8.
Az öreg sagvikai Katrine ismét megér valamit. Egy szép napon azt látja, hogy az ő vén nyírfáikra egy idegen szarkapár vetett szemet. Egyideig egyikről a másikra repülnek, csivíkelnek egymás közt, aztán, amilyen gyorsan csak lehet, fészket építenek maguknak. De hiszen már késői volt az évszak, más szarkák már régen felépítették a fészküket és kiköltötték a tojásaikat, – mit jelentsen ez? Katrine hallotta már, hogy Lars Manuelsen a szarkáit tette hazátlanokká és megölte a fiókáikat. Az öreg Katrine nem tudta az okát, hogy miért is tagadná meg a menedéket valamelyik nyírfa koronája alatt, akármilyen nemzetséghez is tartozik az a szarkapár. Ezt Bertellel is közölte, az embert azonban nem sikerült meggyőznie, annak nem volt kedve szállást nyujtani idegen szarkáknak annál is kevésbbé, mert ebből a fajtából már fészkelt egy pár az ő fáikon. A kedélyek csak akkor nyugodtak meg, mikor az új szarkapár hihetetlenül gyorsan tojásokat rakott és kiköltötte a fiókáit, – szóval csakugyan otthonosan rendezkedett be.
Bizony Sagvikában volt már egy szarkafészek. Itt békén tanyázhattak a szarkák és ugyanaz a pár minden esztendőben visszatért, megtisztította fészkét a korhadt galyaktól, újra tatarozta és továbbra is megőrizte a helyét. Míg a gyerekek otthon voltak, a kis Gottfred meg a kis Pauline, kész öröm volt nekik elnézni a szarkákat és a madarak vídám énekét, ősszel pedig, mikor lekaszálták a rétet, gyönyörűség volt megfigyelni Sjurnát, amint a mezőn ugrált egy hosszú kukaccal a csőrében.
No, de ez már régen volt.
Mégis csak más dolog a Lars Manuelsen szarkáit befogadni, mint a magunkéit, mondta Bertel. Komolyan gondolok rá, hogy még ma éjszaka megölöm őket.
Katrine ott ült mellette és mint rendesen, zsákokat varrt a malom számára. Most rémülten nézett fel a Bertel arcába. Ritkán látta még ilyen haragosnak és rosszúl esett neki.
És hova lett most a szappan? kérdezte Bertel még mindig mogorván.
Csakugyan, Katrinának meg kellett gyónnia, hogy a patak mellett hagyott egy darab szappant és mire újra visszament érte, a szappan már eltűnt.
Hm, mondta Bertel és a fogát csikorgatta. Tehát a Sjura cipelte el. Bizony, szép kis szarkapárt fogadtál te be. Megyek azonnal és keresek egy kést.
Ugyan mit beszélsz! mondta Katrine.
Én nem beszélek! Hazajövök a munkából és meg szeretnék mosakodni, de nem lehet, mert a Sjura elvitte a szappant! Bertel fenyegetően közeledik az öreg felesége felé és azt mondja neki: És meg tudnád nekem mondani, hogy mire használja Sjura azt a szappant? Vajjon felfalja-e, vagy pedig fejpárnának használja?
Minthogy pedig Bertel nem volt valami tréfáskedvű, simamodorú ember, hanem éppen ellenkezőleg egy szakállas, bozontos férfi: mindez úgy hangzott az ajkáról, mintha a legkomolyabban értené.
Az asszony azonban gyanakodni kezdett, még egyszer felnézett ültében és amint Bertel erre elfordította a tekintetét, Katrine már bizonyos volt a dolgában. És úgy nevetett, hogy a könnye lepergett az arcán és azonmód ismételte folyton-folyvást: Fejpárnának, fejpárnának!
Bertel azonban hevesen krákogott, kiment az ajtón és egyideig nem is tért vissza.
Jóságos ég, micsoda kellemes, tréfás ember lett ebből a Bertelből az évek folyamán!
Ennek pedig csak az lehetet az oka, hogy biztos munkája, jó jövedelme és szép életet volt. Leginkább azonban az tette elégedetté, hogy a gyermekei jó elhelyezkedésre találtak és valamennyiből az lett, aminek lennie kellett.
Pauline a nap jól végzett munkája után még átjött a kastélyból egy kis tereferére. Elmesélte, hogy a csónakházban egész éjszaka táncoltak, de a csónakház már nem volt csónakház, hanem színház és díszterem, és ott táncoltak mindig. Theodor nagy vigassággal akarta felszentelni a házat, még zászlót is vontatott a tetejébe és ez libeg-lobog egész nap. Az anyja persze Paulinenak is elmesélte az ellopott szappan történetét és most már Bertel is velük nevetett. Amint Pauline egy idő mulva elment hazulról, találkozott fiúkkal és lányokkal, akik a táncba indultak és köztük volt Florina is, a sárga selyemkabátjában, a vältai Nils ott ment az oldalán, Marciliet pedig – a lány most ismét Holmengraa úr szolgálatában állt – Konrad napszámos kisérgette. Nem jösz táncolni, Pauline? kérdezték. Nem, felelte Pauline. No, hogy te milyen fontos személyiség lettél, mondták nevetve. Ugy látszik, azt hiszed, hogy Willatz egy órára se nélkülözhet téged.
Ó, nem ez volt az eset, Willatz maga ajánlotta fel a lánynak, hogy menjen táncolni, mikor hallott a dologról. De ezt Willatz úr bizonyára csak tréfásan mondhatta, magyarázta Raschné, mert az ember nem mehet csak úgy egyszerűen táncba, ha a segelfossi kastély házvezetőnője, és olyan bátyja van, mit Gottfred, a segéd távirász. Egész más dolog, ha a szinházban van előadás, oda elmehetsz, mert Rasch meg én is elmegyünk és dr. Muus meg a papék is, sőt lehet, hogy egyszer Willatz úrnak kedve kerekedik végignézni az előadást. Raschné még mindig oktatta régi tanítványát egy és más dologban, és ez nagyon hasznos is volt Pauline számára.
