömbösséggel adta vissza Didriksennek a papirpénzét és tovább játszott, megint nyert, a tantuszait eladta készpénzért valamelyik partnerének és már jónéhány bankjegy feküdt előtte. Mindenki sokat ivott. A gépész jókedvű fickó volt és rossz tréfákat mondott, ha veszített. A két kereskedő azonban sokkal gazdagabb volt, semhogy egy kis veszteségért felizgult volna. Végül Theodort mégis bosszantani kezdte a balszerencséje. Ilyesmi még sohase történt velem, mondta.
Hány óra? kiáltotta a gépész. Mostantól kezdve növekvő betétekkel játszunk. Egy kicsit meg kell koppasztanunk a nyerőt. Haha!
Didriksen úr sorban egymásután a vendégeire nézett, Theodor pedig ezt mondta:
Kettőzzük meg a tétet, én nem bánom.
És mit szól hozzá a nyerő? kérdezte Didriksen úr mosolyogva.
Baardsen ezt felelte: A nyerő? Az mindenbe beleegyezik. Itt van két bankjegy. Nos, uraim, mutassák meg, hogy el tudják-e kaparintani tőlem.
Olyan mindegy magának a pénz? kérdezte Theodor.
De most aztán mintha minden megbolondult volna. Baardsen megint nyert, gyakran a legnevetségesebb kártyákkal is. Mintha megboszorkányozták volna őket. Persze időközben egyszer-kétszer veszített is, másszor viszont egymásután többször is megkoppasztotta a többieket és mikor a betétek emelkedtek, az öszeg végül alaposan a magasba szökött, bár a ramsli ostoba és szegényes játék.
No látja, Baardsen, mégis csak érdemes volt ma idejönnie a hajóra, mondta Theodor.
A házigazda ennél a megjegyzésnél nem támogathatta mélyen tisztelt vevőjét, de a gépész helyeselt, Baardsen felé emelte a poharát és így szólt: Ó, csak lenne itt a hajó egy hétig, akkor majd alaposan megbosszulnánk magunkat! És teli torokból nevetett.
Baardsen előtt feküdt ekkor már a tantuszok nagyobb része és azonkívül még egy halom bankjegy is. Mikor Theodor a következő játszma előtt tantuszokat vett, tapintatlanul ezt mondta:
Nem lehetne ezt a huszonöt koronát leírni a boltbeli számlájára?
Dehogynem, felelte Baardsen.
Nincs is vita a dologról.
Talán nem volt egészen helyénvaló a Theodor részéről, hogy ilyen módon fizettette ki magát, de a távirász viselkedése egész este még furcsább volt: tartozott a fiatal kereskedőnek és mégis lóhátról beszélt vele, gúnyosan, sőt egyszerűen észre sem akarta venni. És a hitelező nem viszonozta ezt, hanem tűrte. Ennek az ördöngős Baardsennek bizonyára megint megvolt ezzel a célja és alighanem hosszú és mélyértelmű magyarázatba bocsátkozott volna, ha valaki megkérdezi. De tovább játszottak. Theodor megint tantuszokat vett és azt mondta: Ezt a huszonöt koronát is levonhatom?
Igen, felelte Baardsen.
Nem emlékszem ugyan, hogy mennyivel tartozik, de ha többet fizetett, akkor majd holnap leszámolunk.
Igen, mondta Baardsen.
Ekkor a gépész letette a kártyát és azt mondta:
No, ma este nem tudjuk legyűrni a nyerőt, hagyjuk abba. Számoljunk le.
Mindegyik beváltotta a tantuszait. Közben iddogáltak és fecsegtek. Csak Baardsen ült csendesen a helyén és forgatta a bankjegyeit az ujjai között, végül megszámlálatlanul vágta zsebre őket. Vajjon ezzel a többieket akarta bosszantani és azt hitte, hogy eredetien viselkedik? Akkor más módot választhatott volna, mert hiszen csak a szegények bánnak hanyagul a pénzzel, hiszen azért szegények. Senkisem olyan esztelen tékozló, mint a csavargó.
Bankjegy feküdt a földön, a gépész felvette és így szólt:
Ez is bizonyára az öné.
Köszönöm, mondta Baardsen és a bankjegyet a többi mellé gyűrte.
