7.
Nagyszerű idők jártak akkoriban, szépen és jól köszöntött be a tavasz, zöldeltek a mezők és a szántóföldek, a viharok, esők és a forróság, – minden a maga idejében következett be. Pompázó és gazdag termékenységben állt minden az urasági épület körül: a hatalmas segelfossi fensíkok, az öreg fák és az erdő. Az embereknek semmi kivánnivalójuk se maradt.
Az ifjú Willatz nem hozott magával társaságot, de ő már egymagában is társaságnak számított és ezért a birtok elevensége csodálatosan nőtt, mióta a tulajdonosa hazaérkezett. Itt volt mindenekelőtt az evés problémája. Vajjon mit adjanak be az asztalra? Segelfoss mindig hemzsegett a nagy személyzettől és ez a személyzet most se volt éppen csekély, bőségesen volt ennivaló, tartalékágy és több hatalmas vendégszoba, ahol kényelmes tartózkodás esett, de ez a sok bolond ember most is csak azon törte a fejét, mit akarhat vajjon enni és inni Holmsen úr. Az pedig azt ette és itta, ami éppen elébe került, soha egy szót se pazarolt az ilyesmire és nem voltak semmiféle különös kivánságai. Nem olyan időket élünk, hogy dőzsölhetnénk, mondta. Gyermekkorában volt egy hátaslova az istállóban és a kis Gottfred, a mostani segédtávirász, gondoskodott róla, hogy a ló rendes legyen és tiszta. Most azonban nem volt hátaslova és nem is kivánkozott utána. Egyszer csak felnő az ember, mondta. Mikor Martin béres meghallotta, hogy nem tudnak elég változatos étrendet összállítani Holmsen úrnak, maga ajánlkozott, hogy a tilalmi idő létére kimegy vad szárnyasok után az erdőre, Holmsen úr azonban a fogát csikorgatta és a válaszával rögtön elnémította Martin bérest: Menj csak és lődözd a madarakat! mondta neki. Én meg majd nyomban följelentelek, érted?
Segelfoss ura tehát nem ismert tréfát. De az se baj! Alig melegedett még meg itthon, máris mindenki a szívébe zárta. Alapjában mindenkit szőrmentén kezelt és nem ütötte bele mindenbe az orrát, de ha aztán szükség volt rá, ugyancsak a sarkára tudott állni. És micsoda ereje volt ennek a fiatalembernek! Az aratóknak elállt szemük-szájuk, mikor egyszer valami óriási köszörűkővel kínlódtak, az ifjú Willatz pedig váratlanul a segítségükre sietett. Ó, nagyon köszönöm, mondta Martin béres és megrőkönyödött egy kicsit. Nézte a földesúr kezét, – milyen biztos a fogása és milyen vasökle van!
Az ifjú Willatz átment Holmengraa úrékhoz és ott nagyon szívélyesen fogadták. Holmengraa urat már évek hosszú sora óta nem látta, azért meg is ütközött egy kicsit, amint a szemébe ötlöttek a közelgő öregség jelei a malomtulajdonos alakján. Bizony, azok a szemek elfénytelenedtek már egy kissé, és a fej valahogy előrekókkadt. Őszinte öröm látszott az öreg úron, jóságos, egyszerű arca földerült és a lesgzeretetreméltóbb módon üdvözölte az ifjú Willatzot. Boldog volt-e most? Leültette egy jó székbe a vendégét, aztán csöngetett. Csakugyan boldog volt. Lám, ez a a fiatalember elsőnek őt látogatta meg, hozzá jött el először a híres művész, az ujságok kedvence, az ifjú Willatz, Holmsen hadnagy fia, – hozzá, nem pedig Rasch ügyvédhez, vagy Landmarck lelkészhez, igenis ő hozzá, a királyhoz jött el legelőbb, amint azt el is várta tőle.
A zongoráját engedelmével a raktáramba helyeztem el, amíg megérkezik, mondta.
Köszönöm, nagyon jól volt így, felelte Willatz.
Most aztán mondja meg, hol akarja felállítani, én kirendelem vagy félszáz emberemet, azok majd óvatosan odaszállítják. A téglaégetőbe kerüljön, úgye?
Hálásan köszönöm, felelte Willatz. Minden megváltozott ezen a vidéken, csak az ön szeretetreméltósága marad mindig a régi, mondta. És az ifjú Willatznak eszébe se jutott, hogy Holmengraa úr csak kérkedett azzal a félszáz emberrel, nem is volt már ötven munkása.
Most Irgensné jött be a szobába és Holmengraa úr fel akarta frissíteni a vendége emlékezetét Irgensné irányában, erre azonban nem került sor. A fiatalembernek már a köszönésén is megérzett a nagyrabecsülés és a régi ismeretség emléke, Irgensné pedig örült, hogy fölvette a gránátékszereit. Bort és kalácsot hozott, egy kis kóstolót abból a híres kalácsból, amely szinte elolvad az ember nyelvén.
