29
A legjobb reklámötletet nem Amerikában, hanem Európában láttam. Fájdalom, a kitalálójának csak a keresztnevét tudom: Tóninak hívták. A háború előtt működött, azon a nyaralótelepen, ahol egyszer a családommal nyaraltam. Akkor még rongyos cipője volt, de mivel a génie lángja lobogott benne, biztosra veszem, hogy most máskép hívják és valami világhírű vállalat élén áll. Tóni karriérje úgy kezdődött, hogy mikor egyszer este hazamentem, vacsorára nyúl volt és egy üveg francia pezsgő állt az asztalon. Feleségem elmondta, hogy a minap egy ember jelent meg nála (ez volt Tóni) és hozott két üveg Mumm pezsgőt és egy nyulat. A két üvegért és a nyúlért öt békekoronát kért. Feleségem rögtön megvett tőle mindent. Azt a csekély skrupulust, ami egy jó háziasszony lelkében a túlolcsó élelmiszerekkel szemben feltámadt, Tóni azzal a kijelentéssel oszlatta el, hogy a nyulat egy barátja lőtte, a pezsgőhöz pedig árverésen jutott. A nyulat megettük, a pezsgőt pedig megittuk, mind a kettő pompás volt. Egy hét mulva megint megjelent nálunk Tóni. Egy üveg Pommeryt hozott, egy üveg francia likőrt és egy fácánt. Az egész ismét öt koronába került. Feleségem, finom érzésű nő lévén, csak igen halvány célzást tett arra, hogy lopott dolgok szoktak ilyen olcsók lenni, de Tóni ismét megnyugtatta: a fácánt a barátja lőtte és az italok egy tönkrement csemegeüzlet elárverezett raktárából valók. Nincs kifejezés arra, hogy egy szenvedélyesen jó háziasszony lelkiismeretét mily könnyű ily esetekben megnyugtatni. Megettük a fácánt, megittuk a pezsgőt, elkezdtük a likőrt, minden elsőrangú volt. A következő héten ismét eljött hozzánk Tóni, de nem hozott semmit. Csak éppen bejött köszönni. Kapott a feleségemtől egy darab vajaskenyeret és egy szivart, aztán elment. Két hétig nem látták. Egyszer hazajövök este és látom, hogy tíz üveg francia pezsgő áll az előszobában. Kitaláltam, hogy végre megint itt volt Tóni. «Igen», – mondja a feleségem – «ma már nagyobb stílben dolgozott». És megtudom a következőket. Tóni izgatottan jelent meg reggel és közölte, hogy az elárverezett raktárból nem kevesebb, mint száz üveg francia Mumm pezsgő kapható. Ez már egy kicsit drágább lesz, mert egy üveg ára három korona. (Ennek a bolti ára akkor tizenegy korona volt.) A feleségem hamar állítson össze az ismerőseiből egy társaságot és vegyék meg a száz üveget, mert holnap már nem lesz kapható. A feleségem összehívta a szomszédokat, körülbelül tizenöt család állt össze és megvették a pezsgőt. Így jutottunk mi tíz üveghez. Tóni átvette a háromszáz koronát, leszállította a száz üveget, diszkréciót kért és eltávozott. Néhány nap mulva vendégeink voltak és felbontottunk egy üveg pezsgőt. Gyanúm már akkor kezdődött, mikor a dugó nem pukkant. Az üvegben közönséges, halványsárgára festett víz volt. Ugyanez volt a többi kilenc üvegben és a szomszédok közt felosztott többi kilencven üvegben is. A csomagolás, a vignetta, a dugó, minden rendben volt. Senki nem mert egy hangos szót szólni Tóni ellen. Abban az időben tizenöt férj mondta tizenöt feleségnek: «Úgy kell neked». Az én feleségem napokig sírt, miközben ezt hajtogatta: «Már nem is a pénz fáj, hanem az, hogy annyi családot tettem szerencsétlenné!» Ezzel ellentétben nekem a pénz fájt, mert én nem sajnálom az olyan családokat, amelyek lopott pezsgőt akarnak venni olcsón és e helyett becsületes úton szerzett halványsárga vizet kapnak drágán. És szememben Tóni etikai magaslatra emelkedett, mert most már biztos volt, hogy az igazi pezsgőket nem lopta, hanem drága pénzen vette az üzletben, reklámcélokból veszteséggel adta el és végül reánk sózta saját gyártmányát, aminek csak egy hibája volt: hogy kissé drága volt. Ezért nem múlik el csodálatom Tóni iránt és ezért nem irígylem tőle azt a nagy pozíciót, amelynek ma bizonyára örvend, sem a négy berlini bérházát, a villáját és jachtját a Riviérán, a nagy amerikai túrakocsiját és a két kis városi autóját, a folyószámláit Svájcban, Londonban és New-Yorkban, sem a kezdődő véredényelmeszesedését, amelyet ilyen kéjelgő életmód mellett valószínűleg már konstatáltak nála.