6.
Sjura felépítette a fészkét, megtojta és kiköltötte a tojásait. Valóságos családi élet folyt a nyírfa ágai közt és a szülők elvégezték kötelességüket a kis hajlékban.
Lars Manuelsen átment a sagvikai Bertelhez. Bertel a malomban dolgozott, de az öreg Katrine otthon volt és a liszteszsákjait varrta. Lars Manuelsen megkérdezte, hogy kölcsön kaphatná-e a létrát. Vidd csak el, mondta Katrine, de mit akarsz vele? – Föl akarok menni a padlásra, kijavítom a kéményt, felelte Lars Manuelsen.
Hazavitte a létrát. Mivel pedig a felesége lent volt a szállodában, egyedül maradt a házban. A létra nehéz volt és Lars Manuelsen a zsebkendőjével megtörölte az arcát, meg a parókáját. Az egyik szarka éppen eléje röpült le a nagy fészekből és nemsokára kirepült a másik szarka is és letelepedett előtte a földön. Erre Lars Manuelsen nekitámasztotta a létrát a nyirfának és felmászott a fészekhez.
A szemüvegét akarta megkeresni, de mikor belenézett a fészekbe, csak a szarkafiókákat látta.
Milyen utálatos látványt mutattak ezek a kis csupasz teremtések! Nem volt még tolluk és természetellenesen nagy csőrüket még nagyobbra tátogatták, mint az öregek. Hol rikoltoztak, hol csipogtak, Lars Manuelsen nem foghatta meg és nem dobhatta le őket, de alaposan el akarta végezni a dolgát és az egész fészket meg akarta lazítani és le akarta dobni. A fészek jó erősen ült két ág között és a meglazítás meglehetősen erőltető munka volt Lars Manuelsennek. Végül is sikerült egy nagyobb darabot kitépnie a fészekből, körülbelül a felét. Azt legörgette a földre. Utánanézett a fészekdarabnak. A két nagy szarka éppen alatta ült. De a szemüvegét nem találta meg. A fiókák nagyra tátották a csőrüket és csipogtak, fészkelődtek, mint megannyi kis ördög. Lars Manuelsen dühösen szakította le a fészek alját is és ledobta a földre a fiókákkal meg minden egyéb tartalmával együtt.
A szarkaszülők pedig csak ültek lenn és nézték.
Lars lement a létrán és lent szétszedte a fészket. Mindenféle rongyok, csontocskák, üvegdarabok. És mi lehet az a csillogó nikkeldarab? A pápaszemét nem találta meg, talált azonban helyette némi gyapjuszövetet és egy eléggé használható rézfésűt. Lars Manuelsen zsebrevágta mindezeket. Ott feküdt még mindig a nikkeldarab, Lars Manuelsen közelről szemügyre vette és azt gondolta magában: Bizonyosan ez lesz a kis kulcs, Irgensné ezt vesztette el! Egész télen át mindenkit megkérdezett az éléstár kulcsa felől és most íme előkerült. Lars Manuelsen gondosan zsebrevágta a kulcsot és tovább kutatott a fészekben, de egyebet nem talált. Végezetül pedig széttaposta a fiókákat, egyiket a másik után, hogy kiirtsa a szarkacsalád ivadékait. A szarkaszülők pedig ott ültek és nézték.
Lars Manuelsen visszavitte a létrát Sagvikába és megköszönte. Az öreg Katrine azt mondta: Szóra se érdemes. Most aztán rendben van a kéményed?
Igen, mondta Lars Manuelsen.
Hazament és eltüntette a fészket, aztán elindult a szálloda felé. A szálloda volt a második otthona, a felesége ott főzte az ebédet, ő pedig ott cipelgette az utasok bőröndjeit. Julius bizonyos mértékig gondoskodott az anyjáról és ennek fejében az anyja dolgozott neki. Az apa meg a borravalókból élt.
Julius nem volt rossz üzletember, nem tudott jól olvasni és a maga használatára csak valami jelírással írt. Természetes esze azonban volt és hihetetlenül jó emlékezése, a szálloda-számlákat mindannyiszor pontosan és tisztán megőrizte az eszében. Már az is boszorkányos munka volt, üres kézzel megalapítani ezt a virágzó szállodát. Igaz, hogy a vállalkozás legkezdetén kénytelen volt némi hitelt igénybevenni a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnál, amint azt annakidején mindenki megtette, a pénzt azonban a házra, a berendezésre, meg építőfára költötte, nem pedig szórakozásra és cicomára. Úgy látszik, a szerencse is kedvezett neki, ha nem is kapta meg a kis Paulinét a segelfossi kastélyból, – pedig az igazán kitünően beleillett volna a szállodába, – nem, nem kapta meg, az ostoba lány, úgylátszik, nem szerette őt, de egyébként szerencséje volt Juliusnak mindenben. Mikor az első háza leégett, alighogy teljesen berendezték, nem vesztett rajta semmit. Sőt ellenkezőleg, még keresett is, határozottan jó üzletnek bizonyult az a tűz eset. Julius új házat szerzett és ujra berendezkedett, azzal a különbséggel, hogy azelőtt két ágya volt, most pedig hat. A tűzvész valóságos főnyeremény volt a számára.