Szívesen fogadtam volna önt már kinn a kikötőben és Marianenak is az volt a szándéka, hogy kijön, még őrszemet is állítottunk, csakhogy későn futott be a jelentéssel.
Ez több is lett volna, mint amennyit megérdemlek.
Nem, dehogy is lett volna több, mondta Holmengraa úr nagykomolyan.
És most itthon van Mariane kisasszony?
Nincs fönn a szobájában, Irgensné? kérdezte Holmengraa úr.
Azonnal megnézem.
Azért ne zavarja Mariane kisasszonyt, kiáltott Irgensné után az ifjú Willatz. Egyébként nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak, az utóbbi években többször volt szerencsém találkozni a kisasszonnyal.
Igen, Mariane meg is írta. Maga volt olyan szíves és elvitte néhányszor színházba meg hangversenyre.
Hát Félix kint van még Mexikóban?
Igen, kint van és kinn is marad. Tengerész lett belőle és már többször érintette az európai partokat, egyszer már Kielben is járt. De haza akkor se jött. Most már önállóan vezet egy hajót.
Ez már teszi! Én ugyan nem értek hozzá, de képzelem, hogy ez már nagy eredmény, úgy-e? Az ő korában, úgy értem.
Igen, határozottan csinos eredmény.
Mi, többiek, nem visszük semmire, mondta ifjú Willatz.
No, ugyan, hiszen magából híres ember lett azóta, felelte Holmnegraa úr, mindennap írnak magáról az ujságok.
Nem ér az semmit. Múlnak az évek és én még nem alkottam semmi maradandót. Igaz is, Holmengraa úr, ugye, mi már mindent kiegyenlítettünk? Azt hiszem, nincsen több követelése rajtam.
Nem, nincsen több követelésem, sajnos, felelte Holmengraa úr és mosolygott.
Nem sajnos, – hála Istennek! mondta az ifjú Willatz és ő is mosolygott.
Egyébként nem lett volna szükséges, hogy teljesen kiegyenlítse az adósságát, jegyzi meg erre Holmengraa úr és olyan, mint a megtestesült jóindulat. Isten tudja, nem a bor szédíti-e meg a fejét. Mert hozzáteszi: Legalább is várhatott volna, amíg pénzzavarba jutok.
Az ifjú Willatz pedig azt feleli rá:
Akkor alighanem sokáig kellett volna várnom. Nem, jobb úgy, hogy szépen elrendeztünk mindent. De most másról van szó, Holmengraa úr. Nézze csak, én nem értek az erdőgazdálkodáshoz. Szabad most nekem fákat kivágatni?
Holmengraa úr gondolkozik a dolgon, aztán szakszerűen válaszol:
Azt hiszem, megteheti, legalább is bizonyos határig. Elvégre az apjaura ideje óta teljesen érintetlen az erdő.
Mert nagyon jól esnék, ha most lehetne.
Ha akarja, elmegyek az erdőbe és megnézem, lehetne-e vágatni valamit már az ősszel.
Most, azonnal nem tehetném meg?
Most? Nem. Csak ősszel vagy télen.
Úgy? kérdezi az ifjú Willatz. Ez bizony keresztezi a számításomat. Hiszen könnyen megeshet, hogy nem is maradok itt őszig vagy télig.
Az nem számít a gazdaság szempontjából. A fák csak itt vannak, kidöntik őket, eladják, a pénzt pedig felveszik értük. Ami pedig az utolsó pontot illeti, már mint a pénzkérdést, – az csekélység, – de a pénzt meg lehet kapni, amint akarja az ember. Ez már így van a fakereskedésben. Akármelyik erdőtulajdonos jön hozzám ilyen kivánsággal, annyi pénzt adok neki, amennyire szüksége van. Hiszen a faüzletben biztos minden kötés.
Az ifjú Willatz Holmengraa úrra nézett és megérezte annak finom tapintatosságát. Holmengraa úr pedig hozzátette:
Fára különben mindenütt lehet pénzt kapni, ahol akar az ember, például az itteni bankban is. Alapítottam egy kis bankot itt Segelfossban és Rasch ügyvédet tettem meg direktornak, ott még van elég készpénz. Csak arra mondom ezeket, hogy ön azt hiszi: személyesen itt kell lennie, mikor a fát kivágják. De csak nem akar bennünket ismét elhagyni az ősszel, Willatz?
Még nem tudom. De okvetlenül el kell majd utaznom. Dolgozom valamin és nem tudom még, hogy be tudom-e itt fejezni. Az is meglehet, hogy sohase fejezem be!
Nem haragszik, hogy csak úgy egyszerűen Willatznak szólítom?
Sőt ellenkezőleg, – hálás vagyok érte.