Az emberek egész éjszaka ide meg oda vándoroltak a széles úton. Willatz a kastély hálószobájában állt és nézte, amint elhaladtak előtte. Fiúk és lányok, szerelmespárok, esetleg a vetélytársaik is velük együtt, mind táncolni mentek, vagy onnan vissza. Néha kiáltásokat hallott, hivogatások töredékeit a kék sötétségben. Willatz nem emlékezett rá, hogy a szülei életében valaha hallott volna lent az úton ilyen kiáltásokat. Másnap reggel Martin béres elmondta, hogy az éjszaka a legények és a malommunkások összeakaszkodtak, és hogy az egyik még kővel is dobálózott. A lánynak Palästina volt a neve, elhívták az ura-i előljárót és az öregúr – bár fülig merült az adósságban és bizonyára máson járt az esze, – békét teremtett és rábírta a legényeket, hogy béküljenek ki. Mivel pedig az embereket nem akarta éjszaka idején nyugtalanítani azzal, hogy szállást kér tőlük, virradatig fel és alá járkált a szabadban. Csak azután ment el az ügyvédhez.
Amennyi pénzt össze tudott kaparni, mind elhozta, remélte, hogy az ügyvéd méltányos lesz és nem kér tőle lehetetlenséget, hiszen az előljáró ott volt Raschék lakodalmán is. Levette az aranypaszomántos sapkáját a fejéről és megállt az ajtóban. Ennyi alázat láttán Rasch ügyvéd engedékenyebb lett, hiszen Rasch ügyvéd nem volt embertelen, csak szerette, ha elismerték a fölényét.
Elfogadom ezt a lefizetést, mondta, de a hátralékért kamatot kell fizetnie.
Igen, mondta előljáró.
Egyuttal meg kell önnek mondanom, hogy a bank nem én vagyok, a bank önnek egy hónapi haladékot ad.
Igen, köszönöm.
Rasch ügyvéd kövéren és kényelmesen ült a székében, az előljáró pedig állt. De Rasch ügyvéd méltányolta az alázatot, felkelt és így szólt:
Jöjjön be reggelizni, előljáró úr! Bizonyára éhes.
És az urak bementek reggelizni. Mikor aztán az előljáró felfrissült a kávétól, egy kicsit nekibátorodott, nyugodtan beszélt Raschnéval és udvariasan közlékeny lett. Mikor az önök esküvőjén voltam, mondta. Ohó, hát megfeledkezett az alázatosságról? Rasch ügyvéd megszólalt:
Most jut eszembe: előljáró úr, mi lesz, ha a pénztárellenőr elmegy magához inspiciálni? Gondolt már erre?
Ó, az előljáró bizonyára másra se gondolt az utóbbi időben, de mégis meglepődött ezen a durva kérdésen. Bántotta a dolog az asszonyt is és még egy csésze kávét töltött az előljárónak.
A pénztárellenőr már volt nálam máskor is, mondta az előljáró.
És rendben találta a pénztár? Nos, akkor remélem, hogy most se lesz kivetnivalója, mondta az ügyvéd sértődötten. Amint mondtam, a bank várhat egy hónapig, de tovább nem.
Egyébként az ügyvédnek igaza volt: az öreg ura-i előljáró kissé hanyagul viselkedett. Hiszen rendben tarthatta volna a különböző pénztárait, ha jobban értett volna a hivatásához és ha ki tudta volna szipolyozni az embereket. Sok tanya és ház előtt haladt el ezen a délelőttön, mikor hazament, és valamennyit jól ismerte. Mindenütt az ő adósai laktak és bizonyosan törleszthették volna az adósságukat egy kecskével vagy kossal, ha akarták volna. De sohasem akarták. Ilyenek lettek az emberek. Az emberek örök idők óta adósok maradtak. Azelőtt nem tudtak fizetni, most meg nem akartak. Holmengraa úr és a malom, annakidején, évek hosszú sora előtt munkát és készpénzt hozott a környékre, de ez a pénz nagyon is mozgékony volt, mindenféle árúra váltották fel a Per pultján. A fiatalság tízszer annyit költött ruhára, cicomára és cigarettára, mint azelőtt, és modern lett a szó rossz értelmében, a jellemük pedig egyre hanyatlott. Ami viszont azt a kérdést illeti, hogy mire mehetett volna az előljáró a hivatalos hatalmával: édes Istenem, hiszen kiszipolyozhatta volna az embereket és kereshetett volna jócskán pénzt! Bizony sokszor lett volna módja megbüntetni a boltos Theodort tiltott üzlete miatt, aztán zsebrevághatta volna a bírság felét!
Az előljáró ellátogat Nils vargához. Nils otthon van, de nincsen dolga, egész nap vagy a széken üldögél, vagy az ágyán hever. Ó, az öreg csizmadiát ugyancsak megfertőzte az idő. Az elmult tavasszal hirtelen sok pénz hullott rá az égből és ha a távirász Gottfred el nem jön, és vissza nem követeli a pénz egy részét a távirda pénztára számára, akkor Nils varga ma már Amerikában ülhetne és naponta háromszor ehetnék húst. Így azonban semmise lett az amerikai útból és a varga kezdett jobb élelmet vásárolni, hogy egy kis húst szedjen magára. Ráfért szegényre. Csak az volt a szerencsétlenség, hogy ezzel a romlás útjára jutott és mindig több jó étel kellett neki. Egyik a másikat vonta maga után, most már erősebb kávét kívánt, mint azelőtt és nagyon megtetszett neki az a külföldi sajt, amilyent a boltos Theodor üzletében lehetett kapni. Egészen megbolondult, mintha forgószél kapta volna el, már nem is értette, hogy bírta ki az életet, amikor még nem ehetett konzervet. Mostanában kaphatott az ember friss halkonzervet nyáron is. Fényes bádogdoboz volt az és hal volt benne. Hiszen Nils maga is kievezhetett volna néhányszáz méternyire az öbölbe és maga is halászhatott volna, volt ott elég finom hal, de minek? A boltban volt konzerv bőven, csemegehal és ezt még ízletesebbé tette az olaj. Nils varga két emberöltőn át élt igénytelenségben, nélkülözésben és megelégedettségben, most azonban utolérte az idő az ő javaival, és önmagának torzképévé alakította. Annyira ment, hogy a kávéját se maga pörkölte már, hanem zacskókba csomagolt pörköltkávét vásárolt. És hát mi az ördögnek őrölte volna maga a kávéját, mikor finomra őrölt kávét vásárolhatott ezüstpapirban, mindenféle bélyegzővel és cimkével? Bizony ennyire fajultak a dolgok és ez valósággal égbekiáltó volt. Nils sokat elherdált a pénzéből.
