8
Volt egyszer egy szép, nagy, úgynevezett nehéz kézimunka a Magyar Színháznál. Nagyon komplikált színes asztalterítő, amelynek az elkészítése hónapokig kellett, hogy tartson. A pénztárosnő dolgozott rajta, mert a színház rosszul ment, senki se jött jegyet vásárolni és a hölgy ráért a kasszában hímezni. Aztán egyszerre csak beütött egy darab. Az emberek tolongtak a pénztárnál, egész nap szólt a telefón. Egy este a kulisszák mögül látom, hogy mialatt az előadás folyik, a súgónő a lyukban szorgosan dolgozik a kézimunkán. A szünetben ezt mondja:
– A pénztárosné nem ér most rá, én meg ráérek, mert minden nap ugyanez a darab megy, a színészeknek nem kell súgni. Hát most én dolgozom rajta.
Egy hónap mulva elmegyek a pénztár előtt, hát megint hímez a pénztárosnő.
– Megbukott az új darab, – mondja – a súgónő kikiabálja a torkát, engem meg nem zavar senki.
Aztán állandósult a színháznál a vándorló kézimunka. A legszebb terítőket csinálták ketten együtt: súgónő és pénztárnoknő. Aki tudni akarta, hogy hogy’ megy a színház, annak csak azt kellett megfigyelnie, hogy a kettő közül melyiknél van a kézimunka.