Ismertem az édesapját, meg az édesanyját és magát is ismertem, amikor még egészen kicsi volt és Angliából tért haza.
Akkor kaptam öntől egy hátaslovat.
Tőlem? Igaz, csakugyan, egy kis barna kancát. Még arra is emlékszik? Ó, azóta mi minden történt már velem! Szóval egyelőre itthon akar dolgozni? Ne kerüljön el akkor bennünket. Nálunk nem olyan előkelő, mint odaát a kastélyban, de nagyon fogunk örülni, ahányszor látjuk.
Az urak összekoccintották a poharukat és ittak. Holmengraa úr kétségkívül meghatódott. Az öreg már olyan régóta fojtja magába a szót, hogy most vágyat érzett: kiönteni, ami a lelkét nyomja. Választékosan szívélyes volt, egy kicsit kérkedett ugyan azzal a félszáz munkással meg a bankjával, a saját alapításával, de később annál szerényebb lett és nem dicsekedett tovább. Szegény király, ott ült a finom ruháiban, egy szegény ember, aki kilépett a meséből és most megtörték az idők és meghajlott a kemény dereka, és az ifjú Willatznak a nagy bevonulásra kellett gondolnia, a diadalmenetre évekkel ezelőtt, amikor Holmengraa urat felhő vette körül, a csodálat és elismerés mesebeli felhője! Mi minden történt már azóta! Tulajdonképen semmi különös, sem ő, sem más nem tapasztalhatott éppen hanyatlást vagy szerencsétlenséget, csak éppen – vége volt a mesének…
Ma reggel egy ember keresett föl és pénzt akart hozni nekem, mondta az ifjú Willatz. Jensennek hívják, Theodor Jensennek, vagy boltos Theodornak, abból is felnőtt férfi lett azóta. Korán reggel volt még, mikor fölkeresett.
Holmengraa úr fölfigyelt.
Azt mondja, halat szárított az én szikláimon és most meg akarja fizetni a bért, merthogy hat évi bérrel tartozik már nekem.
Úgy. No lám, a kis Theodor nem is olyan ostoba, mondta rá Holmengraa úr.
Megkérdeztem tőle, hogy annyira elhasználta-e a szikláimat, hogy lyukakat koptatott beléjük? Nem, azt mondja, azt nem tette. No hát akkor nincs is mit elszámolni, mondom.
Hát persze, helyesli Holmengraa úr, de általában szokás helypénzt fizetni, s így joggal gondolhatott erre Theodor.
Aztán valami földet is akar vásárolni tőlem. Azt mondta, nincs egy talpalattnyi tulajdon földje sem. A bolt és a pékség az ön telkén épült, egy áruraktárt pedig az én területemen állított fel az apja, szóval, hogy neki semmi saját telke nincsen és hogy nem vásárolhatna-e éntőlem. Majd gondolkozom a dologról, mondtam neki. Csakhogy látja, Holmengraa úr, én a földemből már nem szeretnék eladni semmit.
Majd megmondom Theodornak, hogy ne zaklassa ilyesmivel.
Ó, zaklatásról szó sincs, nagyon jóravaló, rendes embernek látszik ez a Theodor. Elmondta, hogy az ügyvéd konkurrens üzletet akar nyitni s hogy abból nem lesz semmi jó, egyikük se keres majd eleget. Most egy darab földet meg rakodópartot szeretne vásárolni, hogy elvágja az útját a konkurrenciának.
Holmengraa úr fölényesen mosolygott:
Ez meghaladja az erejét, mondta. A jó Theodornak kicsit zabolátlan a fantáziája. De felfogása annál helyesebb. Ketten itt csakugyan nem tudnának megélni.
És ekkor – Mariane jött be a szobába. Az urak mindketten fölálltak és az ifjú Willatz elébement a lánynak. Szinte úgy látszott, mintha most nyomban valami rendkívüli dolognak kellene történni, de semmi sem történt. A fiatalok már jól ismerték egymást, tegeződtek, mint valamikor gyerekkorukban és nyugodtan, barátságosan társalogtak. A sötétarcú lány karcsú volt és fehér ruhát vett föl, és Willatz meg is jegyezte, hogy olyan, mint egy szegfű ezüstös üvegben. Ezen mind a ketten szívből nevettek.
Egy ezüst pálinkás üvegben, toldotta meg Mariane. Aztán megkérdezte: Egyedül jöttél? Nem hoztál magaddal nagy társaságot?
Hidd el, én egymagamban is egész hadsereg vagyok. De Anton Coldevin utánam jön később.
Vettünk egy ökröt, amit nektek kell megennetek, mondta Marianne.
Holmengraa úr, a lánya mindig rabszolgamunkára fog. Rendszerint a zongoránál kell neki dolgoznom.
Holmengraa úr csak nevetett ezen a két gyereken.