Szeretném, ha most eljönnél hozzám, mondta az előljáró. A lábam szinte kilátszik már csizmámból.
Most már mindenféle csizmát lehet kapni a boltban is, mondta Nils. Azok sokkal elegánsabbak.
De én már csak olyan ósdi vagyok, hogy a te cipőidet tartom a legjobbaknak, Nils, mondta az előljáró.
Nem látok én már jól, ellenkezett Nils.
Ahhoz a munkához, amit én akarok neked adni, elég jól látsz.
Nem én.
Az előljáró csodálkozón néz Nilsre, alig ismer rá. Szokása szerint kíméletesen viselkedik és nyugodtan, értelmesen beszél a vargával. De az csak nem akar engedni. Végül is azt mondja Nils:
És azonkívül most én adom el a színházjegyeket.
Ehhez makacsul ragaszkodott a varga és nem is lett a munkából semmi. Mikor Theodor azt ajánlotta neki, hogy ő árusítsa a színházjegyeket, a varga úgy érezte, hogy örökös állást kapott és nem szabad másra pazarolnia az erejét. Tegnap este is ott ült a kis pénztárfülkében és árusította a táncmulatság jegyeit. Nagyszerű dolog volt, az emberek odamentek hozzá, mint valami igazi kereskedőhöz. Kiadta a belépőjegyeket, átvette a pénzt és ma reggel a leszámolásnál Thodor egy kétkoronást dobott az asztalra és ezt mondta: Tessék, ezt tedd el a munkádért. És, majd ha rendes színház lesz, akkor gyere el ujra.
Theodor aztán gyorsan elsietett, mert sok dolga volt.
Kiderült, hogy a színház sok munkát okozott. A hirdetés már egynéhányszor benne volt a Segelfossi Ujságban és holnap megint benne kell lennie. A boltban nyomtatott plakátok lógtak. A zászló éjjel-nappal lobogott a színház épületén. Vörös, zöld és fehér belépőjegyeket nyomtak. Theodor áradozó szavakkal nyilatkozott a készülő előadásról és toborozta az embereket: Halljátok, a „Mérges kígyó a pokolban“ című darabot játsszák, nagyszerű darab, Björnson írta, vagy valaki más, de annyi bizonyos, hogy nagyszerű darab. És a mérges kígyó nem is igazi mérges kígyó, nehogy azt higyjétek, az a mérges kígyó ember, olyan, mint te, vagy én. Én építettem a házat, hogy mi is láthassuk a darabot. Mindenkinek meg kell váltania a jegyét, csak nem maradunk el a többi város mögött…
De az ujságból hiányzott valami. Benne volt ugyan a hirdetés, de a kis előkészítő cikk hiányzott. Theodor elment a szerkesztőségbe és megkérdezte, hogy ennek mi az oka? Nem hirdet talán az ő cége állandóan a lapban? A szerkesztő csávában volt… Igen, igen, a kis előkészítő cikk, majd közöljük. És a cikk mégse jött. Theodor megint elment a szerkesztségbe… Persze, az előkészítő cikk, az ügyvédnek még nem volt ideje megírni… Hát az ügyvéd írja meg? – Igen. És azt mondja, hogy a színészeknek először látogatást kell tenniük nála.
Theodor nem jutott tovább, túlerővel állt szemben. Gúnyolhatta a szerkesztőt, megvonhatta a laptól cégének hírdetéseit örök időkre, hiába minden, kiderült, hogy mégis Rasch ügyvéd a Segelfossi Ujság tulajdonosa. Hogy az ördög vinné el azt az ügyvédet, el akarja nyelni a világot.
Theodor az ajkát harapdálta. Fiatal volt, minden fog benne ült még a szájában és jól tudott harapni. Még most sem volt tanácstalan, egyszerre eszébe ötlött valami. Tudott egy lányról, aki gyapjukendőt csavart a feje köré és nem csinált titkot abból, hogy van egy takarékkönyve. De hol szerezte ezt a takarékkönyvet? Nem sürgős a dolog. Várjatok csak. Az ügyvéden múlik, hogy meg akarja-e írni a cikket, vagy sem!
Alapjában Theodor nem sokat kockáztatott. Hiszen ő csak bérbeadta a helyiséget, úgyis megkapja érte a bért, ő volt az első hitelező. Mégis csak az a kívánatos, hogy jó lábon álljon az ujsággal, mert hiszen lesznek még később is színházi előadások.
Megérkeztek a színészek és Theodor lengette a lobogót. A társulat a Hotel Larsenben helyezkedett el, összesen hét személy, ifjak és öregek, egy primadonna, egy igazgató, egy pénztáros. Julius meg akarta mutatni, hogy ez az előkelő társaság jó helyre, sőt hírneves házba került. Bátyjának, L. Lassennek a képe keretben lógott a szalónban. Milyen szerencse, hogy a kép éppen most jelent meg a Luther-alapítvány kiadásában és a lelkész rögtön elküldött az övéinek ajánlással és aláírással egy díszes példányt. Most ott lógott a kép az üveg alatt, a keretben, a lelkészen rajta volt a talár és a széles gallér. A színészek ránéztek és Lars Manuelsen – persze ő cipelte a podgyászt – szokása szerint megjegyezte: Az az én fiam!
