55
A hányszor emlékezetemben felmerül, újra meg újra nyugtalanít M. Gaston impresszárió különös betegségének és halálának története. M. Gastont tulajdonképpen M. Jóskának hívták. Kis ügynökből lett jónevű nemzetközi impresszárió. Az volt a specialitása, hogy olasz énekeseket liferált a bécsi és pesti Operának. Nyáron, mikor az Operák zárva voltak, ezeket az énekeseket vissza szokta vinni Olaszországba turnékra. Egészséges, jóltáplált emberke volt, tekintélyes szakállt viselt és kopasz volt, mint a billiárdgolyó. Mindig mosolygó, rózsaszínű, boldog arcát az egész szakma ismerte. Életének utolsó, tragikus szakaszába úgy kapcsolódtam bele, hogy egyszer egy vidéki felolvasásról hazatérve, Székesfehérváron beszálltam a délről jövő gyorsvonatba, s ott találtam Gastont, aki Olaszországból jött. Alig ismertem rá, úgy megváltozott. Mintha felére soványodott volna le. Szakállában ősz csíkok voltak. Arca sárga volt, mint a sajt, szeme fénytelen, ajka vértelen, a keze remegett.
– Kórházból jövök, – mondta – halálos beteg vagyok. Borzasztó dolog történt velem.
A következőket beszélte el.
A budapesti Opera egy tenoristáját, aki nemcsak a hangjáról, hanem iszákosságáról is híres volt, elvitte Olaszországba nyári vendégszereplésre. Ezt az énekest nagyon szerette, mert az ő felfedezése volt és sok pénzt keresett rajta. A tenorista Milánóban énekelt és onnan Génuába kellett utazniok. A vonat este tíz óra körül indult. Nyolc órakor kimentek a pályaudvarra vacsorázni. Abban az időben a szép milánói pályaudvari vendéglő világhírű volt a konyhája és nagyszerű borai miatt. Féltízkor a tenorista már olyan részeg volt, hogy botrányt csinált és Gaston alig tudta megakadályozni, hogy kidobják a vendéglőből. Néhány perccel tíz előtt megjött a vonat és Génua felé be kellett szállni. A holtrészeg tenorista kijelentette, hogy ahol ilyen jó bor van, onnan ő napokig nem megy el. Nem lehetett rábírni, hogy beszálljon a vonatba; künn a perronon dulakodott Gastonnal. Gaston felszállt egy vagónba és fel akarta húzni a részeget magához. De nem bírt vele. A részeg azt kiabálta, hogy nem hagyja itt ezt a jó bort. A vonat elindult és végre is a részeg győzött, mert a már lassan guruló vonatról leráncigálta Gastont és visszavitte a vendéglőbe. Gaston kétségbeesetten fogalmazott egy hosszú táviratot Génuába, jelenteni, hogy az első fellépés elmarad a tenorista indiszpozíciója miatt. A vonat kirobogott az éjszakába és Génua közelében összeütközött egy másik vonattal. (Az évszámra már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy ez egyike volt Olaszországban a legnagyobb vasúti szerencsétlenségeknek; arra pontosan emlékszem, hogy a katasztrófának huszonkét halottja volt.) Mikor másnap reggel Milánóban ezt Gaston a Corriere della Sera első oldalán óriási betűkkel nyomtatva elolvasta, elájult, összeesett. Hetekig feküdt Milánóban kórházban, s mikor ezt a történetet nekem elmesélte (már hónapokkal az esemény után), úgy elfehéredett és úgy remegett, hogy arra kértem, hagyja abba az elbeszélést. De idegesen, szinte mániákusan mesélte tovább, később sírva fakadt és még mindig nem tudott belenyugodni abba a gondolatba, hogy ha a részeg tenorista nem húzza le a már mozgó vonatról, akkor néhány óra mulva halott.
Gastont Pesten egyideig az egyetemi klinikán kezelték, aztán szanatóriumból szanatóriumba ment és körülbelül egy évvel az eset után meghalt. Megmondta nekem már találkozásunkkor, a sírógörcse után, hogy ő benne van abban a nagy könyvben, ahová Isten a génuai vonat áldozatait beírta, mikor kijelölte őket, és hogy az a tény, hogy a részeg tenorista lehúzta őt a vonatról, nem változtathatta meg a névsort Isten könyvében.