Mariane apró házi eseményekről referált: Tudod kérlek, itt minden nagyszerűen megy, legutóbb is tíz csibe kelt ki a kotlós alól és csak egy tojás lett rossz. Minél többet beszélt, annál többször zökkent bele a segelfossi dialektusba és általában nem nagyon válogatta meg a kifejezéseit. Vajjon hanyagság volt ez, vagy ravaszság? Az apjának azt jelentette: Éppen most adtam magot a tyúkoknak, pedig már tegnap kellett volna kapniok. Aztán egyenesen Willatzhoz fordult és megkérdezte: Nem akarsz egy kis gyümölcsöt?
Ó, egészen jól érzem én magam gyümölcs nélkül is.
Azért ehetsz egy kis gyümölcsöt. Akkor legalább Irgensné behozhatja az ezüst tálat, az mindig nagy pillanat neki. Papa, Irgensné már megint siránkozott a kulcs miatt. Tudnod kell, Willatz, hogy Irgensné elveszített egy icipici éléstárkulcsot és most halálra bánkódik miatta.
Mariane kisasszony csengetett a gyümölcsért.
Úgy hallom, színházat is kapunk ide, mondta Willatz. A fiatal Theodor említette, hogy színházat épít. És mentegetőzött, hogy azt is az én telkemen építi.
No lám, a Theodor, mondta. Az igaz, hogy a csónakházat valami mulatóhelyfélének bővíti ki. A ház az ön telkén van.
Hisz ebből a Theodorból valóságos férfi lett. Emlékszem rá, kicsi korában milyen semmiség volt.
Elég szorgalmas ember és, úgylátszik, szerencséje van abban, amihez hozzákezd, mondta Holmengraa úr.
Erről jut szembe: csakugyan miért ne vehetne telket és rakodópartot, hogy kizárhassa a konkurrenciát? Hiszen a telek itt nem drága.
Dehogyis nem. Attól függ, mennyit kér ön érte. De bizony drága telek az, értékes telek. A segelfossi földek most sokkal többet érnek, mint azelőtt.
Ezt önnek köszönhetem, Holmengraa úr. Azért mégsem adok el földet.
Behozták a gyümölcsöt, szőllőt meg almát ezüst tálon.
Irgensné, a papa azt mondja, sose mérgelődjék amiatt a kulcs miatt.
Nem is, válaszolta Irgensné kitérően.
Hát persze, hogy nem, elvégre is csak egy kulcsról van szó.
Ezzel azonban már be is telt a mérték és Irgensné ingerülten adta vissza a szót:
Holmengraa úr mindig azt mondja, hogy ne nyugtalankodjam a kulcs miatt, pedig elég fájdalmas ügy az nékem. És még csak el se tudom gondolni, hogy mi lett vele.
De a többiek csak nevettek s végül Irgensnének is muszáj volt elmosolyodni, Holmengraa úr azzal vigasztalta, hogy hiszen úgyse akad tolvaj Segelfossban.
Ezzel csak ne tessék tréfálni! intette az asszony. Ön különben is túlságosan jóhiszemű, Holmengraa úr. A cselédszobában néhány embert nem szenvedhetek. Szívesen útnak ereszteném őket.
Kik azok?
Mindenekelőtt Konrad.
Holmengraa úrnak kellemetlen volt ez a beszéd. Konrad napszámos utálatos fickó volt, ha őt elbocsátják, a malommunkások okvetlenül közösséget vállalnak vele és sztrájkba lépnek.
De hiszen egy idő óta nincs is már vele semmi baj, mondta Holmengraa úr.
Az ám, csakhogy úgylátszik, mintha megint újra akarná kezdeni.
Holmengraa úr vidámságot erőltetett az arcára, de azért nyilván nyugtalankodott. Egy darabig gondolkozott, aztán bocsánatot kért, egy pillanatra, hogy neki valami beszélni valója van Irgensnével.
A fiatalok egyedül maradtak.
Ifjú Willatz szólni akart valamit, azt hitte, úgy folytathatják, ahogy kezdték, közömbös fecsegéssel. De ebben csalódott. Mariane minden átmenet nélkül megkérdezte s egészen belesápadt az arca:
Miért nem hallottam rólad azóta? Rossz embernek tartsalak?
Willatz várt valami ilyesmit, de mégse készült fel a helyes válaszra, meglepetten nézett szembe a lánnyal.
Csak nyugalom! mondta és felkelt. Csak megfogadtam az utolsó szavadat.
Milyen szavamat? Hogy nem akartam?
Igen, hogy nem akartál.
Úgy, mondta a lány. De te magad voltál az oka, hogy azt mondtam… te kínoztál.
És te voltál az oka annak, hogy kínoztalak. Te játszottál velem.
Hazudsz, sziszegett a lány és indián arca eltorzult dühében.
Willatz elmosolyodott és megjegyezte:
Nehéz egy érzést színlelni. Hiszen nem is vagy te dühös.