Ősz felé aztán kezdtek szállingózni a kereskedelmi utazók. Az első a postahajóval érkezett, prémes kabáttal a karján, és mikor lement a boltba, mintakollekciós bőrönd volt a kezében. Aztán jött egy második is, ezen már külsőleg is jobban meglátszott a kereskedelmi utazó és mind a két kezében bőröndöt cipelt. Julius odalépett hozzá és elvette tőle a táskákat. De nem sok idő telt bele és jöttek az előkelő utazók, vasveretű bőröndökkel, ezeket már ki se lehetett csomagolni a boltban, föl kellett vinni a szállodába, a nagyszobába. Ettől kezdve Julius már igazi szállodás volt, az apját szolgának alkalmazta, maga pedig adminisztrálta a szállodát. De nyár közepén és tél derekán, szóval a holtszezónban, maga Julius is minden munkát elvégzett, ami tennivaló csak akadt, eleven volt, mint a csík, és ha semmi más keresete nem nyílt, hajlandó volt még a boltos Theodornak is segédkezni a halszárításban.
Juliusnak hát jól ment a sora és Lars Manuelsen többi gyermekének se volt rossz dolga. Daverdanának megvolt a saját háza és biztos jövedelme, de ha sok volt a vendég a szállodában, ő is kisegített. Három testvére másutt élt, az egyik Trondhjemben volt férjnél, az egyik öccsét Lassen tiszteletes mint világítótoronyőrt juttatta álláshoz, a másik öccsét pedig Amerikába küldte, mert itthon sehogyan sem akarta megemberelni magát. Voltaképpen Lassen tiszteletes minden tőle telhetőt megtett a családjáért, de ez rendjén is volt, hiszen ő volt a nagy ember, neki állt csak módjában tenni valamit. Viszont sohase cselekedett többet, mint amiért a felelősséget bátran vállalhatta. Így például Julius egyszer olcsón akart cégtáblát festetni a szálloda fölé, Korneliust kérte meg, hogy szívességből fessen nyomtatott betüket egy vaslemezre és ugyanakkor írt a bátyjának is, vajjon kiírhatja-e a cégtáblára, hogy: Hotel Lassen. De ezt bizony nem lehetett. Lassen tiszteletes, – mint azt mindenki el is várta tőle, – nem akarta a nevét egy szálloda cégfeliratáról leolvasni. Írd csak ki, hogy Hotel Larsen, írta, én azért akkor is föltétlenül betérek oda, ha egyszer északra visz az utam! Tovább aztán afelől érdeklődött, hogy Holmengraa úr még mindig fentartja-e a hatalmas malomüzemét és még mindig olyan gazdag ember-e, mint régen, végül pedig megírta, hogy Marianet egynéhányszor látta véletlenül Kristiániában és a lány nagyon bájos teremtés lett. Üdvözöld a nevemben, írta.
Ez a Lars megbolondult! mondta Julius és megvetően mosolygott.
Az apja azonban éppen akkor lépett a szobába, azonnal rendreutasította és kijelentette, hogy Lassenen senkise mulathat.
Törődik vele az ördög! mondta Julius. Egyéb nincs abban a levélben?
A levelet Daverdana olvasta fel és most így fejezte be:
Ne feledkezz meg a következőről, Julius öcsém: Az utasok gyakran vesztenek el, vagy hagynak ott könyveket a szállodákban, miután már elolvasták azokat. Légy szíves, ha ilyen könyveket találsz, őrizd meg és küldd el nekem, hogy a könyvtáramba beiktassam és a pusztulástól megmenthessem őket.
Persze, persze, ez a Lars folyton csak a könyveket bújja! mormolta az anyjuk és a fejét rázta.
Még csak az kellene! mondta Julius gúnyosan. Egy szóval sem írja, hogy mit fizet értük.
Nem szégyeled magad jó keresztény létedre? kiáltott Lars Manuelsen. Lent a nagyszobában fekszik éppen két ilyen könyv, megyek és elhozom őket.
Fütyülök a Larsra, mondta Julius.
Lars Manuelsen visszatért a könyvekkel a kezében és azt mondta: Ha te nem őrzöd meg ezeket Lassen számára, akkor megőrzöm én.
Daverdana felolvasta a címeket: „A teterviki tűzhalál“, „Nyomon a véreb“, és hozzátette: Ugyan adjátok nekem!
Kitünő könyvek ezek, be fogom köttetni őket, mondotta, csakhogy az apját bosszantsa. Nem adom oda rongyos két koronáért, azt megírhatod Lassennek.
