49
Nagy gobelin-fotelben ültem, egy régiséghamisító üzletében, várva, hogy rám kerüljön a sor. Így lettem tanuja a szörnyű alkudozásnak. Egy barokk asztalról volt szó, – görbe aranylábai voltak, sárga márványlap rajta – az asztal ijedten állt a kereskedő és a vevő közt. A két ember áthajolt fölötte, úgy kiabált egymásra. A kereskedő szerette és simogatta az asztalt, mikor beszélt róla; a vevő lenézőleg ütögette, sőt egyszer, mikor azt mondta, hogy az aranyozás nem igazi, nagyon diszkréten meg is rúgta. Valami egyszerű ember, mondjuk: egy polinéziai néger, ha ezt látja, joggal hiszi, hogy a vevő az, aki szabadulni akar a gyűlölt asztaltól, az eladó pedig úgy szereti, hogy az már fetisizmussal határos. Az alku démonivá vadult. A kereskedő sápadt lett, hideg és metszően gúnyos. A vevő kipirult és lendületet kapott. Szavai mögött személyeskedő motívumok villámlottak. A kutyalábú asztal szégyenkezve húzódott közelebb a gazdájához, mert olyan rosszakat mondott róla a vevő. Szinte érezte, hogy az új gazdánál nem lesz jó dolga. A vevő egyre vörösebb, melegebb és hangosabb lett, a boltos egyre fehérebb, hidegebb és halkabb. Meg voltam győződve, hogy a hideg nyugalom fog győzni a forró temperamentum fölött. Legnagyobb meglepetésemre az ellenkezője történt. A kipirult vevő győzött. A kereskedő tizennyolc milliót kért az asztalért s az első két menetben lement tizenöt millióig, a harmadikban még tartotta magát, de a negyedik menetben kidőlt és odaadta az asztalt tizenegy és fél millióért. A vevő elment, miután hirtelen kedélyes lett, nevetett és meg is ölelte a néma, fáradt kereskedőt. Csak énrám nézett vissza az ajtóból komoran, megérezve, hogy nem szeretem a brutális győzelmét.
Mikor elment, a kereskedő fáradtan ült le.
– Vallja be, – mondtam neki vígasztalásul – még így is nyer az üzleten. Maga nem adott ezért az asztalért többet, mint öt milliót.
Megtörölte a szemüvegét és fáradtan szólt:
– Két és félmilliót adtam érte. Ez egy nagyon brutális és szívós ember, de nem tud alkudni.
– Na hallja, – mondom – ez valóságos tehetség az alkuvásban. Ki tud alkudni, ha ez nem?
– Hogy ki tud alkudni? Az öreg Sch. tudott alkudni, akinél én tanultam.
És elmesélte a következőt.
Az öreg Sch. uzsorás volt egy vidéki városban, ahol huszárezred feküdt. Pénzt adott kölcsön a tiszteknek és egyéb ügyeiket is intézte. Általában tisztességes embernek tartották. A tisztek nemcsak hogy szerették, de meg is bíztak benne. Annyira, hogy ha egy-egy tisztet elhelyeztek más garnizónba, bárhova is vetette a sors, évekig kliense maradt az öreg Sch.-nek. Shylocknak csak rövidség okáért nevezték, mert nagyon hosszú neve volt. Egyszer aztán megtörtént, hogy egy ilyen fiatal tiszt, akit valahova messze helyeztek el, súlyos pénzzavarba jutott. Volt neki egy szép, értékes régi családi gyűrűje; elhatározta, hogy eladja. Természetesen szó sem lehetett másról, mint az öreg Sch.-ről. A dolog sürgős volt. Fogta a gyűrűt, betette a régi piros kis bőrtokba, becsomagolta és postán elküldte az öreg Sch.-nek, rövid és kategórikus levéllel:
«Idemellékelve küldöm a régi családi gyűrűmet. Ha ad érte 3000 forintot, tartsa meg. Ha nem ad érte annyit, azonnal küldje vissza. Egy krajcárt sem engedek. Alku nincs.»
Két nap mulva táviratot kap, amely táviratban az öreg Sch. mégis elkezd alkudni:
«Gyűrű nem ér háromezret, legfeljebb kétezret adok érte.»
A tiszt felel:
«Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet.»
Harmadnap újabb távirat jön, az öreg Sch. tovább alkuszik:
«Adok érte kétezerötszázat, többet semmiesetre.»
– A tiszt felel:
«Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet, kérem gyűrűt azonnal visszaküldeni.»
Eltelik néhány nap, a tiszt dobozt kap a postán. Feladó: az öreg Sch. Tartalma: gyűrű. Felbontja a dobozt. Benne van a gyűrű piros tokja, átkötve és lepecsételve. Fölötte levél, a következő szöveggel:
«Főhadnagy úr! Mint szakértő mondom önnek, hogy ez a gyűrű nem éri meg a 3000 forintot. Sehol a világon nem fog érte ennyit kapni. Legfeljebb 2800 forintot adhatok érte, ezt is csak az ön iránti szimpátiából. Ha ennyiért eladja, fel se bontsa a tokot, küldje vissza nekem úgy, ahogy van, másnap megy a pénz. Ha azonban nem adja 2800-ért sem, tartsa meg a gyűrűt, én nem veszem meg.»
A tiszt nagyon elkeseredett, mikor ezt olvasta. Elhatározta, hogy nem adja olcsóbban a gyűrűt. Feltöri a pecsétet, kinyitja a piros bőrtokot, hát nincs benne a gyűrű. Helyette picinyke kis cédula fekszik ott, ezzel a felírással: «Jó, jó, hát adok érte 3000 forintot!»
– Ha este lefekszik, – mondta a kereskedő, mikor elmentem – gondolkozzék egy kicsit azon, hogy mi minden van ennek az embernek az ötletében, aki még a skatulyában is megpróbálkozik. Majd akkor nem mondja többé az ilyen kontárról, mint aki innen most elment, hogy tehetség az alkuvásban.