Mariane összeszedte magát. Ó, az érzése nagyon is igazi volt, de a fiatalember szava letompította.
Igenis, hogy dühös vagyok, mondta. Rémesen dühös. Ezt nem érdemeltem meg tőled. Hát olyan nagy baj az, hogy akkor azt mondtam? Hallgass csak! Már azt se tudom, hogy hívták azt az embert. Te még tudod? Mifél ember volt?
A legutolsót gondolod?
Úgy, tehát több is van? No most már igazán hagyd abba, kérlek. Rémes alak vagy. Én sohase játszottam veled. Soha. És különben neked sincs sok beszélnivalód.
Az meglehet, felelte a fiú.
Az ifjú Willatz ezt bizonyosan nem gondolta komolyan. Nyilván érezte, hogy fölényben van és megsértődött. Valami rossz angolság ragadt rá, a lány pedig heves volt és kíméletlen.
Te igazán még féltékenyebb vagy, mint egy lány, mondta Mariane. Tűkön ülök, ahányszor együtt vagyok veled. Nos, ki volt az a nagy legény, ki vele!
Ifjú Willatz vállat vont. Érezte, hogy megbántotta a lányt. Azelőtt nem tapasztalt benne ennyi komolyságot, most egyszerre jóvá akarta tenni a hevességét, mert megint leült és azt mondta:
Érdemes beszélni róla?
Beszélni róla? Mondd meg, hogy mit tettem én?
Hogy mit tettél? Nos, ne túlozzunk! Sok mindent teszel te. Egész sereg férfit gyűjtesz magad köré, pusztán azzal, hogy beszélsz velük és rájuk nézel. Hát mit akarsz még, mit lássak? Még valami meghatározott dolgon is rajta kapjalak talán?
Hát én csak beszélgetek, míg nézelődöm. Hát mit tehetek én arról?
Persze, hogy tehetnél róla egy kicsit, mondta a fiú sokkal szelídebben. Úgyis tudod, hogy ilyen mindenható vagy, hát nem kellene mindúntalan megismételned a csudáidat.
Majd igyekszem abbahagyni, adta vissza a lány a szót és bűnbánóan mosolygott.
Mert ezzel annyit elrontasz nekem!
Igyekszem abbahagyni, Willatz.
Tedd meg, kérlek! mondta a fiú.
Nem volt ez egyéb, csak szerelmesek civódása, együgyü édes egyenetlenség, most is jól végződött, mint mindig. Bizonyosan hozzászoktak már az ilyen pörpatvarhoz és nem esett nehezükre a kibékülés. Végül kijelentette Mariane, hogy ő maga is féltékeny. Bizony, mondta, mikor annyi női szem előtt játszol és mindenki csak téged néz, mindenki csak téged akar, akkor igazán féltékeny vagyok. Igen, én láttam ezt a tulajdon szememmel. Hát akkor csak kell tennem nekem is valamit! Kapkodó, de érthető beszéd volt ez. Fogták a poharukat és mikor az ifjú Willatz ivott, a lány nem pillantott fel. De Mariane kisasszony vigyázott és villámgyorsan felvetette a tekintetét a pohár szélén. Olyan gyorsan történt ez, hogy a szeme látszólag meg se rebbent. A hajában kis ezüst villa volt. Nem valami modern ékszer, csak két ága volt, még hozzá nagyon kicsinyek, egyetlen ékben futottak össze, mint egy kigyónyelv.
Willatz aztán elbúcsúzott és megígérte, hogy nemsokára eljön ujra. Elment a távirdába az állomás főnökéhez. Hiszen ott dolgozott a kis Gottfred is. Gottfred csinos, finom legényke volt, de mégis inkább Baardsen érdekelte Willatzot. A távirász megőszült és kopott ruhában járt, mint mindig, de azért csak imponált az embereknek és mindig olyan széles volt a válla. A cselló a sarokban állt. Baardsen éppen indulni készült hazulról, de megint letette a kalapját és székkel kínálta meg Willatzot.
Bocsásson meg, hogy csak faszékkel kínálhatom, mondta. A látogatás jól eshetett neki, mert udvarias volt, szórakoztató és szeretetreméltó. Nem is rosszak ezek a faszékek, mondta, az itteniek se rosszabbak, mint a többi. Recsegnek és inognak egy kicsit, de mindig is inogtak, amióta itt vagyok és rémesen ropognak az eresztékeikben, mikor ráül az ember. De azért nem romlanak és nem mennek tönkre. Szinte jókedvűek. Egyébként a legnagyobb érdeklődéssel figyeltem az ön pályáját, Holmsen úr. Bár nem sokat értek a művészetéhez, de az ujságokban olvastam önről.
De hiszen ön is ugyanazt a művészetet gyakorolja. Nagyon jól emlékszem még a gyönyörű gordonkajátékára.
Baardsen a hangszerére pillantott, de rögtön el is fordította az arcát.
