27
Boldogult ismerősömet (egy pesti operaénekest), aki gyakran énekelt Bécsben, Berlinben, Párizsban, nevezzük K.-nak, főként azért, mert a neve nem ezzel a betűvel kezdődött és semmi érdek nem fűződik ahhoz, hogy azok, akik ismerték, ennek az esetnek a hősében őt véljék felismerni. Ennek a K.-nak, aki maga is gazdag ember volt, volt egy rendkívül gazdag öreg nagybátyja, aki igen büszke volt rá s aki minden évben valami igazán fejedelmi ajándékkal lepte meg. Abban az évben, mikor ez az eset történt, – és hogy régen történt, az magából az ajándékból is kitűnik – K. a nagybátyjától egy kocsit kapott két gyönyörű orosz lóval. Elegáns, feketére lakírozott csukott hintó volt, olyan, aminővel az automobil kora előtt a konzervatívebb arisztokraták szoktak járni. És a lovak feketék, nyugtalanok, szépek, tüzesek. Rövid idővel ezután már esténként az Opera színpadi bejárata előtt lehetett a gazdájára váró előkelő fogatot látni. A munkások némán csodálták, a kóristák és statiszták pedig az ilyenkor szokásos forradalmi megjegyzések százait produkálták. Az énekes azonban meglepő módon nemcsak arra használta a kocsit, hogy a kollégáit pukkassza, hanem néha tényleg kocsizni is ment vele. Leginkább azokon a napokon, amikor este fellépett. Előadás előtt egy órával kikocsizott a Városligetbe, mint mondta: «a félig leeresztett ablakon át óvatosan szellőztetni a tüdejét és e közben a szerepéről való gondolkozásba elmélyedni».
És így történt egy napon a következő.
Este a gonosz Scarpiát kellett énekelnie Puccini «Toscá»-jában. Másfél órával az előadás előtt tehát beült kocsijába és kihajtatott a Városligetbe, levegőért és elmélyedésért. Alig trappolt vele tíz percig a két tüzes orosz paripa, az idő rosszra fordult: fagyos szél kerekedett és gonosz havas-eső kezdett esni. Ez nem jó sem a tüdő-szellőztetésnek, sem az elmélyedésnek. Az énekes tehát felemelkedett a hintó puha párnáiról, kinyitotta az egyik ablakot, kihajolt és kiszólt a kocsisnak: «Hajtson az Operához, de gyorsan, mert rossz az idő.» A kocsis elővette az ostort és a két tüzes ló rohanva röpítette a kocsit. Az énekes becsukta az ablakot és vissza akart dőlni a puha párnákra. De ekkor az a földöntúli hatalom, amely nem szereti, ha az emberek túlnagy kényelemben és biztonságban érzik magukat, közbelépett. Az énekes alatt leszakadt a kocsi feneke. Az a kis deszka-négyszög, amely a kocsi padlózatát képezi, egyszerűen kiesett a kocsiból, elmaradt az úton és a kocsi fenék nélkül rohant tova. Habozni nem lehetett: az énekes szaladni kezdett, benn a kocsiban, versenyt a lovaival. Iszonyú helyzet lehetett. Ha csak egy pillanatra is áll meg, vagy ha nem bírja tartani ugyanazt a sebességet, mint a lovai, menthetetlenül összezúzott testtel kerül a kocsi alá. Kiabált torkaszakadtából, de a csukott kocsiból nem hallatszott ki az utcalármába a hangja. Tehát futott, futott, benn a szép, lakirozott kocsiban, előtte a bakon a livrés kocsis és a kocsis előtt a két tüzes, igazi orosz ló. Az Andrássy-út két kilométer. Végig a két kilométeren dideregve siettek a járókelők a fagyos havas-esőben, a téli estén és bizonyára gonosz és irígy pillantással tettek megjegyzéseket a pompás kocsira, amelyben egy gazdag és előkelő férfiú meleg kényelemben hajtat az Opera felé. Senki sem tudta, hogy ebben az előkelő járműben egy halálfélelemben kiáltozó, rémült ember szalad az utca vizében és sarában és szívesen cserélne a lovaival, mert azok legalább megállhatnak, amikor akarnak. Így érkezett meg az Operához, összeszaggatott ruhával, vizesen, sárosan, félholtan a rémülettől és a fáradságtól, miközben a munkások ismét némán nézték, a kóristák és statiszták pedig kárörvendő megjegyzésekben önmagukat múlták felül.
Nem szándékozom ethikai tanulságokat levonni ebből az anekdotából, csak megindokolom, hogy annak idején miért jegyeztem fel naplómba. Az járt az eszemben, hogy milyen originális és tökéletes példa ez az eset arra a régi igazságra, hogy néha az irígyelt, mindenki által boldognak tartott ember milyen kevéssé irígylendő és milyen kevéssé boldog; – és mégis: ha egy regényben leírnám ezt a mondatot: – «Mindenki irígyelte a boldog gróf X.-et, pedig ő belül boldogtalan volt, ő olyan volt, mint egy szép kocsi tulajdonosa, aki alatt kiszakadt a kocsi feneke és aki kilométereken kénytelen szaladni benn a saját kocsijában»
– ha ezt leírnám, én, vagy más valaki, egy regényben, az olvasó joggal mondaná: «Ah, milyen kiagyalt, erőszakos, rossz hasonlat!»