22
Rettenetes álom: feltaláltam a közönséges tejeskávét. Azt álmodtam, hogy jóízűen reggeliztem: kávét, zsömlével. De egyedül voltam a világon, aki így reggelizett. A tejeskávét még nem ismerte senki, mert azt én találtam fel. Meg voltam győződve, hogy ha az emberiség megismeri ezt a találmányt, ez lesz a világon a legelterjedtebb reggeli vagy ozsonna és az emberek százmilliói fogják ezt az italt inni, napjában többször is. Elrohantam tehát egy nagy bankba, amely mindenféle iparvállalatokat finanszíroz és bebocsáttatást nyertem a fő-főigazgatóhoz. Miután elmondtam, hogy feltaláltam egy italt, amelynek népszerűséget jósolok, az igazgató felkért, hogy ismertessem a találmányt. Rövidre kellett fognom az előterjesztést, tehát csak ennyit mondtam:
– Ön embereket utaztat a földgömb másik felére, ahol van egy bizonyos cserje, amelynek érett magvait össze kell gyüjteni. Ezeket a magvakat vasedénybe kell rakni és nem elégetni, hanem csak addig melegíteni, amíg megfeketednek és a pörköltség bűzét kezdik árasztani.
Már gyanúsan nézett rám az igazgató.
– Aztán – folytattam – ezeket a félig-égett magvakat porrá kell törni. De nem a port esszük meg, sem annak főzetét, hanem szerkesztünk oly edényeket, amelyekben alul víz forr, mely forró víznek a gőze áthatol a fekete homokon, miközben kiizzaszt belőle egy feketés folyadékot, amely külön edényben gyüjtendő össze és amely savanykásan-keserű, élvezhetetlen.
Most már nagy szemeket meresztett rám.
– Aztán – mondtam tovább – elmegyünk és kikeresünk a sok közül egy emlős állatot, annak is a nőstényét. Ettől mesterségesen, kínzás útján elvesszük azt a fehér folyadékot, amellyel kicsinyeit táplálja. Ezt a folyadékot tűzre tesszük, a forrásig hevítjük, aztán lehűtjük, de nem addig, amíg kihűl, hanem csak addig, amíg oly meleg marad, hogy nem égeti el az embernek a száját. Az így nyert fehér állati folyadékot összekeverjük az imént nyert fekete növényi folyadékkal.
– Pfuj – mondta az igazgató.
– Aztán, – folytattam rendületlenül – hogy ezt a keveréket élvezhetővé tegyük, kimegyünk a rétre és elültetünk egy bizonyos növényt, amelynek nagyon vastag a gyökere. De ennek a növénynek nem a levelét, virágját vagy magvát választjuk ki céljainkra, hanem éppen a gyökerét. Mikor a gyökere megkövéredik, kihúzzuk a földből, szeletekre vágjuk és vízmedencében kiáztatjuk belőle az undorítóan édeskés levét. A gyökeret aztán eldobjuk. A piszkos lé, amelyet így nyertünk, addig párolog, amíg elveszíti a vizet és piszkosszínű kristályokat hagy maga után. Ezeket a kristályokat összezúzzuk és különleges eljárással megfehérítjük, majd egészen apró kristályokká változtatjuk, amelyek masszába álljanak össze. Ezt a masszát apró kockákra vágjuk és a fentebb említett fekete-fehér, növényi-állati folyadékkeverékbe beleteszünk két ilyen kis kockát, megvárjuk, amíg elolvad benne és akkor az egészet megisszuk.
– Rettenetes – mondta az igazgató. – Önnek a fantáziája beteg, menjen elmeorvoshoz.
Ezt az álmot csak azért írtam le, mert azóta is gyakran rémülten borzongok meg attól a gondolattól, hogy mennyit kellene küzdenie egy feltalálónak, aki a világ legnépszerűbb italát most találná fel és így kellene bankról-bankra járnia, hogy ismertesse, elfogadtassa és az embereket meggyőzze arról, hogy ez a komplikált kotyvalék valaha népszerű és közönséges lesz.