Itt szándékozik maradni a nyáron, Holmsen úr?
Igen, és akkor önnek megint el kell jönnie hozzám és majd együtt játszunk. Most már valamivel többet tudok, mint legutóbb.
Köszönöm, nagyon szívesen elmegyek.
És maga is, Gottfred!
Gottfred szerény volt és csak meghajlással fejezte ki köszönetét. Egész idő alatt csak állt a helyén.
Meg szabad néznem a csellóját? kérdezte Willatz.
Persze, megnézhette. Megpengette a húrokat és őszintén megcsodálta.
Bizony, csodás hangszer ez.
Nekem olyan, mint egy ember, mondta Baardsen és szeretettel, emberséggel beszélt a csellójáról. Egy távírász meg egy cselló, mondta s önmagát gúnyolta. Így van ez. Itt ülünk mi ketten és egyengetjük a boldogságunk útját. A mi jó Gottfredünk pedig hisz bennük, elhallgat és megcsodál. Ilyenkor csak ülünk itt és nagyok vagyunk és a Göncölszekér játszik az Orion ködének… Gyönyörűen állnak idén a vetések az ön földjein, Holmsen úr.
Csak most vette észre Willatz, hogy Baardsen kifejezései kissé furcsák. Azt felelte, hogy igen, jónak igérkezik a termés.
Csak az édesapja hiányzik, nem járja már be a lován a vidéket.
Baardsen szórakozottan játszott a késével. Ez amolyan bűvös kés volt, a pengéje eltünt a nyelében, ha megnyomták. Mikor észrevette, hogy Willatzot ez idegesíti, megint letette a kést az asztalra.
Igen, és az édesanyja is, folytatta. Nagyszerűen tudott lovagolni. Általában, micsoda idők voltak azok!… Látta már Landmarck lelkészt?
Még nem.
Éppen őrá kellett gondolnom. Valahogyan más, mint a többi ember itt és rászorul a hívők elnézésére. Nagyon okos dolog, hogy ért az asztalossághoz. Mechanikus és pap egyszemélyben. Hallottak már ilyen keveréket? Egyébként tudhatja azt az ember, hogy milyen keveréknek szánták? Az arisztokraták már kivesztek. Nem egészen száz év előtt még föltekintettek rájuk, most már egyet se látni semerre, láthatatlanok ezen a tájon, csak a részvét kutatja fel őket. Nem tudom, lehet, hogy ez jó így a világnak, én nem törődöm vele, de talán megint le kellene gyűrni Spartacust. Ez nem is lehetetlenség. Még egyszer le kellene gyűrni. Hátha ez volna jobb a világnak. De Landmarck lelkész, mint keverék, mindenesetre furcsaság és erupciónak köszönheti a létét.
Ifjú Willatz felkelt és indulni készült.
Tehát az urak meglátogatnak, ugyebár, mondta. Nagyobbrészt lent tartózkodom a téglaégetőben.
Baardsen kikisérte és a ház előtt feltette a kalapját.
A munkásaim után kell néznem, mondta mosolyogva. Theodor Jensen színházat épít és én vagyok az építésze.
Köszönt és széles vállát végigringatta a csónakházhoz vezető úton.
Mikor ifjú Willatz elhaladt a bolt előtt, Theodor kilépett az ajtón és úgy látszott, mintha meg akarná szólítani. Ez aznap már másodszor történt volna és ezért Willatz tovább akart menni. Meglepetten olvasta el az új címtáblán a bolt fölött: P. Jensen kézmű- és gyarmatárú kereskedése. Aranyozott betűk voltak.
Szabad-e megkérnem, hogy fáradjon be a boltunkba, hogy egy kis fogalma legyen a mi üzletünkről? mondta Theodor.
Willatz a homlokát ráncolta kicsit, az órájára nézett és azt mondta:
Majd máskor.
Csak azért gondolom, hogy látni méltóztassék, mennyire szükséges az üzlet kibővítése. Az a baj, hogy nincs telkünk, se földünk. Ha lenne olyan kegyes, akár csak innen a lépcsőről körülnézni. Nem is kell tovább fáradnia, ha nem tetszik.
De nem tudom, miért tenném, mondta Willatz kelletlenül, aztán engedett és követte Theodort a boltba.
Ó, Theodornak volt esze és élt is az alkalommal! Hiszen sokat ért az, hogy az ifjú Holmsen urat, a hazatért földbirtokost látták az oldalán… soha ennél kedvezőbb alkalma nem nyílhatott. Az új áruk megérkeztek. Finom és drága áruk. De nem volt hely a számukra, halomszámra feküdtek mindenütt és a bolt tele volt emberrel. Hát nem kellett Theodornak okvetlenül kibővítenie az üzletét?
Méltóztassék csak idenézni, mondta Teodor és az ujjával kifelé mutatott. A kézműárú osztály, ahol a szöveteket és ruhákat helyeztük el, túlságosan kicsi.