Jesszus! kiáltotta az egyik színész. Mikor a többiek meghallották ezt a felkiáltást, egymásra néztek és az ujjukat harapdálták, a hölgyek pedig a zsebkendőjüket tépdesték a fogukkal. Gyönyörűen viselkedtek.
Ugye, hallottak már Lassenről? kérdezte Lars Manuelsen.
Hogyne… Természetesen… Van-e, aki ezt a nevet nem ismeri… Lassen!
A színészek aztán elmentek hazulról. A járás, a ruhájuk és az egész viselkedésük valóságos csoda volt az emberek szemében. Az urak ferdén tették a fejükre a kalapot és csupa jóllakottságból dudorásztak; az igazgató piros és zöld nyakkendőt viselt és csakúgy áradt belőle az életművészet meg a világfiság. Az egyikük ilyesmit énekelt:
álnok és csalfa lény!…
Csupa életkedv és semmi más. Féktelenseg, uralkodásvágy és öröm. Segelfoss szinte kábultan bámult a társaságra.
De a primadonna nem volt szebb, mint a másik két hölgy. Ellenkezőleg, egy mélyhangú, magas barna lány volt a legszebb valamennyi közt. Úgy járt, mint valami királynő, kicsit megemelte a szoknyáját és alatta suhogott a selyemcsipkés alsószoknya. A plakáton Sibylle Engelnek írták a nevét, de ez csak a művészneve volt. Ő volt a legcsinosabb valamennyi között. Ellenben a primadonna más tekintetben multa fölül. A művészetével, a nagy játékával és ez volt a fődolog. Ennek óriási kalap volt a fején és Lydia asszony volt a neve, semmi más. Egyébként a primadonna is magas volt és szép.
Először a boltba vitte őket az útjuk.
Az ott a Jensen úr háza?
Túláradó hálálkodással léptek a boltba. Annyian voltak, hogy Theodor nem nyithatta fel előttük a csapódeszkát, de levette a kalapját és nagyon udvarias volt. Nem győztek neki eléggé hálálkodni a segítségért és megkérdezték, milyenek az előjelek, rendben van-e minden? Ó, nem jött kommüniké? És az ujság már ma délután megjelenik? Hát akkor el kell mennünk az ügyvédhez is, ahhoz az ördöngős ügyvédhez… úgy-e Rasch-nak hívják? A primadonna, meg az igazgató rögtön odaindult. A társaság többi tagja pedig, Theodor kíséretében a színház felé irányította lépteit.
Zászló leng a színházon, miért? kérdezték.
Az önök tiszteletére és általában az esemény kedvéért, felelte Theodor.
Engedje meg, hogy még egyszer megköszönjük, mondták neki.
Theodor egyáltalán nem volt félszeg, derék szál ember volt és jó benyomást keltett. Talán a cipője szalagjai is hatottak. De esetleg még inkább hozzájárult ehhez a nyakkendőjében ülő nagy arany-húszkoronás. A cégünk, mondta. Amit odakint látnak, az az én yachtom és az én halaim, mondta.
Ó, Istenem, már megint megbicsaklott a lábam, nyöszörgött Sibylle Engel kisasszony és megragadta Theodor karját. Szabad a karját kérnem? mondta.
Theodor ugyan még sohase nyujtotta hölgynek a karját és nem is értett hozzá, de Sibylle őnagysága egy kis mozdulattal rendbehozta a dolgot.
Rossz az út, mentegetőzött Theodor, de majd jobb lesz.
Nem az út az oka, mondta Sibylle.
A többiek nem sajnálták a hölgyet, hanem inkább lopva mosolyogtak, mintha Sibylle kisasszonynak akkor bicsaklanék meg a lába és akkor ragadna meg férfikarokat, amikor éppen neki tetszik.
Beléptek a folyosóra. Nils csizmadia a fülkében ült. Úgy látszik, ő is főpróbát tartott, hogy minden rendben van-e.
Ez az ember a jegyelárusító, mondta Theodor. De Nils, ma nincs előadás.
Nem, de azért csak úgy idejöttem.
Itt vannak a jegyeid a szekrényben? Csak vigyázz, hogy betörő ne férjen hozzá, mondta Theodor és fontoskodott. Megértetted, Nils? A vörös jegy másfél korona, a zöld egy korona és a fehér hetvenöt őre. És ne adj ki egyszerre kettőt véletlenül.
Beléptek a terembe.
Nagyszerű, mondta a művésznő. A színpad éppen a helyes magasságban van, a padsorok, a falak, minden olyan, amilyennek lenni kell. Ön szakértő embereket alkalmazhatott az építkezésnél, Jensen úr! És a színpad mögött két öltöző van. Ó, Istenem, Jensen úr, maga nagyszerű ember, halálosan szeretem magát! Két öltöző… Másutt mindenütt úgyszólván csak egy függönnyel kell beérnünk. Maga nem is tudja, mennyit jelent nekem ez a két külön öltöző. És lámpák, reflektorok, nem is értem, honnan szerezhette mindezt! No, ha itt nem tudunk játszani, akkor igazán nem tudom, hol!
Mindenki helyeselt és Theodor csak úgy hízott a büszkeségtől. Bizony, ő nem kímélt fáradságot és mindent a legjobb tudása szerint csinált. Csak egyedül oldalt hiányzik még valami, az a… hogy is hívják?
Kulissza?
Igen, kulissza. Nem jutott eszembe mingyárt a neve. Talán abból nincs elegendő. De majd szerzünk. És általában díszleteket. Még jó, hogy az önök darabja szobában játszik.
Theodor mosolygott és így felelt:
Ó, egy kicsit, a mérges kígyó nem kígyó, hanem ember.
De nem minden történik a szobában, mondta egy Max nevű művész. Talán kellemetlen volt neki, hogy Sibylle kisasszony olyan sokáig akaszkodik egy új férfi karjára.
