46
Vonaton hallottam egyszer két urat vitatkozni a szabad szerelemről. A beszélgetésük elejét híven tudom közölni. Általánosságokban mozogtak.
– A házasság intézménye csődbe jutott, lejárta magát, lehetetlenné vált – konstatálta az egyik.
A másik ezt mondta:
– Úgy van.
– Ezt mutatja a sok válás.
– Úgy van.
– A sok szerencsétlen családi élet, botrány, gyilkosság, öngyilkosság.
– Úgy van.
Kis szünet után azt kérdezte az egyik, hogy mit lehetne csinálni a házasság mostani intézményével, s a másik azt felelte, hogy okvetlenül el kellene törülni. Erre természetesen azt kérdezte az egyik, hogy: ha eltörli a házasságot, mit tesz helyébe? A másiknak felragyogott az arca:
– Szabadságot! Korlátlan szabadságot! A férfi is, a nő is szabadon rendelkezik önmaga fölött, azt szereti, akit akar, addig szereti, amíg akarja!
De rögtön megkapta a nehéz kérdést:
– Hogy képzeli ezt bátyám, a praxisban?
Idáig autentikus ez a jegyzet. Ami ezután következett, annak csak a formája az enyém. A szerzői jog nagyrészt a beszélő urat illeti. A lényegét annak, amit kifejtett, híven adom vissza. Csak éppen kijavítgattam, arányossá tettem a dialógust, végiggondoltam azt is, amit ő csak pedzett, szóval, mint mondani szokták: «sajtó alá rendeztem» az okfejtését. Azt hittem, valamikor egyszer jó jelenet lesz ez egy vígjátékban és jó figura ez a vakmerő reformer, aki ilyen zseniális új dolgot talált fel a házasság helyett. Így azonban csak ez a dialógus lett belőle. A kérdésre, hogy hogyan képzeli a szabad szerelmet a praxisban, ezt feleli a merész újító:
– Nagyon egyszerűen. Vegyünk egy példát. Egy férfi szeret egy nőt. A nő viszontszereti őt. Elhatározzák tehát, hogy együtt fognak élni.
A másik vállat von:
– Mi az, hogy: «együtt fognak élni?»
– Ha egy egészséges férfi és egy egészséges nő szereti egymást, legfőbb vágya együtt lakni, együtt tölteni a napot és az éjszakát. Tehát összeköltöznek és szeretik egymást. Büszkén vallják, hogy egymást választották. Tudtára adják az egész világnak, hogy ők együtt vannak.
– Hogyan adják tudtára ezt a világnak? Mindenkinek, akivel találkoznak, elmondják?
– Nem. Egyszerűen beleteszik az újságba.
– Jó. Akkor én beletehetem az újságba, hogy együtt élek X. Y. kisasszonnyal, még akkor is, ha az a kisasszony nem akar velem élni.
– Ezen nagyon könnyű segíteni. Mind a ketten kijelentik, hogy egymáséi akarnak lenni. Ezt kijelentik.
– Az újság szerkesztője előtt?
– Nem.
– Hát hol?
– Valami olyan személy előtt, aki ezt nem felejti el és később, ha valaki kérdezi, «kivel él együtt X. Y. kisasszony» – megtudja mondani, hogy – mondjuk – Szabó úrral.
– És az a személy a fejében tudja tartani majd azt a sok urat és kisasszonyt, aki naponta elmegy hozzá ilyen bejelentést tenni?
– Nem. Mondjuk: vesz egy nagy könyvet és abba mindig beleírja a neveket és a dátumot.
– Ez igen okos és praktikus újítás, belátom.
– Igen. Bizonyos rendet azért meg kell tartani! Hiszen nem vagyunk állatok! Már most az ifjú pár együtt él, szereti egymást, segít egymásnak a munkában, ápolja egymást, ha beteg, satöbbi.
– Nos, és mi történik, hogy ha például a fiatal nőt valaki felszólítja, hogy éljen vele együtt, mert ő szerelmes belé.
– A fiatal nő egyszerűen azt válaszolja: «Nem akarok önnel együtt élni, mert már együtt élek Szabó úrral.»
– Ez fárasztó lesz, ha naponta tízen-huszan kérdezik a hölgytől, hogy szabad-e még. Pedig szép asszonynál ez elő fog fordulni. Nem viselhetne az a hölgy valami jelet, amiről mindjárt megtudnák, hogy le van foglalva?
– Ez elől nem zárkózom el. Ez praktikus. Viselhetne valami címet. Az ilyen nőt, mondjuk, másként szólítanák, mint azt, aki nem él együtt egy férfival.