Mindenki az ajtó felé fordult és odanézett. Az ifjú Willatz azonban nem állhatott csak egyhelyben, hogy oldalt nézzen be egy ajtó hasadékán. Kénytelen volt be is lépni a boltba és Theodor útat csinált neki, felütötte a csapódeszkát, de Willatz megköszönte és megállt az ajtónál.
A helyiség csakugyan kicsinek bizonyúlt ezen a napon. A tavaszi cikkek megtöltötték az egész házat. Zsúfolásig megtelt minden és pénz csörgött ma minden kézben. A nők csak úgy duskáltak a kelmékben és blúzokban, az asszonyok és lányok mindjárt elvesztették a fejüket, csak úgy égtek a perverz izgalomban, megszédítette őket a muszlin és az úgynevezett svájci selyem színpompája. Valóságos orgia volt az, a cselédek orgiája. Ez a Theodor ugyancsak értette a dolgát, ide tudta hozni Segelfossba az egész nagyvilágot.
Mi mindenféle holmi volt itt sorjában vagy tíz szinültig töltött papírdobozban? Hajfésűk, hajcsattok és celluloid hajdíszek mindenféle elérhető áron. Aztán kézitáskák és bőrutánzatú cipők, hatalmas bronzszínű keresztcsattokkal. Meg aztán gallérok! Bizony, csak úgy hemzsegtek minden színben és stílusban: Maria Stuart és sätevölgyi váltakoztak egymással. Egy bérmálkozó fiú íróasztali garnitúrát vásárol, sok ezüst van a holmikon és angyalok tartják a tolltartó üvegoldalát. A tintatartónak is ezüst a lába és az ezüstben helyet hagytak, ahová a tulajdonos is bevésheti a nevét. A férfiak – régi megszokásból – a bolt másik oldalán tartózkodtak az előbbi borozóasztal helyén. Most már nem volt szabad bort és sört árusítani, de spirituszt és hajvizet lehetett vásárolni, esetleg a helyszínen meg is kóstolni. Azt se lehetett megtiltani, hogy két jóbarát néha-néha össze ne találkozzék a borozóasztal mellett és a zsebéből ki ne húzzon egy kis innivalót. De azért mégis csak végük volt a régi jó időknek, most már rum se akadt elegendő mennyiségben, hogy érdemes lett volna nekifeküdni, meg aztán – asszonyok voltak túlsúlyban idebent.
A hajfésűk körül nagy alkudozás folyt. Volt ott egy fésű, a közepét vörös üveggyöngy ékítette, ez volt az egyetlen gyöngyös fésű, valószínűleg csak betévedt a többi közé, Kornelius inas azonban rögtön külön rekeszbe akarta tenni. Miért teszi el? Mennyibe kerül az a fésű? Okvetlenül meg akarom venni. A fiatal Theodor ugyan éppen előkelő társaságban van, de a szeme sohase nyugszik és most odakiált: A vörös drágaköves fésű nem eladó!
Az ifjú Willatz odafordítja a fejét. Ki az a vöröshajú lány ott? És megismeri Daverdanát, – gyermek volt még, mikor a lány a kastélyban szolgált és ott mutogatta a csodás bronzvörös haját. Az alku teljesen elfoglalja.
Nem kapom meg azt a fésűt? kérdezi.
Mit kezdenél vele? kérdi Kornelius. Hiszen az sárga fésű, nem is illik a hajadba.
Igen, de egy vörös kő van rajta.
Kornelius félreteszi a fésűt.
Akkor hát Thedor oda akarja ajándékozni valakinek? mondja Daverdana nyílt szóval.
Theodor meghallotta ezt és rögtön megváltoztatta a szándékát. Talán meg akarja mutatni, hogy milyen nagy férfiú és hogy a fésűnek még sincsen semmi jelentősége a szemében, vagy pedig fél a Daverdana nyelvétől, mert a lány ugyanolyan pletyka természetű volt, mint a bátyja, Julius.
Jól van, add oda neki a fésűt! kiáltja Theodor.
És így Daverdana megkapta a vörös üveggyöngyös fésűt.
Cégünk mindent megtesz, hogy a vevőit kielégítse, mondja most Theodor az ifjú Willatznak. Ugy tapasztaltuk, hogy ez mégis csak a leghelyesebb eljárás. És arra kérném önt, méltóztassék egy kis időt szentelni az én kérésemnek. Ön látja, mi folyik itt és el fogja hinni, hogy Rasch ügyvéd csupa rosszindulatból hozna konkurrenciát a nyakamra, hogy aláássa vele Segelfoss virágzó kereskedelmét.
