34
Késő éjjeli órában, – première után – írók, színészek, rendezők közt folyt a vita (amely, azt hiszem, már többezer éve folyik) arról a kérdésről, hogy valóban vannak-e oly történések, amelyeket kizárólag csak színpadról, színészek igénybevételével lehet elbeszélni – történések, amelyeket sem az élőszóval mesélő, sem a nyomtatás számára író író nem tud maradéktalanul érzékeltetni. A vitában résztvettem néhány olyan történet és helyzet elbeszélésével, amely mind jobban hat a színpadról, mintha könyvben olvasná az ember. De történeteim közül az, amely a legerőteljesebben felelt volna a kérdésre, természetesen csak otthon jutott eszembe, miután már rég vége volt a vitának és mindenki hazament aludni.
1915-ben, egy nyári délután Podhajce keletgaliciai faluban, ahol mint haditudósító időztem, egy magyar tisztismerősömmel találkoztam a főutcán.
– Akar valami érdekeset látni? – kérdezte. – Akkor jöjjön most velem, mutatok Önnek egy haditörvényszéki tárgyalást.
Kivezetett a falu végére, ahol a keletgaliciai értelemben vett «villanegyed» volt. Elhanyagolt nagy kert közepén földszintes ház állott – valami kommandó volt ott bekvártélyozva. A ház előtt, a fák alatt több asztal volt egymáshoz tolva, úgyhogy egyetlen hosszú asztal lett belőlük. Ahogy vissza tudok emlékezni, tíz-tizenkét tiszt ült az asztal hosszában, középütt egy alezredes. Én az ismerősömmel bizonyos távolságban álltam meg a törvényszéktől, hogy ne zavarjuk őket. Az asztal előtt állott a vádlott: szép férfi, óriási termetű, dús feketeszakállú rutén népfölkelő, egyenruhában, sapka nélkül. Az asztalon a sok papír közt szódavizes üvegek csillogtak. A tárgyalás hangosan folyt, de egy szót sem értettem belőle, mert az alezredes valami szláv nyelven beszélt a vádlottal. A vezetőm, aki értette, megmondta, miről van szó: ezt a rutén óriást rajtakapták, mikor át akart lopózni az orosz frontra. Mint kém állt a haditörvényszék előtt. Sokáig álltunk ott és néztük ezt a képet: szódavizes üvegek mögött sorban ülő tiszteket és előttük a gyertyaegyenesen álló hatalmas feketeszakállú embert. A vezetőm egyszerre csak megérintette a vállamat:
– Oda nézzen – mondta – és a kert bejárata felé mutatott.
A kert az országútig terjedt és alacsony léckerítésének széles kapuja kis fahídra nyílt, amely árkon vezetett át. Ezen a hídon egy nagy, erős lány állott. Mereven, mozdulatlanul állt és a haditörvényszéket nézte. Széllesvállú, domború mellű parasztlány, fehér ingmellel és azon a vidéken szokásos vérvörös dupla-köténnyel, mely mint valami kétoldalt felhasított vörös szoknya takarja a fehér alsószoknyát. Vezetőm megjegyezte, hogy egy órával ezelőtt jött erre és már akkor éppily mozdulatlanul állt és nézett ez a lány, ugyanazon a helyen. A katonák ismerték: a vádlott szeretője volt. (A hadtest három hónap óta feküdt ezen a vonalon, már nagyon soknak volt állandó szeretője.)
A haditörvényszék asztalánál felállt az alezredes és rögtön utána minden tiszt. A vádlottat halálra ítélték. Két katona bekísérte a házba. A tisztek csoportba verődve beszélgettek az asztal mellett. Énrám oly rettenetesen hatott ez a perc, hogy menekülnöm kellett onnan.
– Gyerünk innen – mondtam a tisztnek és már indultam is, idegesen, a kert kapuja felé. Mikor kimegyünk a kapun és áthaladunk a fahídon, a nagy parasztlány megszólítja a kísérőmet, köszöntés nélkül, igen szigorú arccal:
– Kérem! Agyon fogják lőni?
– Igen.
– Köszönöm – mondta a lány, megfordult, átment a hídon és lassú, egyenletes lépésekkel elment. A fehér országút közepén haladt, egyetlen olyan mozdulatot sem téve, ami nem tartozott szorosan a járáshoz. Egyenesen, emelt fővel, vissza se nézve, nem sietve, de nem is túlságosan lassan ment. De ebben a járásban, ebben a lesujtóan tárgyilagos elmenésben, ennek a tempójában, a ritmusában, a hozzátartozó fejtartásban, a karjainak lassú ingásában, a határozottan lépő láb által ütemesen dobált szoknya lendülésében kifejezésre jutott az a…
Az jutott kifejezésre, amit, bevallom, nem tudok itt kifejezni, mert érzem, hogy ami ebben a szótlan elmenésben szép volt, drámai volt, költői volt, az csak defloreálódik minden nyomtatott szóval, amivel magyarázza az ember. A mondatok, amelyekkel közölni igyekezem ezt a felejthetetlen látványt, megtörik azt a tökéletes alkonyi csendet, amelyben ez az elmenés történt és amely szervesen hozzátartozik ehhez az élményhez. Álltunk a hídon és szótlanul néztük, ahogy szinte sértődötten, de határozottan elmegy a férfitől, akit egy óra mulva agyonlőnek. Meg se mozdultunk, amíg el nem tűnt előlünk. De érzem, hogy ha még sokáig magyarázom, több idő telik el, mint amennyi alatt ez a jelenet lejátszódott. Ezt a történést: ezt az elmenést, úgy érzem, csak eljátszani lehet. Lehet jól elbeszélni, de visszaadni írásban lehetetlen. A jelenet lényege a nőnek az immár használhatatlanná vált hímtől való azonnali, habozásnélküli, dacos-öntudatos, sőt energikus, azonkívül: folytonos és kérlelhetetlen eltávolodása volt, amely kizárólag csupán egy minden érzelmet tökéletesen eltitkoló mozgásban fejeződött ki. És mégis, ez a mozgás a maga abszolút egyszerűségében magában foglalt mindent, amit mi, mint nézők, belőle kiéreztünk: örök érvényű törvényeket a nő és férfi viszonyáról, a parasztok lélektanáról, egy emberi lényről, aki sebet kapott és azt szégyenli és titkolja, sőt még magáról a háborúról is…
Íme egy perc, amit Duse jobban tudott volna érzékeltetni, mint Balzac. Pedig – ha ez a perc egy szerepben fordult volna elő – a szerző csak ezt az utasítást adta volna neki: «Szótlanul elmegy.»