Theodor mentegetőzik:
Hiszen nem ismerem a darabot, de Baardsen mondta. Vagy talán azt is mondta, hogy az egyik rész az úton játszódik le a ház előtt. Itt a háttér hozzá, tessék!
Ez? Pompás. Ki az a Baardsen?
Baardsen a táviróállomásunk főnöke.
Magunk is hoztunk egy-két dekorációt, szólalt meg ismét Max művész úr. És majd itt is csak el leszünk valahogy, mint másutt.
Kétségkívül féltékeny volt ez az ember.
Amint hazafelé mentek a szállodába, találkoztak a primadonnával, meg a direktorral. Ezek már beszéltek Rasch ügyvéddel és ígéretet kaptak tőle, hogy majd eszébe juttatja a szerkesztőnek a kommünikét. Hiszen nem ő maga szerkeszti a Segelfossi Ujságot, ó nem, de majd megmondja a szerkesztőnek.
Azután valamennyien visszatértek megint a színházba a deszkákhoz, az ő világukba, hogy megmutassák ennek a két embernek a sok pompás dolgot, mert hiszen ők még nem látták. És Theodor is velük ment. Megint kijutott neki az áradozásból és ő így felelt: Megtettem minden tőlem telhetőt! De a primadonna, meg a direktor egyszerre. Baardsen után kezdtek érdeklődni és azt kérdezték, vajjon lemenjenek-e Baardsen távirdafőnökhöz is és neki is köszönetet mondjanak-e? Ó, hogyne, felelte Theodor. Baardsen, persze, ő segített neki, mert hiszen ő maga, már mint Theodor, nem lehetett jelen az építésnél.
Az az átkozott ügyvéd!
Aztán hazamentek. De Theodornak már nem dagadozott a keble a büszkeségtől. A többiek látták ezt, ó nagyon is jól látták. És hogy némiképen jóvátegyék, hazakísérték Theodor urat, sőt bementek a boltjába is. Sibylle a karján lógott és nagyon ügyesen bicegett. De ime, a boltban ott állt maga a távirdafőnök és egy kis csomag dohányt vásárolt. Igen. Éppen Baardsen volt az, saját személyében!
Ilyen véletlenekkel és a sorsnak ilyen játékaival tréfálja meg az embert az élet!
Baardsen ott állt a pultnál, néhány apró pénzdarabot kapart ki a mellényzsebéből és az asztalra tette. Theodor így szólt hozzá:
A művészek köszönetet akarnak mondani magának, Baardsen.
Baardsen lassan megfordult, éppen csak annyira, hogy láthassa a társaságot, a hét idegen embert, aki csupa életkedv, a ferde kalapjaival és a suhogó selyemcsipkéivel. Az igazgató eléje lépett, megszólította, utána a két legelőkelőbb hölgy következett a sorban és végül az urak. Mind beszéltek, mind nevetgéltek és mind szorongatták Baardsen kezét. Theodor bement az irodájába. Ekkor hirtelen megszólalt a legjelentéktelenebb színésznő, aki mostanáig egyetlen szót sem ejtett ki a száján:
Halálos csönd. A zongoráról egészen megfeledkeztek.
Igazad van, Clara, mondta az igazgató. Aztán ezekkel a szavakkal fordult Baardsenhez: Ez a hölgy, Clara kisasszony, a zongoristánk.
Baardsen ránézett a nő fiatal, buzgó arcára és hosszúkás, kékeres zongorázó kezére.
Rövid volt az idő, mondta Baardsen. De Theodor úr bizonyosan szerez majd zongorát, mire újra eljönnek. Benne megbízhatnak.
Árnyék suhant át Clara kisasszony arcán. Nyilván nem volt nagyon okos hölgy és nem gondolta meg, hogy az egész truppban ő a legjelentéktelenebb. Baardsen egy kicsit beszélgetett vele a zenéről és megtudta, hogy a kis hölgynek zenei oktatásban is volt része, sőt egyszer ösztöndíjat is adtak neki. No lám! Egyébként ő is színésznő, sőt elsőrangú.
Theodor megint kilépett az irodájából és egy levéllel legyezte magát. Derék ember volt, csak ne lett volna olyan tökfilkó! Most is úgy fogta a levelet, hogy mindenki láthatta: Mariane Holmengraa kisasszonynak szólt. Talán a színtársulatnak akart imponálni vele? De a trupp, úgylátszik, a Holmengraa nevet éppoly kevéssé ismerte, mint Lassen nevét. Megint a zongoráról beszéltek és Theodor megígérte, hogy legközelebb szerez egyet. Aztán elment a társaság.
Vidd el ezt a levelet, mondta Theodor a legkisebb inasnak. Mivel azonban most már nem volt kinek imponálni és egyúttal mentegetőzni is akart, azt mondta Baardsennek: Ön talán furcsálja, hogy Holmengraa kisasszonynak írok. Ez azonban egyáltalán nem levél, távolról sem, csak színházjegyet küldök neki.
Színházjegyet küld neki? kérdi Baardsen és fölényesen mosolyog.
Igen. Színházjegyet küldeni egy hölgynek, ezt más városokban is megteszik az urak.
Vajjon tiszteletben akarta-e tartani Baardsen a fiatalember őszinte gyerekességét vagy sem, már nem mosolygott rá fölényesen, hanem csak kérte, hogy mondjon le erről a tervéről. Ha Holmengraa úr és a lánya meg akarják nézni az előadást, majd ideküldik a cselédet és vesznek belépőjegyet. Ennyire csak telik nekik, nem gondolja?
Pedig ez vörös jegy, a legjobb helyre szól, mondta Theodor. Azt hittem, megtehetem.
Ne tegye, tanácsolta neki Baardsen. De ha mindenáron akar valamit tenni ebben az irányban, akkor menjen oda maga néhány belépőjeggyel, álljon meg a küszöbön és adja elő a mondanivalóját. Mondja meg Mariane kisasszonynak, hogy a maga számára nagyon fontos Holmengraa úr jelenléte a színház felavatásánál és hogy nagyon hálás lenne, ha felhasználnák a jegyeket.
