18
Irodalomban is, életben is, vannak szívkomédiások, akiket élvezet leleplezni. Négyféle típust ismerek. Vannak: 1. szívük-csücskét-mutogatók. Ezek úgy tesznek, mint akinek véletlenül nyitva maradt egy gomb a ruháján és most kilátszik a szíve hegye. Arra várnak, hogy valaki figyelmeztesse őket erre a toallethibára. Akkor elpirulnak és hamar begombolják a ruhát. – 2. Szív-pirosítók. Ezek úgy találják, hogy nem elég piros a szívük és ezért minden percben rúzst kennek rá. – 3. Szív-exhibicionisták. Ezek állandóan szemérmetlenül mutogatják a szívüket. Úgy viselkednek, mint azok az egyéves kis gyerekek, akikre szüleik folyton rájukszólnak, hogy nem szabad az ingecskét mindig nyakig fölemelni, ha vendég van. – 4. Akik bujócskát játszanak a szívükkel: folyton eldugják a szívüket és iszonyúan meg vannak sértve, ha rögtön nem kezdjük keresni náluk a szívet, ezzel a kiáltással: «Maga hamis, magának van szíve, csak nem akarja mutatni!» – Az igazi szívet emberek cselekedeteiben és költők műveiben elég nehéz megtalálni. Csak a hamisítottat, a meg-komédiázottat könnyű. Az igazit legtöbbször az a szorongó és fájdalmas szimpátia-érzés jelzi, amelyet egy cselekedet hallatára vagy egy könyv olvasása után érzünk. A csillagászattanban tanultuk gyerekkorunkban, hogy vannak csillagok, amiket a legfinomabb műszerekkel sem lehet meglátni, – a jelenlétükre csupán azokból a zavarásokból, vonzásokból, taszításokból lehet következtetni, amelyeket a körülöttük levő látható égitestekre gyakorolnak. De a létezésük megdönthetetlenül be van bizonyítva, bár ők maguk a refraktor számára örökre láthatatlanok. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy ezek a csillagok közelebb vannak Istenhez, mint a láthatók.