Ekkor a gépész felszólítás nélkül fogta a harmonikáját és dübörgő basszusban indulót kezdett játszani. Tyüh, hogyan szólt az! Teljes erejéből játszott, az arca eltorzult és szuszogott az erőlködéstől. Aztán hirtelen abbahagyta, felkacagott és azt mondta: Ezt csinálják utánam! A többiek kérték, hogy játsszék tovább és a gépész tovább is játszott.
Isten tudja hogyan, de a hangok végigdübörögtek a parton és az esti sétálók is meghallották. Egyre több ember gyülekezett a hajó köré és néhányan a fiatalok közül felmentek a fedélzetre. A szalónban ülő urak hallották, hogy a fejük fölött ide-oda topog valaki. Táncoltak a fedélzeten.
Ez nagyon tetszett az uraknak egy darabig. De Theodor hamar felkelt és hazament. Az ivás, a zene, meg a tánc bizonyára megint elégikus hangulatba ringatták és eszébe idézték, hogy szerelmes.
Mikor Baardsen távirász hazament, Holmengraa úr nagy gabonapajtájának egyik sarkából civakodó szerelmespár hangját hallotta. A fiú azzal vádolta a lányt, hogy sokat hallott róla, nyomorultul, hűtlenül viselkedett, amíg ő távol volt. A leány azonban sírt és mindent letagadott. És pénzről is szó esett, arról, hogy a lánynak néhány száz koronája van. De a fiú azt mondta, hogy fütyül rá, nincs szüksége rá, három hónapi bérét takarította meg. Akkor tégy, amit akarsz, mondta a lány. Jó lesz, ha hazamégy, adta vissza a szót a legény és kilépett a sarokból. A vältai Nils volt, a sárga selyemnyakkendős ember. Meg se fordult, hanem csak ment az útján egyenesen. Erre kilépett a lány is: Florina, Rasch ügyvéd cselédje. Nagy, gyapjúkendő volt a száján és az arcán, amit hátravetett, amikor beszélt, de rögtön ismét előrehúzta, amint befejezte a mondókáját. Lám, ott megy a vőlegénye és vissza se fordul. Nils! mondta a lány. A legény nem felelt. Egyszerre csak felkiáltott a lány: Most felmegyek a hajóra táncolni! Meglátod! Jó mulatást! viszonozta a legény. A lány még jó darabig utánanézett a legénynek. A távirász elhaladt mellette, de a lány nem is vette észre, két nagy szeme csak bámult ki a gyapjúkendő mögül, ki a levegőbe. Aztán leszaladt a rakodópartra és fel a hajó fedélzetére.
Csönd ülte meg a keskeny uccákat és a házak közét, a városka már nyugovóra tért és a vad hattyúk dala csak messziről hangzott. Baardsen befelé haladt a parton. A vältai Nils előtte haladt. Elszánt legény ez a vőlegény! Erős fickó, egyszer se fordult vissza. Erős? Persze. Alig mult húsz éves és három havi bére van a zsebében! De Baardsennak, amint vagy egy negyedóra hosszat egyforma távolságban ment mögötte, hirtelen az jutott eszébe: hátha egész idő alatt hallotta a lépéseimet és azt hitte, hogy a menyasszonya követi?… Hm, mondta hangosan. Továbbmegy a legény? Az ijedten fordul vissza, a látszat kedvéért tesz még néhány lépést, aztán megáll. Az erős emberből egyszerre gyenge lett, végigtapogatja magát, a zsebében keresgél, ugyan mit? Ó, csak úgy tesz, mintha elvesztett volna valamit és azt keresné, csak azért, hogy ürügye legyen a visszafordulásra. Elébe megy a távirdásznak, aggodalmasan mosolyog, mikor elhaladt mellette, mosolyog, mint egy szegény kisgyerek: ott felejtettem… láttak már ilyet? Aztán gyorsan leszalad a kikötő felé. És hogy fenntartsa a látszatot, folyton a zsebeiben kotorászik.
De íme, a gőzhajó elfordul a parttól és méltóságteljesen kisiklik a nyílt tengerre!