Hány jegyet vigyek magammal? kérdezte Theodor.
Nem tudom, hány ember van ott. Vigyen magával egy féltucatot.
Azt már nem, mondta Theodor.
Erre Baardsen megint mosolygott és ezt mondta: Persze! Maga fösvény, megátalkodott fösvény!
Másnap a próba után a színészek egész estig szabadok voltak. Kint kószáltak, mutogatták magukat a napvilágon és felébresztették az emberek kíváncsiságát a darab iránt. Eközben hallottak Willatz Holmsenről, a földbirtokosról, akinek oszlopok díszítették ugyan a kastélyát, de a művésznevét még nem kapta szárnyára a hír. A zongorista hölgy fülét azonban mégis megütötte ez a név. Holmsen? A zeneszerző? Szent Isten, a muzsikus Holmsen? Ó, ha láthatnám!
Hát még ha én láthatnám, mondta Max művész úr, a talpraesett szavú írígy és gúnyoskedvű ember.
Majom vagy Max, mondta Clara kisasszony. Willatz Holmsen már sokat komponált, egy kantátét, dalokat, táncokat. Nagy muzsikus, mondta és alaposan hencegett Willatzcal, csak azért, mert ismerte a nevét.
De persze Clara kisasszony majmokkal nem beszélhetett zenéről. Ezt meg is mondta nyíltan, aztán lement a távirdára Baardsenhez.
Ilyen véletleneket vet föl az élet!
Baardsen az irodájában ült, a saját környezetében nagyon tudott imponálni és jóindulatú arccal fogadta a lányt. Felkelt és székkel kínálta. Van egy szófánk is, mondta, de az most tele van papirokkal. Mire azonban legközelebb megtisztel a látogatásával, le fogjuk rakni.
Willatz Holmsenről beszélgettek. Valóban ő lakik itt, nemrég jött haza, dolgozni és minden bizonnyal nagy munkában van.
Milyen szép lenne, ha eljönne ma este!
Van önnek szerepe, Clara kisasszony?
Szent Isten, hiszen én magam vagyok a mérges kigyó.
Azt hittem, hogy maga az angyal.
Nem, azt a primadonna alakítja.
Pedig a maga szeme inkább arra való. A mennyei gyémánt inkább a maga szemében csillog.
Ezt komolyan gondolja? mondta Clara kisasszony és ujjongott a lelke.
Azért valami túlsokat nem beszéltek ezek ketten az első találkozásnál. A kis Gottfred fölösleges volt és a háttérben maradt. De Clara kisasszonynak feltűnhetett a távirdafőnök csiszolt beszédmodora, meg is mondta elismerő szavakkal: Önnek pompás stílusa van, Baardsen úr. Mennyei gyémánt! Ilyent mi magunk közt sohase hallunk. Nem tudom, de talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ön olyan nagyszerű benyomást tesz az emberre.
Furcsa. A jó távirdafőnök egyébként fölszinesen élte az életét, ivott és filozofált és fölülről szemlélte a világot, de most egyáltalán nem beszélt lóhátról, hanem valóban mélyen érintette a Clara kisasszony dícsérete. Végül magától kezdett vele a zenéről beszélni, sőt fogta a csellóját és játszott. Baardsen talán még sohasem viselkedett ilyen bolondosan és a kis Gottfred meglehetősen csodálkozott is rajta. És hogyan játszott ma Baardsen? Gottfred csak azt látta, hogy Baardsen tekintete egyre mélyebben vésődik Clara kisasszony szemébe, míg Clara kisasszony szeme egyre tágabbra nyílik és a hölgy szinte tátott szájjal ült ott.
Mellhangok, mondta Baardsen és abbahagyta a játékot. Ez az öreg cselló valóságos ember.
Hiszen ez csodás! mondta Clara kisasszony halkan. Nem találok magára illő kifejezést. És mielőtt elment, mondott még több ilyesfélét is. Nagyon megindíthatta a játék és őszintén beszélt.
Mikor Clara kisasszony elment, Gottfred megütközéssel mondta:
Azt hiszem, maga szerelmes.
Nagyon ritkán kerülök össze hölgyekkel. Ez a fehérnép egyébként muzikális volt.
… A „Mérges kígyó a pokolban“ előadásra került a világos nyári éjszakákon. Nagy esemény volt ez. A lap csinos előkészítő cikket közölt. És a városból, meg az egész környékéről özönlöttek az emberek. Nils csizmadia eladta minden belépőjegyét. És az ajtónálló Kornelius inastól még vagy félszázat visszakapott és azokat is eladta. Az ügyvédék ott voltak, dr. Muus is ott volt és eljöttek néhányan a paplakból is, Holmengraaék házából megjelent Irgensné és az egész cselédség. Később eljött Mariane kisasszony is, meg Willatz Holmsen, senkise maradt el. A korlátlan jegyeladás következtében a ház zsúfolásig megtelt és Muus doktor a szellőztetés miatt elégedetlenkedett. A színházban első feltétel a jó levegő, mondta hangosan Theodornak. Egyébként az előadás váratlanul szerencsésen folyt le. A darabban a cím volt a legrosszabb, ez hamarosan kiderült, mert a tartalma friss volt és szenvedélyes. Az emberek elfelejtették, hogy gőzben és rossz levegőben ülnek. Muus doktor nem tapsolt. Nem tapsolt Rasch ügyvéd sem, de azért nagy volt a siker. A tapsolók sorát gyakran nyitotta meg Mariane kisasszony és a gavallérja, aztán átvette a tapsot Theodor, a színház tulajdonosa, a szerencsefia, és ő adta tovább. Muus doktort végül már bosszantotta is ez a nagy tetszés, a nézőtér felé fordult és azt mondta: Pszt! De általában nagy este volt ez.
