9
Rossz pénzt képtelen vagyok kiadni. Ennek két oka van. Vagy tudom, hogy a rossz pénzt adom oda, vagy nem tudom. Ha tudom, a gyerek is meglátja rajtam az ügyetlen bűnös zavartságát. Ha nem tudom, pechem szokott lenni: épp egy sasszemű kereskedőre bukkanok, aki rögtön visszatolja. Diákkoromban egyszer – kénytelenségből – megpróbáltam ez ellen kitalálni valamit. Tizennyolc éves voltam, egyedül voltam Párizsban, a kevésnél is kevesebbnek mondható pénzzel. Most már ez mintha kiment volna a divatból, de akkor még nagyban járta: akin megszagolták, hogy idegen, az estére már tele volt rossz pénzzel. Különösen tömték az idegent az úgynevezett Helvetia assise című ezüstfrankkal. Az álló Helvetia jó volt. Az ülő Helvetia rossz volt. Tudja Isten, miért, de így volt. Szóval rögtön kaptam egy ülő Helvetiát, az első órában. Külön tettem és hetekig nem mertem megpróbálkozni vele. De kevés volt a pénz és minden Helvetiára szükség volt. A következőt eszeltem ki. Volt ezen az ülő hölgyön kívül még egy húszfrankos aranyam. Ezt felváltottam húsz egyfrankos ezüstre – csupa jóra – és a rosszal együtt a nadrágzsebembe tettem az egész csomót. Volt tehát huszonegy ezüstfrankom, közte egy rossz. Jól összekevertem és elhatároztam, hogy ebből a nadrágzsebből fogok élni, ebből fizetek, a nélkül, hogy megnézném a pénzt, mikor kiadom. Majd csak elcsúszik a többi közt a rossz is. Akkor huszonegy frank még nagyon sokáig tartott. Majdnem egy hétig. A dolog simán ment. A pénz fogyott, egyre fogyott, soha nem volt semmi kellemetlenség. A végén egyetlen egy ezüstfrank maradt a zsebemben. De ezt már megnéztem. Igazán fölösleges most ide leírnom, hogy ez volt a rossz pénz. Ma is megvan.