40
Galiciai hadtestünk, ahová 1915-ben mint haditudósítót beosztottak, híres volt arról, hogy a «Stab»-jának nagyszerű volt a konyhája. A hadtest hónapokig tétlenül feküdt egy keletgaliciai vonalon, forró nyárban. Ágyúlövés néha napokig nem hallatszott. A törzs tisztjei regényeket olvastak, naplót írtak, lovaglóversenyeket rendeztek. És a koszt egyre jobb lett. Két asztal volt a tiszti menázsiban. A nagy asztal, amelynél harmincöten ettek, és a kis asztal, amelynél a tábornok elnöklete alatt a vezérkar tíz tisztje ült, és én, mint vendég. A nagy asztalnál is jó koszt volt, de a kis asztal bármely híres bécsi hotellel felvehette a versenyt. Asztalszomszédom egy fiatal horvát főhadnagy volt, aki ebben a kis társaságban az ellenzéket képviselte. Egyszer így szólt hozzám ebédnél:
– Azért olyan pompás itt az étel, mert két szakácsunk van és mind a kettő nagyon fél a haláltól. Azt remélik, hogy ha ilyen nagyszerűen főznek, itt harcolhatnak a konyhában, nem kell a frontra menniök.
Vasárnap mindig torta volt. A két szakács közül az egyik hivatásos cukrász volt. Úgy látszik, a kettő közül ez félt jobban a haláltól, mert egyszerűen remekelt. A tortáin a legmeglepőbb cukorépítmények voltak. Egyszer egy egész templom, gótikus tornyocskákkal. Aztán vadászat, cukorból, erdővel, vadásszal, szarvassal. Aztán egyszer kastély, melynek ablakai ki voltak világítva s melynek tornyából, mikor a tetejét levették, igazi madár repült ki. És végül a legszebb: Przemysl vára, cukorból, rommá lőve, amint lobogó lánggal égett. A tábornok el volt ragadtatva. Przemyslt megettük, a benne égő puncsot eloltottuk és megittuk. A szakács karrierje és életbiztonsága tetőpontján állott. A horvát főhadnagy ezt súgta nekem:
– Írja be a naplójába: háborúban halálveszedelem ellen bevált módszer: cukorból épült toronyba élő madarat zárni.
Aztán a következő történt: Volt ott egy őrnagy (kimondhatatlan, spanyol-portugál hangzású neve volt), aki a vezérkarban a legbefolyásosabb ember volt, annak dacára, hogy a mi magyar és kisrészben német legénységünket a szó szoros értelmében gyűlölte. Ennek az őrnagynak volt egy szép nagy kutyája, amelyet nagyon szeretett. Ez a kutya sokféle kunsztot tudott, de az őrnagy arra volt a legbüszkébb, hogy a kutya, ha a falon legyet mutattak neki, meglepő magasat ugrott fel a falra és bekapta a legyet. Oly gyorsan csinálta ezt, hogy a légy soha nem tudott elrepülni. A tétlenség napjaiban ez egyike volt a rendes napi szórakozásoknak.
Egy napon, délben, mikor ebédelni mentem, csoportosulást láttam a ház előtt, ahol a menázs volt. Tisztek álltak ott és hangosan nevettek. Odamentem s láttam, hogy a kutya folyton ugrál a falra, hogy egy nagy legyet bekapjon, de se be nem tudja kapni a legyet, se a légy el nem repül. A falnál állt a híres cukrász és folyton buzdította a kutyát: «Kapd be a legyet!» A dolog azért volt mulatságos, mert a légy nem volt igazi légy. A cukrász rajzolta ceruzával a fehér falra, jó magasra. Volt feje, szárnya és hat lába. A kutya vagy százszor ugrott utána hiába. Már félholt volt a fáradtságtól. A tisztek nevettek, a kutya folyton ugrott és a szakács kiabált: «Kapd be a legyet!» Egyszerre abbamaradt a nevetés. Az őrnagy jött és meglátta ezt. Magához hívta az izgalomtól és fáradtságtól remegő kutyát. Vörös volt a dühtől és a szeme villámlott. Ránézett a mereven szalutáló cukrászra és ezt mondta neki:
– Hülye!
Halotti csönd lett. Az őrnagynál kis lovaglóostor volt. Ez megremegett a kezében, csak annyira, mint egy hangvilla, amelyet megütnek; de mindenki észrevette, hogy egy pillanatig mi volt az őrnagy szándéka.
Körülbelül egy hét mulva rendelet jött az Armee-kommandótól, hogy a törzseknél minden nélkülözhető embert össze kell írni és a frontra küldeni. Abban az időben szűnt meg hirtelen asztalunknál a művészies torta. A horvát főhadnagy ezt mondta:
– Írja be a naplójába: Életveszélyes cselekedet a háborúban: falra ceruzával legyet rajzolni.
Ha nem a naplómat másolnám, hanem novellát írnék, most azzal is végezhetném, hogy a cukrász elesett. De az igazság az, hogy azóta nem hallottam felőle semmit. Így hát csak egyszerűen leírtam a történetet. Gondoljon hozzá mindenki, amit akar.