És vajjon mi volt a legkülönb? A darab-e, a primadonna, avagy Max művész úr? A primadonna! Mikor Muus doktor egyszer elismerően bólintott a játékára és néhány szót suttogott, Rasch ügyvédnek is így kellett tennie és ő már hangosan is kimondta: Ez eddig a legkiválóbb alakítás, amit eddig életemben láttam! Egyébként az uraknak a legjobban Sibylle kisasszony tetszett, ami nem is csoda, mert hiszen igazán bájos volt. Ha azonban Baardsen ott lett volna, akkor bizonyosan meglepte volna Clara kisasszony, a „mérges kígyó“: ez sokszor az öntudatlan romlottság mély szakadékát mutatta meg, senkise tudott eligazodni rajta, a durva, kétértelmű szavak szörnyűségeit tudta tiszta ajakkal kiejteni. Egyenesen kiforgatta a dolgokat, s fordított értelemben játszotta meg őket, határozott talentummal ábrázolta a beszámíthatatlanságot. Ilyen volt a természete. De Baardsen nem volt ott és nem is látta. Azt mondta, rendkívüli szolgálata van.
Másnap megint szabad volt a trupp egészen estig, amikor az északi postahajó megérkezett. A művészek északra készültek, messze északra, ahol megszűnik minden… Ezt napot Baardsen, a távirda főnöke arra használta fel, hogy felkeresse Clara kisasszonyt a Hotel Larsenben, megkérték, hogy fáradjon be a hölgy szobájába, bár egy kicsit váratlanul jött, hellyel is megkínálták, pedig a hölgy egyedül volt és ágyban feküdt.
Mi lesz most? Hol vannak a többiek? Ez is véletlen? Tizenegy óra volt s a többiek mind elmentek hazulról. Baardsen enyhíteni akarta a furcsa helyzetet, tapasztalt embernek mutatta magát, egy kis szabálytalanság mit se jelentett, pajtáskodva beszélt.
Ha most fönn lenne és már felöltözött volna, elmehetnénk Willatz Holmsenhez.
Mit mond? kérdezte a színésznő és felült az ágyán.
Megengedte nekem, illetőleg tisztelettel meghívja magát.
Maga ott volt az előadáson?
Nem.
Szerettem volna megkérdezni, hogy’ tetszett?
Úgy hallom, nagy volt a siker.
Nem az én sikerem.
Valamennyiüké.
Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez, mondta a lány hirtelen.
Neki van zongorája, játszhatik vele négykezest, mondta Baardsen. És ha akarja, magammal viszem a csellómat. Holmsen mindent ismer.
Hiszen éppen ez az, mondta Clara kisasszony. Mindent ismer, gyönyörűen játszik! Amikor magát hallattam, egészen beleszédültem. Azelőtt is tudtam, de most még jobban tudom: nem tudok én játszani. Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez.
Hallgatás. Talán becsípett ez a lány? gondolhatja magában Baardsen. De mindenesetre itt fekszik, fiatalon és háborgó lélekkel, ezt is elgondolta. Ennek ugyan semmi köze az előbbihez, de önkénytelenül is ezt mondta: Semmi erőfeszítésembe sem kerül, hogy páratlan teremtésnek tartsam magát.
Pedig arra nincs is oka, adta vissza a szót a lány. Hiszen nem is volt ott az előadáson. Nem zongorázom többet, egészen a másik játékra adom a fejemet. Ó, Istenem, egy szép napon bebizonyítom magának… mindenkinek bebizonyítom…
Szóval azt hiszi, hogy ez az igazi hivatása?
Igen! A lány még jobban fölült az ágyában és csak a térdére nehezedett. Úgy-e, nem hiszi el egy pillanatra sem, hogy én Lydia asszonyt tökéletesen ki tudnám ütni a nyeregből?
Nem.
Nohát, nem. Mindenki őt csodálja, mert olyan szép sápadt tud lenni, ha akar. Pedig elsápadni igazán nem művészet, bizonyosan tudom, hogy még szürke is tudnék lenni, ha kell. Igen, és ez az én hivatásom, ki fogok ütni mindenkit a nyeregből. Férjhez is mehetnék, ha kedvem tartaná, de minek tegyem? Az az ember gazdag és fiatal és boldog lenne, ha feleségül vehetne, de nem őrültem meg hogy máris lekössem magam. Először megmutatom a világnak, ki vagyok. Most azonban Hátsó-Norvégiába kell mennem és ott kalimpálni, tette hozzá elkeseredetten.
Baardsen sehogyan se tudott tisztába jönni a helyzettel. Tisztán látta, hogy a lány nem ittas, ezt mint szakértő rögtön megállapította.
Szóval még nem találta meg az igazi helyét, Clara kisasszony, mondta.
Nem. Azaz hogy igen. De az én időm még nem érkezett el. Mindenesetre már útban vagyok, – maga ellenben nem. Hiszen úgy csellózik, mint egy fiatal isten!
És a távirász újra csak nem tudott szabadulni ennek a bóknak a hatása alól és maga előtt sem tagadhatta el, hogy milyen jól esett.
Igen, jó a hangszerem, mondta. Hát akkor nem akarja fölkeresni Willatz Holmsent?
Nem, arról lemondok. Én itt csak színésznő akarok lenni.
Hm. Vajjon nem színészkedik-e önmagával is?
Ó nem. De maga talán, maga komédiázik! mondta Clara kisasszony. Maga csak ül itt s kopogja a táviratokat s gordonkázik és megelégedett, úgy-e?
Nono, kisasszony!
Bocsásson meg nekem és ne vegye rossznéven, amit mondok! Magával nagyon kellemesen el lehet beszélgetni Baardsen úr, de maga tönkremegy ezen a helyen. Hiába mosolyog, itt tönkre kell mennie.
Szóval, azt hiszi, hogy én itt eltemetkeztem. És a szűkös viszonyok áldozata vagyok? Nem, kisasszony, ez kissé gyerekes beállítás. Engem nem fűt semmiféle magasabb ambició, mert a művészi hajlandóságom sem olyan természetű. Én a magam akaratára hallgatok és ezt tartom elsőnek a földön. Nem vagyok megelégedett, de azért ebben a pillanatban mindenem megvan, tudom, hová hajtsam le a fejemet, mibe öltözzem és van mit ennem és innom.
