57
Konyakot inni. Az ember azt hinné, könnyű. Nem úgy van. Gilbert Miller, amerikai barátom beszéli, hogy egyszer egy híres francia íróval ült együtt Párizsban, a Larue-vendéglőben. A szomszéd asztalnál egy gazdag new-yorki bankár konyakot akart rendelni a feketekávéjához. A pincér odaadta neki az italok jegyzékét. A bankár kiválasztotta a legdrágább konyakot, amelyből egy pohár száz frankba került. Néhány perc mulva megjelenik az ezüst-nyakláncos sommelier, kosárban hozza a piszkos, pince-sáros palackot. Mellette jön az asszisztense, egy fiatal pincér, ezüsttálcán hozza az öblös nagy poharat. Leteszik a poharat a bankár elé és a pincemester óvatosan beletölt egy kis konyakot. Az amerikai megfogja a poharat és a szájához akarja emelni. E pillanatban felugrik a francia író, aki Millerrel ült és felháborodva lép a konyakos idegenhez.
– Uram, – mondja neki – bocsásson meg, de ezt nem tűrhetem. Mit csinál ön?
A bankár leereszti a poharat:
– Meg akarom inni ezt a konyakot.
– Rettenetes barbárság – mondja neki az író. – Ezt nem szabad tennie.
A bankár mosolyogva kérdezi:
– Hát mit kell tennem?
Az író elmondja neki, megmagyarázza, hogy ez a klasszikus francia bánásmód az igazi jó konyakkal. Először: Meg kell melegíteni a nemes italt tartalmazó nagy és vékony poharat, még pedig a két tenyerében, mert pontosan épp az emberi test hőmérséklete hevíti annyira a konyakot, hogy kiadja a természetes zamatját. – Másodszor: Hosszasan kell szagolni az öblös pohárban összeszoruló illatot. – Harmadszor: Fel kell emelni a poharat, a világosság felé kell tartani és élvezni, hogy milyen szép színe van és milyen átlátszó. – Negyedszer: Óvatosan visszatenni a poharat az asztalra. – Ötödször: Beszélni róla.
– És aztán? – kérdi az amerikai.
– A többi nem érdekel – felel a francia író, meghajtja magát és visszaül a helyére.