A gúnyos mosoly azonban hirtelen eltűnt az ajkáról, mert az ablakon át észrevette, hogy az előljáró közeledik. Julius nem mindenben járt el olyan tiszta becsületességgel, mint ahogyan kellett volna és ezért nem szívesen látta az előljárót a szállodájában. Bár mindenkivel elég szemtelenül viselkedett, amikor bátornak kellett volna mutatkoznia, ijedt képet vágott és alázatos lett, – ilyen volt már gyermekkora óta. Az előljáró pedig bejött az ajtón, a sapkáján aranypaszománt és az irattáskáját a hóna alatt hozta. Jónapot! mondta.
Nem volt nála békésebb ember a környéken. Már többször járt itt, mikor Lars Manuelsennél kellett foglalnia valamit, vagy mikor Lars Manuelsent feljelentették birkalopás miatt, de ha jött, mindig egy adjonistennel köszönt és egy istenáldjával távozott. A minap egy kellemetlen mellékízű óracsere ügyében jött el Juliushoz, mert Aslak, a melommunkás, kártérítést követelt és Julius megbüntetését, de az előljáró semmisnek nyilvánította a cserét és kibékítette a két felet. Bizony ilyen ember volt az ura-i előljáró.
Helyet foglal és társalog a háziakkal mindenféléről, csak azután tér rá a tárgyára. Julius, mondja, az árverési elszámolás miatt jöttem. De nem tudom, kedvedre lesz-e a dolog.
Ez a Julius komisz ember, a szelídség felháborítja. Minthogy csak egy elévült árverési elszámolásról van szó, azonnal visszanyeri a lélekjelenlétét, sőt már szemtelenkedni is mer.
Ezért igazán kár volt idefáradnia, feleli. Felmehettem volna én is az irodájába és akkor elvittem volna a pénzt.
De itt a közelben volt éppen dolgom.
Csakhogy ma nincsen pénzem kéznél, mondja Julius. Majd pár nap mulva elhozom.
Az a baj, hogy a bank azonnal akarja a pénzt, veti közbe az előljáró. Az ügyvéd ma küldött nekem újabb felszólítást.
Julius szemtelensége nőttön-nőtt. Most már azt kérdi:
Dehát mennyiről is van szó? Nem is érdemes annyit beszélni a dologról. Egyébként az is érdekelne, hogy a többiek mind fizettek-e már?
Nem, mondja az előljáró, a többiek ugyanazt mondják, mint te, hogy későbben fizetnek.
Rajta leszek, hogy még ma este elhozzam a pénzt, jelenti ki Julius, azt a néhány garast majd csak felhajtom valahonnan.
Mikor aztán az előljáró becsukja maga mögött az ajtót, Julius a hasát fogja nevettében és már megint visszanyerte minden bátorságát. Törődöm is én ezzel a fickóval, mondja. A révészeknek is van ilyen aranypaszomántjuk a sapkájukon.
Nem kellett volna ma estére igérned a pénzt, aggodalmaskodott az anyja. Honnan veszed most azt a nagy összeget?
Julius úgy tett, mintha nem hallaná, viszont kifejti egy friss ötletét.
Veszek hat darab kis tejszínes kannát, hogy minden utazó külön kaphasson egyet. Ha csak egy nagyot teszek az asztalra, akkor már az első félig kiüríti. Mire a másodikra kerül a sor, az egyszerűen kopog az asztalon és még ráadást kér. Erre pedig ráfizetek!
Az már igaz, helyesli az anyja.
De ezentúl nem így lesz, mondja Julius. És a könyvek… Hova lettek a könyvek, Daverdana?
Az apja félrerakta a könyveket, de Julius megkeresi őket és nem is adja többé ki a kezéből. És Julius megint lóhátról beszél, hogy az apját még jobban bosszanthassa.
Ha majd beköttettem őket, akkor Lars pénzért megkaphatja nálam, mondta.
Barom! mondta Lars Manuelsen.
Hehehe! Üdvözöld a nevemben! Ezt itt nem értem, mindenesetre nagyon együgyűen hangzik.
Ki együgyű?
A Lars. A leghatározottabban állítom. És te mit gondolsz, apám?
Hogy nagy a szád!
Hehehe! Nem mennél fel most Marianehez, hogy átadd neki a fiad üdvözletét? Érthetetlen, hogy ez a Lars mindig ilyen vacak könyvekre gondol, amilyeneket az utazók sutba dobnak. Nem nagyszerű dolog?
Daverdana közbeszól: Talán bizony Paulinének akarod adni a könyveket.
Paulinének? És ha így volna?
No, az ugyan kárbaveszett fáradság. Tudni se akar rólad.
Ez talált. Julius dühbe gurult:
Hát, vigye el az ördög az a Paulinét! A fehérnép mind haszontalan. Azt hiszed, tartom őket valamire? De a könyveket mégse kapod meg, Daverdana.
Nem is kellenek.
Sose kapod meg.
De nagyra vagy. Pedig lesz még rám szükséged.