A vältai Nils hirtelen megáll és csalódottan bámul előre. Aztán nagy ugrásokkal a part felé rohan, mintha utól akarná érni a távozó hajót. És a hattyúk éppenúgy dalolnak a távolban, mint azelőtt.
Baardsen távirász tovább baktat. Bemegy a városba, Nils varga házába, elhalad kis tanyák, emberi lakások, irtások előtt. Itt-ott már kint vannak a juhok, bár a hó még nem olvadt el mindenütt. Egyszerre csak megfordul és bemegy a varga házába.
Láttam füstölögni a kéményedet, gondoltam, hogy már fent vagy, mondta.
Nils letöröl egy széket, meg egy zsámolyt a vendégének és nagy zavarban van. Az asztalon nagy papirdarabon hering és néhány darab burgonya fekszik.
Igen, mondja Nils, kávét főzök. Éppen most jöttem haza a városból és kávét akartam főzni, bizony most tekintélyes kávékészletem van. Ó, Baardsen úr, kár magának ilyen szobába jönnie, ahol le sem ülhet.
Lerakja az asztalt, a heringet és a burgonyát az ágyra teszi és zavartan fecseg: Igen, a kémény füstölög, kávét akartam főzni, rengeteg kávém van. Ha szabad lenne egy csésze kávéval megkínálnom… ha nem is éppen jó…
Elfogadom a meghívást.
Nagy csodálkozás! Komoly kijelentés volt ez? Ó, édes istenem, csak legalább jó lenne… de akkor sincs mit beleaprítani. Véletlenül cukrom sincsen, ma este a boltban felejtettem. De az a legrosszabb, hogy a kávé is ott maradt, az egész staniclit ott felejtettem a pulton. Az utóbbi időben nagyon rossz az emlékezésem! mondta Nils varga.
Miféle arckép ez? kérdi Baardsen, bár nagyon jól tudja, hogy a kép kit ábrázol. A varga fiát, az amerikai U. Nelsont, felcicomázottan, jóllakottan és megfésülten, a régi Ulrichot.
És a hölgy? kérdi Baardsen.
Bizony, az még nagy titok, feleli Nils. De ha jól megértettem, ezt akarja feleségül venni. Ki hitte volna… a kis Ulrich… nemrég még velem járt házról-házra és cipőket csinált. És kezdetben ilyen kicsi keze volt. De most? Termetes ember lett belőle. Hiába, ez már a világ sora. Egyszerre Baardsen hirtelen részegnek és durvának tetteti magát, felteszi a kalapját és ezt mondja:
Vidd el innen ezt a nyomorult csészét, hiszen ez nem kávé, ilyesmit nem iszom. Mit is akartam mondani… nesze, tedd el ezeket a bankjegyeket és utazz Amerikába. Csönd, hadd mondjam végig! Tehát a bankjegyek a tieid. Utazz Amerikába te is, hallod? Hát nem tudsz hallgatni, amíg én be nem fejeztem? Vedd meg a hajójegyet és utazz el. A pénz a tied. Nem akarom tovább hallgatni a fecsegésedet. Jó lesz, ha minél előbb pusztulsz innen!… Érted?…
Baardsen már távozott a kunyhóból, de még mindig ugyanazon a hangon folytatta a beszédet. Nils utána totyogott a bankjegyekkel és még mindig szabadkozott. A távirásznak végül már a legbolondabb ellenvetéseket kell hallgatnia: hiszen olyasmije sincs, amit cipelhetnék önnek! Már minthogy ő, az óriás, ringóvállú Baardsen cipeltessen valamit ezzel a vén, keshedt csizmadiával.
Mikor Baardsen hazafelé megy, látja, hogy a kis gőzhajó ismét a part felé közeledik. Egy kis kiránduláson volt a nyilt tengeren, kéjutazást tett a város lakóival, néhány fiatal teremtéssel, aki a hűvös éjszakában a fedélzeten táncolt.