– Ez már okos. Igazán merész és helyes újítás. Sőt még tovább is megyek: addig, amíg egy nő egy férfival együtt él, a megszólításhoz mindig hozzá lehetne tenni ama férfi nevét, akivel együtt él.
– Hogyan? Akkor így kellene szólítani ezt a hölgyet: «Jó napot, Szabó úrral együtt élő társ-hölgy?
– Nem. Ez nagyon hosszú. De van egy ötletem. Meg lehet ezt rövidíteni. Ezt lehet mondani: «Jónapot, Szabó úr nője.» Vagy rövidítve: «Jó napot, Szabóné!»
– Nagyszerű! Milyen praktikus, milyen egyszerű és milyen nyílt, becsületes ötlet! A nő úgyszólván viselné annak a nevét, akivel együtt lakik.
– Úgy van!
– El vagyok ragadtatva. Na és mi történnék, ha például a férfi megúnná a nőt és egy másik nővel akarna együtt lakni?
– Egyszerűen elmenne a nőtől és összeköltözne a másik nővel.
– És ha Szabóné ezt nem akarná?
– Ez kissé megnehezítené a dolgot. Szabó úrnak be kellene bizonyítania, hogy oka volt elmenni a nőtől. Elvégre nem vagyunk állatok, hogy például egy hisztérikus férfi vagy egy hisztérikus nő minden nap egy másikkal költözködjék össze. Valami kis rendet azért kell tartani.
– Ha Szabó úr el akar menni a lakótársától, előbb elmegy ahhoz az emberhez, aki akkor egy nagy könyvbe beírta őket és azt megkéri, hogy a nagy könyvből törölje ki őket.
– Nos, és ha Szabó úr élettársa is elmegy ehhez az emberhez és arra kéri, hogy ne törölje ki őket, mert ő szereti Szabó urat és tovább is együtt akar vele élni?
– Nagyon egyszerű: egy elfogulatlan embernek kell dönteni köztük.
– És ki legyen az az ember?
– Megállapodnak ketten egy okos és tisztességes emberben.
– És ha nem tudnak megállapodni?
– Akkor… mondjuk… talán az állam jelölje meg azt a személyt, aki eldönti, tartoznak-e tovább is együtt lakni vagy nem.
– Nagyszerű! Csodálom az ön elméjének gyorsaságát. A legnehezebb kérdésekre is rögtön, szinte gondolkozás nélkül találja meg a választ! Bár, azt hiszem, hogy akkor az államnak minden nap több száz személyt kell kijelölnie, aki az ilyen kérdésekben döntsön. Ez nagyon komplikált.
– Erre is van egy ötletem. Az állam jelöljön meg néhány ilyen okos személyt és aztán mindig ezek döntsenek; minden nő és férfi ezekhez menjen döntésért. Ennek még az az előnye is meglesz, hogy az ilyen személy bizonyos idő alatt nagy gyakorlatra tesz szert és minél öregebb lesz, annál okosabban fog dönteni.
– Elragadó! Ön csak úgy ontja a merész új reformokat! Kíváncsi vagyok, mit talál ki arra, hogy kié legyen kettőjük közül például egy kis ház, amit közösen vettek – ha szétmennek egymástól.
– Ezt is az az állami bizalmi személy döntené el.
– Brávó. No most egy nehéz kérdés. Ha gyermekük születik és ők szétmennek, melyik nevelje tovább a gyermeket?
– Az állam.
– De ha például az anya nem akarja az államnak adni a gyermekét? Lehet őt erre kényszeríteni? Hol van itt a szabadság?
– A kérdés helyes. De ezt sem nehéz megoldani, csupán egy kis genialitás kell hozzá. Ugyanaz az állami bizalmi személy, aki eddig a többi dolgokban döntött, döntene ebben is.
– Kápráztató, milyen villámgyorsak az ötletei!
– Köszönöm a bókjait. De mindezt nem azért mondtam, hogy ön előtt ragyogtassam az eszemet, hanem azért, mert be akartam bizonyítani, milyen elavult a házasság mai rendszere és milyen könnyű e helyett valami sokkal okosabb, praktikusabb és egészen új dolgot kitalálni. Csak szív, ész és merészség kell hozzá.
– És gondolja, hogy ötletét keresztül lehetne vinni a prakszisban is?
– Nem hiszem. Jegyezze meg, barátom: az emberiség mindig irtózik a reformoktól, az új eszméktől. De egy dolog vigasztal engem: hogy lassú fejlődés útján az emberiség mégis csak el fog jutni ebben a kérdésben ahhoz a megoldáshoz, amit most itt ön előtt volt szerencsém kifejteni.