Nem. Nincs rád szükségem. Mire köllenél te nekem? Majd a városból hozatok gazdasszonyt és az csinál meg mindent. Mit szólsz hozzá, anyám? Akkor te is elmehetsz.
Az anyja sírni kezd:
Jó, jó, az Úristen táplált mostanáig kegyes morzsáival, majd ezután is gondoskodik rólam.
Úgy van, mondja Lars Manuelsen is, az Úristen majd gondoskodik rólunk, öreg szülőkről, úgy ahogy eddig se hagyott cserben.
No meg a Lars! gúnyolódik Julius. A nagy Lassen!
Erre Lars Manuelsen dühösen kiegyenesedik és nyomatékkal ezt mondja:
Többet a lábamat se teszem be ebbe a házba, ezt a füled mögé írhatod. Aztán az a Lassen, a fiam, szent ember, miattad pedig szégyelnem kell magam Isten és emberek előtt. Csak te kerülnél olyan bizonyosan Isten birodalmába, mint ő.
Mit küldött neked? kérdi Julius. Mindaketten már régen a szemétdombon feküdnétek, ha én nem lettem volna.
Az anya sír, Lars Manuelsen pedig az ajtóban áll és a kilincset fogja. Pedig az egész csak olyan apró egyenetlenkedés, amelyik mindig kibéküléssel szokott végződni. Daverdana megsértődött az új gazdasszony miatt:
Szóval, a városból hozatsz gazdasszonyt?
És ha megtenném?
És hat tejszínes kancsót vásárolsz. De nagyon előkelő lettél!
Igen. Hat tejszínes kancsót, bólint Julius. Még ma este megveszem őket.
Az előljárót persze nem tudtad kifizetni?
Ne üsd bele mindenbe az orrodat, hallod? kiáltja Julius. Nem tudtam kifizetni az előljárót? Ha elővette volna a számlát, abban a minutumban kifizettem volna.
Daverdana nevetett és a két öreg is nevetett. Julius előkapta a tárcáját és bankjegyeket vett ki belőle, rengeteg pénzt. Egyenként csapta le a bankjegyeket az asztalra, hogy csakúgy csattogtak és mikor az utolsót is letette, rácsapta a kezét.
No és most mit szóltok ehhez? Ki tudtam volna fizetni az előljárót?
Végignéz a három emberen, azok szótlanul bámulnak. Az ördöngős Julius ennyi pénzt kapart össze, a zsebében hordja, milyen gazdag! Daverdana úgy tett, mintha az a pénz nem lenne sok, nem lenne valami nagyon sok, csak rámutatott és így szólt:
Azzal a pár bankjeggyel akarsz hencegni? Láttam én már egyszer háromezret is.
Az apjuk azonban megváltoztatta a véleményét.
Ne ellenkezz annyit Julius-szal, Daverdana, azt nem szeretem. Juliusra nem lehet panasz, azt mindig mondtam és anyád is tudja. Ha pedig annyi pénzed van, Julius, akkor ne engedd, hogy az apád éhezzen, ez nem szép tőled.
Éhezel? Irj Larsnak! felelte Julius.
Csak egy vagy két koronát, Julius. Attól még gazdag maradsz.
Egyetlen őrét sem. Irj Larsnak!
Hagyd csak meg a pénzét, kiáltotta Daverdana és dühösen felkelt. Nincs azon áldás. Menetközben azonban még az ajtóból visszaszólt: És eszedbe ne jusson engem még egyszer elhívni!
De persze, alig múlt el néhány nap, Julius megint elküldött Daverdanáért és Daverdana el is ment. Alapjában nem volt egyenetlenség köztük, az egész család összetartott a maga módján. És Julius a maga külön módján. Ezt tették a többiek is. Vagy azelőtt talán okosabbnak mutatkozott Julius? Tartozott a boltban, az előljárónak és megfizette talán a tartozását? Megengedte vajjon, hogy kizsákmányolják, tönkretegyék? Hohó, tudta Julius, hogy mit csinál. Megvolt vele a szándéka, a hátsó gondolata: az adók. Azt akarta, hogy a vagyonát minél kevesebbre becsüljék. Ebben megértéssel támogatta az egész család, hiszen az maga is erre törekedett egész életében. Adó? Mi az? Sohase csikartak ki még haszontalanabbul pénzt a szegény ember zsebéből! mondta Julius. Az adó a gazdagoknak való, az uraknak. És mióta Segelfoss önálló község lett, nem akart vége szakadni a sok adókivetésnek. Örömest részt vett volna az urak kiirtásában, hajlandó volt leadni rájuk az első lövést.
Lars Manuelsen a fiával tartott, most nem ellenkezett vele, mert már közeledett a holtszezon, amikor nem volt borravaló és amikor jó volt tudni, hogy a Larsen szálloda konyhájában mindig találni egy-két falatot. Ilyenkor aztán Julius volt az első és utolsó gondolata és apa meg fiú a legjobb barátok lettek.
