32
Hadüzenet után néhány héttel már meg is érkeztek a háború első sebesültjei Budapestre. Nagy tömeg állt a pályaudvarok körül és először bámulta meg ezt a rettenetes látványt (amit aztán évek során annyira megszokott): a százszámra, vasúti szállítmányként kezelt véres embereket. Egy éjjel kimentünk a Keleti Pályaudvarra, mert jelezték, hogy egy szállítmány sebesült orosz fogoly érkezik. Mire kiértünk, már ott nyögtek szegények. Hordágyaik hosszú sorba voltak kirakva a pályaudvar előtt. A doktorok fáklyafénynél járták sorra őket. Barátom, K., az ismertnevű művész, velünk volt. Ő volt köztünk legjobban meghatva. Ez a tisztalelkű és jó ember elsáppadt a látványtól és mély részvéttel nézte ezt az akkor még új véres nyomorúságot. Megálltunk egy nagy, feketeszakállú orosz mellett, aki a leghangosabban jajgatott. Mellette állt a katonaorvos, aki valahogy törte a szlovák nyelvet és így meg tudta értetni magát vele. Barátom, K., megkérdezte:
– Miért ordít ez a szegény ember?
– Azt mondja, – válaszolt az orvos – azt a hírt terjesztették köztük, hogy a magyarok minden hadifoglyot kivégeznek.
– Aljasság! – mondja K. – aljasság! Meg kell azonnal nyugtatni szegényt. Mutassunk neki szeretetet, részvétet!
Azzal odalép hozzá, szelíden rámosolyog és barátilag kezdi veregetni a vállát. Az orosz rettenetes ordítással felel erre a barátságra. Épp abban a vállában volt a golyó.
Tanulság: nem elég jónak lenni; szerencse is kell hozzá.