2
Meglátogatott a biztosítótársaság embere. Tűz ellen biztosítottam a lakásomat. Mikor az ügynök elment, kimentem az erkélyre és hosszasan gondolkoztam azon, hogy mi történnék, ha a lakásomban tűz ütne ki. A lakásban nincsenek kincsek. De van egy körülbelül négyezerkötetes könyvtáram, amelynek egy része tekintélyes gyüjtemény a híres régi nyomdák: Elzevir, Plantin stb. kiadványaiból. Van két-három darab bútorom és egy szőnyegem, amit nagyon sajnálnék. És főként: nem rajongok azért a táviratért, amelyet ilyen esetekben kap az ember Velencébe vagy Berlinbe, ahol éppen van: «Lakás leégett, légy nyugodt, biztosítva volt».
Hogy mindezekről mért éppen az erkélyen gondolkodtam, annak külön megvan a maga oka. Az első emeleten lakom. Ablakaim csöndes kis utcára nyílnak és pontosan az én ablakaimmal és az én erkélyemmel szemben van a kerületi tűzoltóság épülete. Két hatalmas kapu, amely mögött két piros autószörnyeteg áll, tele létrával, fecskendővel, vörösréz- és nikkeleszközökkel, az újkori tűzoltási művészet minden vívmányával. Tizenöt éve lakom itt és úgyszólván minden tűzoltót személyesen ismerek. Csöndes nyári éjszakákon nyitva van az ablakom, az ágyban olvasok s gyakran hallom az ő nyitott ablakukon át a telefonjuk riasztó csöngetését. Ilyenkor leteszem a könyvet, kimegyek az erkélyre, s mire kiérek, már nyitva van a két nagy kapu, már kimásztak barlangjaikból a tűzszemű óriási piros sárkányok és az én derék barátaim már fenn ülnek szabályos sorokban a motoros szörnyetegek hátán és felkiabálják nekem, hogy hol van tűz. Aztán rettenetes csöngetéssel, trombitálással és szirénabúgással elrohannak. Én nem fekszem vissza az ágyba, hanem az íróasztalnál olvasok tovább, úgy várom őket vissza. Valami atavisztikus dolog van ebben: az apám orvos volt és ha éjjel sürgősen hívták valahova, így vártuk sokszor a visszatérését.
Szóval, a lényeg: 1. A lakásom húsz méternyire van egy modern tűzoltókaszárnyától. 2. A tűzoltókhoz személyes ismeretség és szimpátia fűz. 3. Lakásom az első emeleten van. 4. Ablakaim nagyok és pontosan szemben vannak a tűzoltóság ablakaival. 5. Erkélyem van. – Tehát: ha – Isten ments – tűz ütne ki a lakásomban, az a ritka eset állna elő, hogy a tűzoltóknak el se kellene menniök hazulról, egyszerűen elolthatnák a tüzet úgy, hogy a saját lakásukból átfecskendeznének az én lakásomba. És még hozzá talán a szokottnál is nagyobb ambícióval, mert hiszen régi tisztelőjükről van szó. Soha még, amióta fennáll ezen a világon a tűzoltóság intézménye, ennél kedvezőbb helyzetben lakás a tűzoltást illetően nem volt. Csak egy kis túlzás kellene hozzá és azt is mondhatnám, hogy magában a tűzoltókaszárnyában lakom.
És mégis!
Jobban félek attól, hogy egyszer a lakásom tökéletesen leég, mint bárki más. Miért? Mert ez, amit itt elmondtam, túlságosan szép. Ha lakásom és a tűz viszonyára gondolok, nem az jár az eszemben, amit itt előadtam, hanem a következő párbeszéd:
Egy ismerősöm: Hallotta? A lakása teljesen leégett!
Egy másik: Igazán? Hogyhogy?
Az ismerősöm: Képzelje: a lakása szemben van a tűzoltókaszárnyával, a tűzoltókat tizenöt éve személyesen ismeri, az első emeleten lakik, óriási ablakai nyílnak pont szembe a tűzoltók fecskendőivel és mégis, és mégis leégett a lakása!
Nem tudom elkergetni azt a gondolatot, hogy ez az utóbbi mondat oly természetes, ennek a formája oly gyakran hallott, oly egészséges, oly emberi, annyira érzik rajta az élet és a tapasztalat arómája, hogy ez a mondat áll közelebb az igazsághoz, nem pedig az, amelyben a biztonságaimat felsoroltam.
Óh, hányszor hall az ember az életben ilyenféle mondatot:
– «És kérem, képzelje csak, ez az asszony, ez a tisztességes, négygyerekes családanya, aki még hozzá nem is szép, hanem direkt csunya, aki húsz év óta alig mozdult ki a lakásából, aki feláldozta magát a férjének és a gyerekeinek, akin soha nem volt divatos ruha, aki nem járt színházba, társaságba, aki nem táncolt, hanem templomba járt, ez a mintaképe az erkölcsnek és a tisztességnek, – kérem, képzelje – ez az asszony tegnap megszökött egy taxisofőrrel és elvitte az ura összes értékpapírjait!»
Vagy ezt:
– «És kérem, képzelje, ez a pénztárnok, aki negyven év óta büszkesége a cégnek, akinek a számadásaiban negyven év óta egy hiba nem volt, akinél negyven év óta egy fillér sem hiányzott, akire rábíztam volna vakon magam is minden vagyonomat… képzelje, ez az ember megszökött az éjjel, miután milliárdokat sikkasztott!»
Nem, én gyűlölöm a tökéletes dolgokat. Félelmesek, ijesztőek. Nyugtalanítanak. Valami kis hibának mindenben kell lenni. Pázmány Péter fejti ki egyik prédikációjában, hogy Szent Pál azért a legnagyobb szent, mert az életében hiba is van: pályája elején gyűlölte Jézust és karddal pusztította az ő követőit. Semminek sem szabad nagyon sokáig hibátlannak lenni. Az élet ilyenkor regresszálja magát. Azt cselekszi, amit az ősrégi írás Istenről mond: tarditatem supplicii gravitate compensat.