Ördöngős fickó volt az a Julius! Mások hencegtek a pénzükkel, Julius azonban – azonkívül, hogy leánykérésen is törte a fejét, – minden pénzét a zsebében hordta és csupa józanságból mindenütt adósságokat csinált. A szállodának kellett volna lobogó, a kikötőnek volt zászlaja, a boltnak volt zászlaja, a Segelfossi Ujságnak volt zászlaja, de volt-e ilyesmire Juliusnak pénze?
Gyáva és rossz ember volt, de huncut is.
Mit csinált vajjon az ura-i előljáró? Hiszen nem kapta meg a pénzt. Ó, ez az ő hibája volt. Nem értette ő meg már Segelfosst, annak a tíz körmét kellett volna mutatni, de azt az előljáró még nem vette észre. Nehéz keresztüllátni az olyan emberen, amilyen Rasch ügyvéd. Hogy az árverési összegeket a lejárat napján kell megfizetni? Jól van. De ha egyszer nincs meg a hozzávaló pénz. Néhány évvel ezelőtt ott volt az előljáró, meg a felesége az ügyvéd lakodalmán, akkor még testvérek voltak, jó barátok. Mennyire megváltoztatta az idő a várost, meg az embereket! A szomszédok pörösködtek a csónakkikötőért, a malommunkások egymást jelentették fel holmi késelésért a táncteremben, egy legényt pedig tiltott vadászatért jelentettek föl az előljárónak, mert a csupasz sziklák közt vadászgatott. De most már magát az előljárót is veszedelem fenyegette. Mikor legutóbb Rasch ügyvédnél járt, nem tudott pontosan számot adni a kezelésére bízott összegekről és bizony megfenyegették. Hát lehet az ilyesmit ésszel fölérni?
Az ura-i előljáró behajtotta az árverési összegeket a bank javára, de a pénzt a maga céljaira használta föl. Szó, ami szó: hátralékban volt a fizetéssel. Bár a régebbi időkből volt néhány követelése, minthogy azonban nem voltak karmai, nem tudott azokból behajtani semmit. Az utolsó napokban mint valami közönséges pénzbeszedő, lejárta az egész kerületét, de nem gyűjtött egyebet, csak – csalódást. Mind jobban összecsaptak a hullámok a feje fölött. Volt ugyan egy már majdnem teljesen felhízott ökre, de mégis csak kár lenne így nyár elején elfecsérelni azt a jószágot. Lehet ugyan, hogy Holmengraa úr megveszi az ökrét, hiszen mindig szívesen segített rajta. Az a néhány száz korona is nagy segítség lenne most neki. Volt az előljárónak egy pompás lova is, a legrosszabb esetben ahelyett is vehetne egy olcsóbbat.
Milyen szófukar és mogorva ma az előljáró úr, enyelgett vele Mariane. Csak nem követtem el valami rosszat?
Csak jót követett el, mint mindig, felelte az előljáró.
Mégis olyan keserű hangulatban van és ideges, ilyennek még sohase láttam. Pedig még nem mondtam fel magának a barátságot, folytatta Mariane kacérul.
Erre már nem tud mit válaszolni az előljáró, csak mosolyog és a fejét rázza a kedves beszéd hallatára.
Aztán sok mindenre térül a szó, és Mariane újra évődni kezd.
Nemsokára visszaérkezik az ifjú Willatz, – majd szólok neki, hogy magára valahogy ne találjon szemet vetni, mondja az előljáró.
Nehogy eszébe jusson! fenyegeti meg Mariane. Elvenné az egyetlen fiatalembert is tőlem, pedig másra már nem számíthatok.
Lesz-e a dologból valami még ebben az évben? tréfál az előljáró.
Azt nem tudom, feleli a lány. De annyit biztosan tudok, hogy magukat az egész históriából csak a lakodalom érdekli. Persze, hogy egész éjszaka mulathassanak, pöfékelhessenek és iddogáljanak. Nagy lumpok maguk mindaketten, a papával együtt.
Beszélhetnék az apjával?
Hogyisne! Hogy mindent elpletykázzon neki, amiről beszélgettünk! Egyébként a papa még a magáénál is rosszabb hangulatban van, azt hiszem, eljegyezte magát a fővárosban, mert mikor hazajött, valami gyűrű volt az ujján.
Igen, erről már hallottam.
De olyan komikus az a gyűrű, még kő sincsen a közepében. Már meg is mondtam neki, hogy én bizony egyik gyűrűmet se cserélném el az övével.
Mit gondol, Mariane kisasszony, nem beszélhetnék egy pillanatra Irgensnével?
A lány gyorsan felpillant rá és megkérdezi:
Miről van szó?
Arról van szó… feleli az öreg, nem, tulajdonképen semmiről sincsen szó… csak éppen az ökrömet szeretném eladni.