Theodor beszélt, mint a vízfolyás. Néhány fiatal lány egy svájci selyemből készült sárga kiskabát körül csoportosul. Fekete selyemrojtok és arany paszomántok diszítették, valóságos művészi munka volt, pompás darab, könnyű és vékony, mint valami földöntúli selyempapírkabát, de azért mégis jó hasznát lehetett venni idelent a földön is. A kincsre alkudozott egy lány is, a fogfájás miatt kendőt kötött a szája körül, a többiek azonban igyekeztek visszatartani a szándékától, elmagyarázták neki, hogy a kabát nagyon drága és szó ami szó, az ő számára túlságosan finom volna – hova gondolsz, Florina? Florinának azonban már megvolt a saját véleménye a dolgokról, ami pedig az árat illeti, nem is csinált titkot belőle, hogy az egyik zsebéből ki tudja fizetni, sőt ha akarja, még drágább dolgokat is vehetne. A gyapjukendőt visszatólta a szájáról és úgy kérdezte:
És milyen alkalommal hordják az ilyen kiskabátot?
Kornelius önkénytelenül is elnevette magát.
Hogy mikor hordják az ilyesmit? Nos, hát ez természetes, ez nem valami hálóköpeny, hanem egy sárga nyári kiskabát olyan időkre, amikor a télikabát már meleg. Ennek a kabátnak pedig egészen különös szabása van, ilyet hordanak most a hölgyek a fővárosban.
Ezt nem kérdezte senki! kiáltott oda Theodor fontoskodó hangon. Ha jól értettem, azt akarod tudni, Florina, mikor hordják az ilyen kiskabátot. Nos hát, fölveheted minden időben, csak éppen akkor nem, ha a vecsernyére mégy, mert oda ugyebár feketében kell menned? Egyébként azonban viselheted, amikor tetszik. Nagyon elegáns kis darab és az egész vidéken egyedül neked lesz ilyen. – De Holmsen úr, csakugyan nem parancsol befáradni?
Most észreveszik Willatzot a férfiak is a borozóasztal mellett, egyik a másik után odajön, hogy üdvözölje és kezet szorítson vele. Willatznak egy helyben kell maradnia és még jó, hogy keztyű van a kezén. Mindenki az apjáról beszél, nagyszerű, igazi úr volt az a maga módján, kissé heves, de ugyanabban a pillanatban már ismét jóságos úr, amilyennek kell. Ők is gyakran üdvözölték a hadnagy urat és az mindig is fogadta a köszönésüket és a fejével bólintott vissza. A hadnagy úr mindig nyeregben ült és a lova barna volt és sárga a sörénye. És Holmsen úr édesanyja, a nagyságos asszony, gyakran énekelt a templomban, olyan hangot se hallottak még azóta. És a segelfossi kastély, ó, oda bárki elmehetett, ha valami búja-baja volt, hacsak lehetett, segítettek rajta. Bizony úgy volt az. És most az Uristen magához szólította mindkettőt…
Ha kaphatnánk egy kis földcsíkot a bolttól a partig, akkor még mindent meg lehetne menteni, mondja közben Theodor.
… És most nyugszanak a sírjukban, folytatják az emberek rendületlenül. Hiába, ez már az emberi sors. És Holmsen úr is, úgy látszik, sokat fáradozik.
Willatz bólint az emberek felé és eltávozik. Egész idő alatt alig szól egy szót is. Most elmegy a téglaégetőbe, a két szobájába, ahová el akar rejtőzni, hogy ott kitartó szorgalommal alkosson végre valami maradandót… Mert az eszében se volt, hogy csak töltse az időt és estétől reggelig lustálkodjék, hanem igenis dolgozni akart. A zongora már itt állt, a ruháit pedig Pauline kicsomagolta a bőröndökből, minden a legnagyobb rendben volt, a nyújtó és a trapéz még az előbbi alkalomról ittmaradtak. A falakon fegyverek és revolver, horgászbotok és vadászkések, ritka hangszerek, fuvolák, okarinák és kilyukgatott kagylók, igen, mindenféle kagyló, még zenélni is lehetett rajtuk. Az ifjú Willatz most hozzálátott, hogy a megmaradt holmit kiszedje a bőröndökből, a legkülönbözőbbb körömkeféket hozta magával, három pár selyem rövidharisnyát és mindenféle más szép és drága dolgot. Néhány fémtárgyat az asztalon helyezett el, egy sárga üvegflakon nem illett a többihez, azért az egyik falipolcon szorítottak csak neki helyet. Az ifjú Willatz mindenféle rajzszereket is hozott magával, ecseteket is és festéktubusokat. Az édesanyja is bizonyosan rajzolgatott volna ebben a helyzetben, – ez már hozzátartozott a hangulathoz. Végül is mindent sikerült elrendezni, valamennyi tárgy a méltó helyére került és Willatz birtokába vette a szobákat, az apja két szobáját, ahol a fiú zongorázni akart és komponálni és dolgozni vadul, esztelenül. Mert ha itt se lehet, akkor seholse…