12
Moziban, Bécsben. Egy amerikai film, ezzel a címmel: «Cobra». Főszereplő: Valentino, a híres filmszínész, aki nemrég halt meg. A film úgy végződik, hogy Valentino szerelmében csalódottan hajóra száll és bánatosan visszavitorlázik Európába. Az előadásnak vége. A közönség mozgolódni kezd, hogy távozzék, mikor egyszerre megjelenik a fehér vásznon egy felírás: «Valentino a halottas ágyon». Mindenki visszaül a helyére, a zenekar halk gyászindulót játszik és a vásznon ismét megjelenik Valentino, halva. Virágokkal teleszórt, gyertyákkal körüldíszített ágyon fekszik s ágya elé lassan letérdel egy gyászruhás hölgy. Valentino nem játszik ezen a képen, Valentino valóban holtan fekszik az ágyon és arcának végtelen nyugalma lesujtó kritikát gyakorol minden színészen, aki valaha filmen halottat játszott. A képnek váratlan hatása volt: egy hölgy felsikoltott és fiatal lányok, akik velem egy sorban ültek, eltakarták a szemüket, hogy ne lássák.
Társaságban, Budapesten. A házigazda nagyszerű új gramofónt kapott Amerikából és bemutatja rajta legjobb lemezeit. Többen Caruso-lemezt kérnek. A gramofónban felcsendül Caruso hangja, a pompás instrumentum még a lélekzetvételeket is visszaadja. Egy hölgy így szól: «Szegény Caruso!» A házigazda az íróasztalhoz megy és egy amerikai illusztrált lapot mutat. A lap kézről-kézre jár. Mikor hozzám kerül, mélynyomású képet látok benne, amely a halott Carusot ábrázolja – mostani állapotában. Nem is koporsóban, hanem üvegfedelű szekrényben fekszik, bebalzsamozva, frakkban és fehér mellényben, ahogy koncerteken énekelt. Valószínűleg a fotografus kérésére, az üvegfedelű szekrény nem vízszintesen fekszik, hanem ferdén áll, neki van támasztva valaminek, úgyhogy a lehúnyt szemű, évek óta halott Caruso valami rettenetes merevséggel majdnem áll benne. A fehér mellénye tiszta és divatos. Feltétlenül arra kell gondolnia az embernek, hogy bármily hermetikusan van is elzárva ez az üvegkoporsó, a fehér mellényt bizonyos időközökben tisztával kell kicserélni.
Ez nem halott-kultusz. Ez valami új: hulla-kultusz. Valami szörnyű nyilvánosságrahozatala, továbbéltetése a cadavernek, amelyet eddig minden kor és minden vallás, minden szeretet és minden fájdalom kérlelhetetlenül eltüntetett a szem elől, a földbe, a tűzbe, a tenger fenekére vagy a legendás mennyországba. Nem tudom, mélyenérző zenészeknek mi a véleményük Beethoven ismert halotti maszkjának hallatlan elterjedtségéről, de én mindig rosszul éreztem magamat, ahányszor csak fiatal leányok, csinos asszonyok vagy operettkomponisták művészien dekorált szobájában rózsaszínű vagy pláne fekete gyászflórból készült szalaggal díszítve láttam a falon függeni ezt a dacos mártírarcot, amely engem soha Beethoven zseníjére nem figyelmeztetett, hanem mindig csak arra a nyomorult halálra, amit halt. Abba a folytonosságba, amely az élő ember és emléke közt van, sértően és kicsinyesen tolakszik bele a szándék: azt, ami benne a halál pillanatától kezdve már nem fontos, konzerválni. Vannak családok, amelyek berámáztatják és a falra függesztik az elhaltak feketekeretes gyászjelentését. Kegyetlen látvány és tulajdonképpen a gyász legmélyebb értelmét zavaró gondolat: nem arra lenni emlékeztetve, hogy az anya élt, hanem arra, hogy meghalt. A halottak tiszteletét még nagyon sok évszázadig nem fogja kiirthatni az emberiségből semmiféle nevelés, de a hullának semmi köze sincs a halotthoz. A halott: ember, a hulla pedig összedőlt ház, amelyből az ember kiköltözött, amelyet túlél s amely – ha visszagondolunk szerepére az ember életében – valóban nem érdemel mást, mint megégettetést, vagy a földbe való elásatást. Az ember nem mondhatja azt, hogy: «unokatestvére vagyok a hullának» (– mint ahogy zavarában ezt mondta egy magyar költő temetésén egy rokona, akit a nagy tolongásban a rendőr nem akart a koporsóhoz bocsátani –), és az ember méltán van jobb érzésében megsértve, ha egy tapintatlan és ízléstelen publicity elküldi a fotografust az énekeshez még évekkel a halála után is. A szép Caruso-lemezekben, amelyeket ismerünk, épp az a mélyen megható, hogy ebből a csodás jelenségből már semmi nincs meg, csak az éneke. Milyen csúnya és nemtelen gondolat: e mellé az élő hang mellé elterjeszteni a példányok százezreiben azt a frakkos és fehérmellényes rémképet. Aznap éjjel, mikor ezt megmutatták nekem, nem tudtam elaludni. Egy vízió kínozott: a messze jövőben valamikor, egy szobor valahol Amerikában, valami elhalt nagy férfiú szobra egy város főterén, de nem bronzból vagy márványból, hanem magából abból a férfiből készítve: magas talapzaton, ő maga, mint a balzsamozás művészetének remeke, életszínűre zománcozott arccal, hó és eső ellen impregnált, örökké tartó igazi ruhában – égbekiáltóan költőietlen lázadás az elmúlás gondolata ellen, borzalmas csodaműve egy világnak, amely a konzervgyártást a legmagasabb tökéletességre emelte.