33
Közvetlenül e mellé kívánkozik az az eset, amelyet S. színművész beszélt el egyszer magából kikelve, rögtön azután, hogy megtörtént vele. Megy az éjszakában az Abbazia kávéház előtt. Csúnya, vizes, ködös, hideg az idő. Tipegve, az idegsokkos hadirokkantak ismert, rövidke-rezgő tánclépésével közeledik egy rongyos, kiéhezett ember. A színművésznek megesik rajta a szíve. Ad neki egy kis pénzt. A beteg reszketve tipeg tovább.
– Hol lakik? – kérdi tőle a művész.
– Kőkőkőbányán.
Még dadog is, szegény.
– Borzasztó, – gondolja a művész – reggel lesz, mire ez hazatipeg. Hé, konflis.
Odakanyarodik a konflis.
– Vigye ezt a szegény embert haza, Kőbányára.
És kifizeti a taksát előre. A dadogó mond valamit:
– Kékékérem, kökököszönöm.
A művész megfogja, beemeli a kocsiba, nem szereti a hálálkodást. Rácsapja az ajtót:
– Mehet.
A konflis elmegy. A művész ballag tovább az éjszakában, a New-York kávéház felé, ahol a társasága várja. Amint odaér, a New-York lámpafényében kit lát tipegve reszketni az aszfalton? A kőbányai rokkantat. Egy pillanat alatt átviharzik az agyán: bizonyára kidobta a kocsis a kocsiból ezt a szegény, tehetetlen embert… Feléje rohan.
A rokkant ordítani kezd:
– Sesesegítség! Bábábántani akar!
És próbál futni előle a beteg lábával. Már gyülekeznek a járókelők:
– Mi az?
A rokkant üvölt:
– Nem bántani… szeszegény embert… sesesegítség!… nem hagy kokokoldulni… gyigyigyilkos!… Eeeerőszakkal betesz kokokonflisba!… nem akarok hahahaza menni!… sesesegítség!… gagagazember!…
A lámpafényben sűrűsödik körülötte a szánakozó csoport. A művész feltűri a gallérját és menekül, nagy gólyalépéssel, át a túlsó oldalra, gyorsan, be egy sötét mellékutcába.