Mariane elgondolkozik, látja, hogy az öreg úr mosolyog, de nem tud hinni félig sem ennek a mosolynak. Ó, Mariane nem volt már kislány. Több mindent megértett ő már, mintsem gondolták volna!
És az segítene a maga helyzetén? kérdezte.
A férfi hallgat és csodálkozón tekint rá. Csak mikor a lány megismétli a kérdést, akkor válaszol:
Hogy segítene-e? Igen.
Nekünk éppen szükségünk volna egy ökörre, mondja Mariane. Éppen ma esett szó róla, hogy hús után kell néznünk valahol a környéken. Az ifjú Willatz hazaérkezik és bizonyosan hoz magával utitársakat is, aztán ha a vendégnépség ebédre jön, rendesen kitünő az étvágyuk. Hát jőjjön akkor, előljáró úr és próbáljon szerencsét azzal az ökörrel, – jól van, jól, ismerem én már magát.
Ha, ha! Nevetnem kell, mert mindjárt arról beszélt, hogy rajtam segít-e a dolog. Az ökör még nem hízott meg kellőképen. Őszig bizony még ráférne egy kis hízlalás, de ha maguknak olyan sürgősen van rá szükségük…
Azonnal idehívom Irgensnét.
Holmengraa úr nem mutatkozott, csaknem mindenki számára láthatatlan maradt és fenn töltötte az idejét a hálószobájában. Régi szokásához híven még most is megtette mindennap a körútját: elment az irodába, onnan a raktárba, ahol a kikötőmester tett-vett, aztán a malomra került a sor, később pedig a rakodóházra. Ott mindig talált egész sor liszteskocsit, színültig megrakták őket és elindították a kikötő felé, de Holmengraa úr nem beszélt senkivel. Most egészen új modort sajátított el, – csakugyan felsőbbséges volt ez a modor! Egy szót se beszélt a munkásaival, hanem minden mondanivalóját a malommesterhez, a sagvikai Bertelhez intézte, vagy pedig Ole Johanhoz. Ennek még a bérét is fölemelte és munkavezetőt csinált belőle. Holmengraa ezekkel se beszélt sokat, csak rövid parancsokat adott ki: A nagy szállítmánynak még ma este az északi postahajón kell lennie, el ne felejtsétek! – Sietni kell a rakodással, Bertel. – Ole Johan, rajta legyen a szemed, hogy minden rendjén menjen, arra valók az embereid!
Ole Johan mintha a saját szemében is megnőtt volna, mióta nagyobb lett a felelőssége és a bére, derekasan kitett magáért. Ostobának ostoba volt, az igaz, de erős, mint a bika és jó figura volt a lisztes ruháiban. Első nap óta itt dolgozott a malomban és alaposan kitanult mindenféle munkát, most, hogy munkavezető lett belőle, még jobban összenőtt a malommal, sőt most már vasárnaponkint is bejárt, és ahogyan ő ott körülnézett és szemlélődött, abban volt valami a gazda önérzetéből. „Mi“, mondta, mikor a malomról beszélt. „Most majd elszállítjuk a lisztet“, mondta ha egy-egy szállítmány útnak indult. Igen, Ole Johan értette a dolgát és minden rendjén is ment a keze alatt.
Holmengraa úr, mihelyt elhagyta a malmot, nyomban ismét hazament. Ez is az új modorához tartozott. Szinte úgy tett, mintha valami tanácsot követne, vagy szerepet tanult volna be és ezzel bizonyosan önmagát úntatta a legjobban. Fínom selyemmel béleltette ki a ruháját és ebben a ruhában nem lehetett szabadon mozogni, valóságos büntetés és kínszenvedés volt a számára ez a viselet és ugyanolyan kényelmetlennek érezte a magányos órákat fenn a hálószobájában. Mihez fogjon? A tavasz ismét beköszöntött. Megifjodott a föld és az egész természet mintha tótágast állt volna és bizony az öreg malomtulajdonos is csodákat érzett magában. Valamikor ilyentájban kicsit elkószált a saját házai közt, elment megnézni az egyiket vagy a másikat, amint éppen a fejébe vette – és ilyenmódon nem egy kalandban volt része, nem egyszer sikerült egy kis boldogságot lopni, s ez aztán igazán tiszta nyereség volt. De most már vége a sok bohóságnak, Holmengraa urat bilincsbe verte a saját új modora.
