16
Előadás után, éjfélkor bementem a színházba. (Régi bűnügyi tapasztalat, hogy a tettes belső kényszer nyomása alatt felkeresi a tett színhelyét a bűntény után.) A nézőtér még meleg volt attól a sokszáz embertől, aki itt félnyolctól tizenegyig lelkesült, kimelegedett és lélegzett. A piros szőnyeg tele volt papírral. (Egészen mellesleg megjegyezve: semmi nem jellemzi jobban azt, hogy emberek vonultak el valahonnan, mint az, hogy papír maradt ott utánuk, papír, papír, papír… Példák: nagyforgalmú utca éjjel, üresen. Hotelszoba, amiből elutazott a vendég. Vasúti kupé, amiből kiszálltak az utasok. A Városliget, hétfőn reggel.)
A nézőtérről a színpadra mentem. A színpadról abba a kis raktárba néztem be, ahol az előadáshoz szükséges tárgyak, az úgynevezett kellékek vannak nagy rendben elraktározva. Virágcsokor, betört cilinder, pezsgősüveg, cipő, tányér, esernyő, revolver, tőr, könyv, a «Times», az «Echo de Paris», teásszervísz, postacsomag, szivarosdoboz, telefónkészülék stb. némán sorakozik a polcokon és várja a másnapi előadást. Legyen szabad könnyebbség okáért régimódi formát választanom. Igenis, kihallgattam a beszélgetésüket. A következőket jegyezhettem fel:
A telefonkészülék: – Borzasztó élet! Minden este szájához emel G., a híres színész és a következőket kiáltja belém: «Halló, Lebidois! Kérem, mondja meg a feleségemnek, hogy ma nem jövök haza vacsorára.» – Ez már negyvenharmadszor történik. Azt hallom, hogy künn a városban vannak telefonkagylók, amelyek a legérdekesebb dolgokat hallják. Élet, halál, szerelem, öröm, bánat, üzlet, tréfa, harag megy rajtuk keresztül percről-percre. És én itt állok a reflektor fényében és minden este, minden áldott este csak ezt hallom: «Halló, Lebidois! kérem, mondja meg a feleségemnek, hogy ma nem jövök haza vacsorára.» – Ezt még hallani fogom vagy ötvenhétszer, akkor százas jubileum lesz és engem végleg eltesznek a raktárba. Ó, ha tudná ezt a szenvedést az a sokszázezer szegény, dolgozó telefónkészülék, aki engem úgy irígyel a színpadi dicsőségért!
A levélpapír: – Én nagyon fontos vagyok. Mikor engem behoznak a színpadra, a nézőtéren egyszerre halotti csönd lesz. H. úr, a híres színész belém néz, kiejt a kezéből, a fejéhez kap és így kiált fel: «Minden elveszett! A hajó elsüllyedt és Whitstable a hullámok martaléka lett!» Ugyanekkor B., a híres színésznő ájultan rogy a földre. Igen, igen. Ha én nem volnék, a darab megakadna és a publikum hazamehetne. És mégis rosszul bánik velem az igazgatóság. Ha nem adnak jobb helyet itt a raktárban, felmondok és elmegyek. Lássák, hogyan boldogulnak nélkülem!
A nagydob: – Engem sem tisztelnek eléggé. Pedig mikor én a színfalak mögött megszólalok, a színpadon ezt kiáltják: «Mennydörgés!» – «Vihar!» – «Istenítélet!» És az egész statisztéria letérdel és imádkozik. Igen, igen. Csak mellőzzön továbbra is az igazgatóság! Egyszer megharagszom és egy rettenetes viharral elpusztítom az egész épületet!
Egy ásványvizes üveg papírcímkéje. – Az én értékemet sem ismerik ezek az ostobák. Pedig 1921-ben egy drámában G. úr átadott engem L. úrnak e szavakkal: «Itt van ezer pezeta!» – és L. úr kezet csókolt G. úrnak és azt mondta neki: «Corregidor, e papírdarab megmenti életemet és családom becsületét!» – Igen, igen, kedves kollégák, ez vagyok én!
A kard. – Tegnap este a színpadon G. úr megsértette az ujját egy kiálló szögben. Valami piros folyadék kezdett szivárogni a sebéből, aminőt még sohasem láttam. Mi lehet ez?
Az öreg komika kalapja. – Érthetetlen! Harminc évvel ezelőtt bejöttem a színpadra B. kisasszony fején és az egész publikum elragadtatva suttogott: «Milyen gyönyörű! És milyen bájos kalapja van!» – Most bejövök minden este ugyanannak a hölgynek a fején, ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt és mikor meglátnak bennünket, hangosan nevet mindenki. Ó, hogy megváltozott a közönség ízlése!
Egy kopott frakk. – Ó, én tudom, hogy tehetséges vagyok, de azért őszintén megvallva, sok függ attól, hogy jó partnere van-e az embernek. Például, ha velem P. úr lép be a színpadra, csak úgy harsog a nevetés. És ha Z. úrral jövök be, nem nevet senki. Meg kell válogatni a partnert.
Egy fazék. – Egy konyhaberendező üzletben álltam és vártam a jövőt. Álmom a családi élet volt: tiszta konyha, meleg tűzhely, kedves család, sok egészséges gyerek, akiket én táplálok és akik szeretettel vesznek körül. Ah! Egy napon azonban belépett Reinhardt, a híres rendező az üzletbe, körülnézett és énrám mutatva így szólt: «Ezt vegyük meg, ez nagyon jól fog hatni a harmadik felvonás konyhajelenetében.» – Vagyis fölfedezett engem. Azóta a színházban ragyogok, játszom. Nagy sikerem van. De pótolja ez számomra a családi élet és a kedves tűzhely melegét, amit soha, soha nem fogok megismerni?
És végül:
A tükör. – Én vagyok a legszebb a színháznál. Akárki, nő vagy férfi, ha megnéz, így suttog: «Elragadó!» – Már az is megtörtént, hogy megcsókoltak!
Aztán egyszerre csönd lett, mert behallatszott a színpadról a tűzoltó-őrjárat nehéz csizmáinak kopogása.