Szándékosan beszélt az ivásról?
Ahogy vesszük. Nem egészen akaratlanul mondtam.
Nagyon jó! Éppen erről akartam beszélni én is, arra gondoltam, hogy ilyen módon könnyen eljöhet az idő, amikor ismét nem lesz lakása, se ruhája és nem is lesz mit ennie és innia, nem mulatságos?
Baardsen felállt, elkomolyodott és ezt mondta:
Kisasszony, utóljára kérdem, fel akarja-e keresni Willatz Holmsent és megengedi-e, hogy odakísérjem?
Nem megyek el hozzá. Forduljon el, akkor felkelek.
Elmehetek, ha akarja.
Látja: most elégedetlen velem!
Baardsen emelkedett hangon felelte: A tengerbe ugrom aznap, mikor elégedetlen leszek magával!
És olyan arcot vágott, mint aki többet nem tehet a lány érdekében.
Clara kisasszony visszafeküdt és ezt mondta:
Akkor nem kelek fel.
Visszaél a szépségével, ha az ágynemű közé temeti, mondta Baardsen.
Maga nem is tudja, milyen szép vagyok, csicseregte a lány. Beszéljen őszintén: csakugyan bolond dolognak tartja, hogy hátat fordítok annak a művészetnek, ahol örökké csak jelentéktelen kis pont maradnék és átmenetet keresek egy másikba, mert itt mégis lehet belőlem valaki. Nos? Végül még megérem, hogy nem is válaszol.
Valahogy úgy érzem, kisasszony, hogy rosszul áll nekem, ha erénycsőszül lépek a porondra és vizet prédikálok, holott bort iszom. Itt azonban arról van szó, hogy maga teljesen cserbehagyja a művszetet…
Igen, és áttérek egy másik művészetre.
Azt már nem.
Hogy-hogy nem?
Egyelőre csak arról van szó, hogy elhagyja a művészetet. Ezt pedig csak az tegye, aki nem tudja szolgálni.
Hát a színművészet nem művészet?
Nem, de a színész azért lehet művész.
Ebben senkise fog magával egyetérteni.
Tudom, mondta Baardsen.
Valaki járkált a szomszéd szobában, úgy látszik a társulat jött haza: Az asszony ingatag, álnok és csalfa lény… nevetés… jónapot… L. Lassen lelkész…
Maga még nem látott engem színpadon, mondta Clara kisasszony.
Clara kisasszony hirtelen elnevette magát és ezt mondta:
Hiszen maga csak a levegőbe beszél. Azt akarja, hogy komolyan vegyem?
Nem bánnám, felelte Baardsen.
Clara kisasszony még jobban nevetett és így szólt:
No, ez kedves dialógus, akárcsak egy színdarabból vennénk. Nos, Baardsen úr, mikor látom viszont? Találkozhatunk ma délután?
Baardsen aznap délután találkozott a színésznővel, még pedig annak tulajdon szobájában, a lány fesztelenül egyedül volt, félig felöltözötten, de frissen megmosakodott, és igen csinos volt. És történhetett közöttük valami, amit Baardsen nem várt, amikor jött, és nem értett, amikor elment, Baardsen a táviróállomás főnöke, megvadult, kirugott a hámból, könnyelmű, bolond gyerek lett… Ó micsoda állapot! Mintha csupa fény áradt volna belőle, a fejét magasan hordta a levegőben és úgy tartotta, mint valami csillogó semmit.
Estefelé elment a kis temetőbe és néhány virágot vitt el Willatz Holmsen hadnagy, meg a hadnagyné sírjáról. Ezeket a virágokat cserépben tette oda Rasch ügyvédné, hogy örömet szerezzen az ifjú Willatznak, de most Baardsen elvette a virágokat, annyira elment az esze. A virágokat levitte a partra és ott állt és várt, amíg a színtársulat hajóra nem szállt, hogy elutazzék. Tessék! mondta Clara kisasszonynak és levette a kalapját. Szent Isten, honnan vette ezeket a gyönyörű rózsákat? krdezte a színésznő. A temetőből, felelte Baardsen. A lány megértette, hogy Baardsen igazat mond és meg is súgta a színtársulat tagjainak. Ez éppen nekik, művésznépnek való volt, féktelenül nevettek rajta és tudták méltányolni. Van még időm partraszállni? kérdezte Max művész úr és aggodalmas arcot vágott. – Nincs, mondta a kapitány. – Kár, mondta Max, mert ottfelejtettem Lassen egyik arcképét. Viselkedjünk úgy, hogy még eljöhessünk Segelfossba, mondta az igazgató is, meg a primadonna is.
A hajón néhány utas áll és Baardsent mustrálgatja. Az egyik, úgy látszik, ismeri. Hogy hívják azt az embert? kérdi az egyik partonállótól. Baardsen? Úgy? Aztán az útitársához fordul és azt mondja: Volt nekük egy Baardsenük odahaza, valami hajógyáros, óriási vállalat. Annak volt egy fia, akiből semmitse lehetett faragni. Előbb színész akart lenni, de… Aztán darabokat írt, de csupa kudarc érte. Vajjon nem ez-e az?
Baardsen pedig a parton állt és nem hallott semmit, annyira meg volt zavarodva, hogy csak a jókivánságait hajtogatta ás nem tudott semmi fenköltet mondani. Egszségben térjenek vissza, mondotta egyre. Mikor utóljára látta Clara kisasszonyt, az éppen a füstölgő gőzhajón állt és fehér bőrkeztyűt húzott, amit a boltban vásárolt. És Baardsen nem tudta elgondolni, hova tehette közben a rózsáit.
Azokat a rózsákat, amelyeket a jószívű Raschné engedélye reményében orozott el egy sírról, pedig azt a sírt maga az asszony díszítette fel velük.