Mert kétség se lehetett felőle, Holmengraa úr teljesen új modort sajátított el. Hogy visszaszerezze az emberei előtt régi tekintélyét, nem akart többé elkeveredni köztük, hanem visszavonult, előkelően öltözködött és a kellő tisztes távolságban tartotta magát tőlük. A titokzatos gyűrűt is azért hordta az ujján, hátha még hasznára lehet. Voltaképen megértette az embereit, hiszen ő maga is közülük való volt a születésénél fogva, egy parvenű a nép széles rétegeiből. És Holmengraa úr jól ismerte a világot, ahonnan származott. Nemrégiben még, ha találkozott a munkásaival, titkos félelemmel mindjárt arra gondolt: vajjon köszön-e vagy sem? Most már jelentősen javult ez az állapot, a munkások önkénytelenül is a sapkájuk után nyúltak. Ez már valami! A gyűrű és az új modor megtette a hatását, most már csak okosnak kellett lenni! Vajjon hogyan viszonozza ő a köszönést? Lehet, hogy ebben is valami ismeretlen tanácsot követett: nem köszönt vissza, egyáltalán nem köszönt, csak éppen intett a fejével, de azzal se nagyon, inkább csak úgy ráhunyorgott az emberekre, mikor elmentek előtte és úgy tett, mint akit más gondolatok foglalnak el. Sokan azt hiszik, jó elkerülni a nappal világosságát, Holmengraa úr talán nem vélte éppen így, de mindenesetre nem átallotta a saját házában meg idegen házakban kódorogni.
Egész délután roskadásig megrakott lisztes szekerek haladtak lenn az úton. A postahajó késő este tülkölt csak és aztán kikötött. Holmengraa úr nem vett részt semmiben, utána se nézett a dolognak. Menni kellett annak ő nélküle is, a kikötőmester serényen rakatta fel a liszteszsákokat és a rakodást maga ellenőrizte, holott erre a célra egy alkalmazottja is volt. De vajjon miért viselkedett ilyen szokatlan módon a kikötőmester? Azt nem mondta meg senkinek. Most azonban itt volt Rasch ügyvédné. Az utolsó három postahajó megérkezésénél kijött a kikötőbe és nézte a rakodást, a kikötőmester pedig mindannyiszor személyesen ügyelt fel annál. Most ismét itt állt az asszony és csakugyan érdekes látvány, – valóságos élmény volt nézni, amint a tagbaszakadt kikötőmester ide-oda rohant a kikötőben és harsány hangon rendelkezett a liszteszsákok felől. Igaz, hogy meg is volt hozzá a szép, csengő hangja, sok évvel ezelőtt ő alapította a segelfossi dalárdát és maga volt az első énekes.
De vajjon Rasch ügyvédnét mi hozza ki ilyen későn a kikötőbe? Tudni akarta, hogy nem érkezik-e meg az ifjú Willatz, – ez volt a célja a kijövetelével. Rajta kívül senki se jött el, hogy fogadja a fiatalembert, nem, egy Holmengraa már nem volt valami nagy ember Segelfossban, most már mindenki nagy ember volt itt és mindenki egyforma kicsiny. Persze Holmengraa úr, az nagy ember volt, de rajta kívül már senki, sőt Holmengraa úr is sokat vesztett régi tekintélyéből. Amint Raschné ott állt a parton, hogy üdvözölje az utolsó Holmsent, nem volt különb, mint egy egészen kis szikla künn a tengeren, – eltűnt, elvegyült a többiek közt.
Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele és a szándékaival törődjenek. Éppen nemrégiben jelent meg a Segelfossi Ujság utolsó száma és benne egy hízelgő cikk L. Lassen tiszteletesről. Persze a cikket Rasch ügyvéd írta, mert nagyon jó volt a fogalmazása és az emberek élénken tárgyaltak mindenfelé. L. Lassen tiszteletes mintha a világítótornya lenne Segelfossnak, most már a szomszédos Svédországot is meg akarja hódítani, végtelen tudásának már régen híre futott az egész országban és kétségtelen, hogy még püspökségig is fölviszi. És itt, Segelfossban élnek a tiszteletreméltó öreg szülők, olvashatták, mit ír az ujság az ő híres fiúkról. Csodálatos volt a cikk fogalmazása, ennek csak Rasch ügyvéd lehetett a szerzője, senki más, mert bizonyos dolgokban senki se ért a nyomába. A cikk végén azt is megemlítette, hogy Theodor Jensen boltjának tulajdonképen egy konkurrensét kellene felállítani.
Rasch ügyvédnek ez igazán ragyogó ötlete volt.
De a felesége, Rasch ügyvédné szégyenszemre ott állt még mindig a kikötő partján és figyelt a kikötőmester hangjára, a szemét mereven a hajóra irányította, úgy kémlelte az ifjú Willatzot. Most semmi más gondolat nem volt abban a kicsiny fejében. És az ifjú Willatz végre is partraszállt, ni itt jön csakugyan, fiatal, a ruhája szürke és egészen különös. Persze, hiszen gazdag és elegáns ember volt, mint ahogyan ezt mindenki el is várta tőle. A lakkcipőjének hegyes az orra és a nyakkendőtűjében a gyöngy ibolyásan csillogott, nem volt olyan közönséges fehér email tű, az útibőröndjei megannyi sárgabőr kincsek, – de azért ő se lépkedett másként, mint a többi ember, Raschnénak pedig azt mondta, hogy jónapot, közben lehúzta a keztyűjét és a kalapot is levette a fejéről.