Mikor Baardsen a táviróhivatal helyiségébe lépett, Gottfred a készülék előtt ült, és szorgalmasan telegrafált. A kis Gottfred Bertelsen, a sagvikai Bertel fia, éppen egy óriás táviratnak a végét adta le Didriksen & Hybrecht cimére. A cég képviselője, a fiatal Didriksen, emiatt a távirat miatt tartatta nyitva a táviróhivatalt. A sürgöny a nagy üzletre vonatkozott és a boltos Theodor egész megrendelését tartalmazta. Ó, ez a fiatal Didriksen, a táviróhivatal nyitvatartása nagy reklám volt és nem került sokba. A vevőire való tekintettel volt szüksége erre a fogásra, hogy hízelegjen nekik és hogy megtisztelje őket.
Gottfred befejezte a táviratot, megfordult és így szólt:
Mindenki a maga óriási szerencséjéről beszél.
Baardsen ásított.
Theodor hazamenet bekukkantott ide és ő mondta, hogy maga rengeteget nyert.
Ó, az igaz, mondta Baardsen. Mintha megbabonáztak volna.
Ennek nagyon örülök, mondta Gottfred.
Azt mégse mondanám, hogy rengeteget nyertem, mert hiszen a kiadásokat le kell vonni belőle. De a nyereség még így is nyereség marad. Mintha csak megbabonáztak volna.
Mennyi lehet?
Ó, nem is olyan sok. Magának pedig egész este dolga volt, szegénykém!
Örülök a nyereségének a maga érdekében, Baardsen úr, mert a felügyelő mindennap eljöhet és maga póruljárhat egyszer, tudja!
Az ördögbe is, értse meg hát, hogy nem maradt sok, ha az ember levonja a kiadásokat! kiáltotta Baardsen türelmetlenül.
Kiadásokat? Micsoda kiadásokat?
Hát nem kellett elszámolni? Egyszer egy bankjegy esik le a földre, másszor egy tantusz röpül ide meg oda, mindent rendbe kell hozni. Hiszen maga nem tud kártyázni.
A fiatal Gottfred a földre néz és gondolkozik.
De azért a pénztárt rendbe tudja hozni, úgye? mondta.
Hogyne, hogyne. De maga már fáradt bizonyára. Egyébként is ez az én pénztáram és nem a magáé. Az a legnagyobb baj, hogy maga féléjszakán át itt ült, amíg én szórakoztam.
Rossz sejtelmek kezdenek ébredezni a jó kis Gottfred szívében. Már régebbi alkalmakból ismeri Baardsen hanyagságát anyagi dolgokban és nem tudja elfojtani a megjegyzését:
Az lesz a legnagyobb baj, ha maga nem fogja rögtön rendbehozni a pénztárt. Tudja, hogy mi vár akkor magára?…
Akkor maga lesz a távirda főnöke, énhelyettem, Gottfred. És én talán megkapom a maga helyét.
Ezzel ne tréfáljon! felelte Gottfred. Tessék, itt az elszámolás. Pótolja a pénztárhiányt.
Baardsennek a sarokban állt a csellója, odalép hozzá és bólint.
Nem akarja megtenni? kérdezte Gottfred.
Erre Baardsen felcsattant.
Nem akarja? Nem akarja? Mondom, hogy nem tudom rendbehozni. Nem elég ez magának? Mit jajveszékel itt?
Nem tudja rendbehozni?
Nem, nincs pénzem. Jőjjön ide és motozzon meg. Láthatja, hogy nincs pénzem, a zsebeim üresek, egyetlen őre sincs bennük.
Akkor valakinek odaadta a pénzt.
Persze, hogy odaadtam valakinek, maga bolond!
Gottfred megint a földre nézett, gondolkozott, aztán azt mondta:
Szegény ember!
Erre Baardsen megsértődött és így szólt:
Nem értem magát… Azt hiszi, joga van engem sajnálni?
Ki kapta azt a pénzt?
Az ördög vigye el magát, ember! kiáltotta Baardsen. Hogy ki kapta a pénzt? Nils vargának adtam kölcsön. Amerikába akar menni a fiához. Nils varga. Kezdem hinni, hogy maga begbolondult!
Gottfred gyorsan határozott. Megesküdött, hogy most odamegy és valamit visszahoz a pénzből a fejére csapta a kalapját és kirohant. Baardsen tátott szájjal nézett utána, néhány lépést tett, hogy visszahívja, de amikor látta, hogy késő, hallgatott. Aztán leült a csellójához, játszott, részegen, mint akiből teljesen hiányzik a felelősségérzet.