4
Egy azóta elhalt jóbarátomról szól ez a történet. Ifjúságom sok évét töltöttem vele. Művész volt: festő, szobrász, építész. Hatalmas tehetség, nagy temperamentum, a génie felvillanásaival. Azokban az években, mikor legszorosabb volt barátságunk, szenvedélyesen kártyázott. Az újságíró-klubban, Osztendében, Monte-Carlóban, mindenütt, ahol csak lehetett. Vakmerő, de szerencsés játékos volt. Sokszor egész éjszakákat töltöttem el azzal, hogy némán ültem mellette, csodáltam merész ötleteit és néha ördögien jó ösztönét. Mint minden igazi zseniális játékos, ha az első negyedórában egy kis ingadozás után elfogta a szerencsét, aznap többé nem eresztette el.
Egy napon azzal jött hozzám, hogy utazzam vele néhány napra Bécsbe. Már régen panaszkodott, hogy valami baja van a gyomrával.
– Most sok pénzem van, – mondta – az utóbbi időben nagy szerencsével játszottam. Tehát elmegyek Bécsbe egy tanárhoz és megvizsgáltatom magamat.
Elutaztunk Bécsbe és elmentünk együtt O. tanárhoz, aki megvizsgálta és kikérdezte. Engem kényszerített, hogy bemenjek vele a professzorhoz és tanuja legyek a vizsgálatnak. A látogatás eredménye kellemetlen volt. A tanár azt mondta, hogy a gyomrának tulajdonképpen nincs baja, ellenben azonnal menjen el idegorvoshoz és vizsgáltassa meg magát. Megmondta, melyikhez menjünk és megígérte, hogy mialatt mi odamegyünk, ő telefonál neki.
Mind a ketten voltunk annyira képzett laikusok, hogy rosszat sejtettünk. Gyomorbaj, amelynél az orvos nem annyira a gyomorra, mint a térd- és pupilla-reflexekre kíváncsi – bizony, ez nagyon komoly dolognak látszott. Elmentünk tehát az idegtanárhoz, akinek szobájába szintén követnem kellett a barátomat. Meztelenre kellett vetkőznie és el kellett végeznie a szokásos ceremóniát: behúnyt szemmel járni, jobbkeze középujját a balkeze középujjával a levegőben pontosan eltalálni stb. Aztán következett egy vizsgálat, amelyet eddig még nem ismertem. A barátomnak hasra kellett feküdnie egy kanapén. Az orvos kalaptűt vett elő, közönséges hosszú kalaptűt, aminőt a mai hölgyek már nem is ismernek. Ezzel szokták akkor az idegorvosok a hát idegeinek érzékenységét kipróbálni. A próba abból áll, hogy az orvos hol a tű hegyével, hol a gombjával könnyedén megérinti a beteg hátát és a hasonfekvő betegnek ki kell találnia, hogy a tűnek a hegye vagy a gombja érintette-e meztelen bőrét. Ezt az orvos megmagyarázta és azzal elkezdődött a vizsgálat. Az orvos először a tű hegyével érintette a barátom hátát.
– Hegye! – mondta a barátom.
– Úgy van – mondta az orvos és megint a hegyével érintette.
– Megint hegye – mondta a barátom.
– Bravó – mondta az orvos. – És most?
– Ismét hegye.
– Bravó. És most?
– Megint hegye.
– Nagyszerű.
Most a gombbal érintette.
– És most?
– Hegye.
– Nagyon jó.
És így ment ez tovább. Nyolcszor-tízszer érintette az orvos a kalaptűvel és ő mindig pontosan megmondta, hegye volt-e vagy gombja. Én fellélekzettem. Elmúlt a rossz érzés, ami az egész úton kínozott. Szinte jókedvűen jöttem le a lépcsőn és az utcára érve éppen megjegyzést akartam tenni a gyomortanárra, mikor a barátom megszólalt.
– Te, én nagyon beteg vagyok.
Csudálkozva néztem rá.
– Igen, igen – mondta. – Az én esetem nagyon komoly.
– Hogyan? – szóltam. – Hiszen a vizsgálat kitűnően sikerült! Eleinte én is féltem, de mikor láttam, milyen kitűnően megérzed, mikor a kalaptűvel…
– Te, – mondta szomorú mosollyal – én esküszöm neked, hogy egyetlen egyszer sem tudtam, hogy a tű hegyével vagy gombjával érinti-e a hátamat. Mikor először érintett, abból indultam ki, hogy ha valaki tűvel vizsgál, annak először a tű hegye jut eszébe, mert a tűnek a hegye a lényege, nem a gombja. És akkor az orvos elkövette azt a hibát, mikor én azt mondtam: «hegye», akkor ő azt mondta: «úgy van». Már most átvillant az agyamon, hogy tulajdonképpen játszom, mégpedig kettős esélyre, mert két lehetőség van a kalaptűnél: hegye és gombja. Éppúgy, mint a roulett-nél Monte Carlóban a rouge és a noir. Már pedig ehhez igazán értek és mostanában már hetek óta nagy szerencsében játszom. Mikor másodszor érintett a tűvel, megint «hegyét» játszottam és ő megint azt mondta: «Bravó». Ekkor átfutott rajtam az a jóleső izgalom, amely a játékost elfogja, mikor megérzi, hogy ma szerencsében van. Újra és újra «hegyét» játszottam és mikor negyedszer is megnyertem, úgy éreztem, hogy a sorozatnak vége és most már «gomb» fog kijönni. Ismét nyertem. Aztán megjátszottam az ismert törvényt: Rouge-sorozat után egyszer kijön a noir és aztán visszaugrik ismét a rouge-ra. Ez is sikerült és így: egyszerűen megnyertem egymásután nyolc-tíz tétet, mintha rouletten játszottam volna pirosra és feketére… ami nem is oly nehéz és nem is oly ritka dolog. Volt rá eset, hogy néha tizenöt-húsz tétet nyertem Monte Carlóban egymásután… Ha az orvos minden érintés után hallgatott volna, bizony nagy zavarba jöttem volna.
Sem a mosolyát, amellyel ezt a magyarázatot kísérte, sem magát a történetet nem könnyű nekem elfelejteni.