Lám, most már nem keltett feltűnést a ruhája, mint annak idején, mikor az apja egyes hosszabb távollét után hazahozta. De azért most is olyan volt az ifjú Willatz, mintha a skatulyából vették volna elő, aranyfejű bot lógott a karján, értékes darab, úgy örökölte az apjától. De mi különös volt rajta? Legfeljebb az, hogy híres ember volt az egész országban. A keztyűjét szép körülményesen újra felhúzta és üdvözölte Juliust, – az egy kissé távolabb állt mellette, – azt mondta neki: „Jónapot, Julius.“ Ez annak csöppet se volt inyére. „Üdvözlöm a szülővárosában!“ felelte Julius és intett a kezével. De az ifjú Willatz már ismét Raschnéhoz fordult és fölényes, évődő hangon beszálgetett vele.
No, csakhogy végre megérkezett, mondta Raschné. Már minden hajóval vártuk.
Köszönöm a kedvességét, Christine asszony, maga csakugyan a világ leghűségesebb teremtése.
Ha most nem volna olyan késő, el se engedném, amíg el nem jön hozzánk, legalább egy csésze teára. Miért érkezik ilyen későn?
Későn? ismételte a szót az ifjú Willatz és nevetett széles jókedvében. Bizony, elmegyek magához, Christine, ebben a késői órában. Eljövök az én rózsámhoz, megkocogtatom az ablakát és úgy suttogom: engedj be, angyalom! Az ilyesminek nem is a reggeli előtt van az ideje. Gyerünk csak, magával jövök mindjárt.
És a csomagja? kérdezte az asszony.
Azt majd eligazítja a kikötőmester.
Igen, de… a férjem alighanem már lefeküdt.
No, annál jobb, akkor egyenesen a konyhába mehetünk.
Nem lehetett tőle szabadulni.
Martin béres most érkezett oda kocsival és lóval, hogy elszállítsa a podgyászt.
Aztán elindultak szépen egymás mellett: Raschné, a jószívű hölgy, födetlen fővel, sál nélkül és Willatz Holmsen, Segelfoss ura és legényember, a férfi, aki a hajóval érkezett, hogy meglátogassa a birtokát. Bizony ez nem volt nagy úrhoz illő bevonulás.
Az emberek lenn csoportosultak a kikötőben és mindegyik mással foglalkozott. Lisztet raktak be, tizenöt zsákot egyszerre, de a kikötőmester már nem kívánt személyesen felügyelni a berakodásnál, a hangját se lehetett hallani többé, hiszen Raschné már eltávozott a partról. Lars Manuelsen egyik csoporttól a másikhoz járkált, mindenkinek a fiáról és a Segelfossi Ujság cikkéről beszélt, bizony, igaz annak minden szava, az emberek véssék jól emlékezetükbe, kicsoda Lassen tiszteletes és kik a szülei.
Megérkezett az ifjú Willatz, meséli Julius, már üdvözöltem is. – Igen, az ifjú Willatz van itt, mondják az emberek. Hasonlít az apjára, ő se visel szakállt. De az alakja mintha magasabb lenne. – Akkora lehet, mint én, mondja rá Julius. – Ó, Lassen kövérebb, mint akármelyiktek is, mondja Lars Manuelsen, egyik se ér fel vele! Lars Manuelsen tovább bolyongott egyik csoporttól a másikig és mind az járt a fejében: hogy Willatz a földbirtokos, ma este megérkezett, de sok kereskedelmi utazónak volt több pénz a zsebében, mint neki. Lelkemre mondom, hogy így van. Egy muzsikus, olyan, mint egy kóbor komédiás. Bezzeg Lassen! Itt járt, ezen a helyen és itt játszott, mikor még kis gyermek volt. Az emberek Larsnak hívták és ezeket az utakat rótta a lába, a szeme pedig itt nyugodott ezeken a szakadékokon és sziklákon. A szülőháza még most is fönnáll, öreg apja és anyja laknak benne. Milyen szép volt mindezt végiggondolni – Lassennel kapcsolatban.
A postahajó fölszedte a horgonyt és elindult. Késő éjszakára vált az idő. A rakodóparton ott áll még vagy tíz láda, valamennyit a boltos Pernek címezték, de Theodor nem mutatkozott sehol, nyilván azért, mert csak tíz ládáról volt szó, nem pedig legalább is százról. Julius találkozott Kornelius boltiszolgával és azt mondta neki: Itt vannak a fésük, érkezett vagy tíz láda. – Ökör! mondta Kornelius dühösen.
De késő éjszaka Holmengraa úr mégis kijött a szobájából. Ugylátszik, vágya támadt a szabad levegő után, csakúgy, mint más embernek és este, mikor mindenki a kikötőben szorongott és elhagyottak voltak az utak, Holmengraa úr is elősétált valahonnan. Isten tudja, honnan jött, lassú léptekkel bandukolt hazafelé…