58
Ehhez a jegyzethez előszónak ideiktatom Maeterlinck néhány sorát, amely a fehér hangyákról írt könyvében (1927) olvasható: Azt mondja: «Ne essünk soha kísértésbe: hozzátenni valami képzelt csodát az igazi csodához. Az évek lassan megtanítják az írót arra, hogy mindenekelőtt a díszítmények öregszenek meg, – sokkal hamarabb, mint maga az író.» – Bevezetésnek pedig azt, hogy két évig voltam haditudósító. Eleinte egy kis könyvbe jegyzeteket írtam arról, amit láttam. Ebben a könyvben lapozgatva már sokszor megpillantottam ezt a noteszkönyv-stílusú, rövidszavú, három kis fejezetből álló feljegyzést. Soha nem mertem «feldolgozni». Itt most változtatás és hozzátett díszítmények nélkül egyszerűen lemásolom. A kis könyvben a dátuma: 1915, Horozanka falu (Kelet-Galicia), az 55. hadosztály parancsnokságánál. Ugyanitt a címe: «Három találkozás a Brzezany-ból jött négy nővel.» – Íme a jegyzet:
I. Állóharc, már régen. Úgynevezett relatív nyugalom a fronton. Gyönyörű koranyári idő. Ebéd előtt séta a faluban, Hofmann altábornagy hadtestparancsnokkal. Kocsma előtt parasztszekéren négy városias, tarkaruhás nő. Nevetnek. Sört hozatnak ki. Iszonyú cifra, színes ruhák. Structollas «párizsi» kalapok. Soványak. Kicsinyek. Túlzottan kipingált arcok. Sovány arcok, vastag, festett ajkak. Beesett, karikás szemek. Vigyorog róluk a tuberkulózis. Harminc-harmincöt évesek lehetnek. Nevető, koravén gyermek-tekintetük van. Katonák tréfálnak velük. Altábornagy megjegyzése: «Kokottok». (Idézőjelben mondja.) «Brzezanyból.» Repülő örömtanya. Engedélyük van. Egy galiciai nyilvánosházból váltak ki. Altábornagy megjegyzése: «Vendégszereplésen vannak itt». Süt a nap. Tovább sétálunk. Altábornagy hosszasan beszél a nyilvánosházak szükségességéről a fronton. A tőlünk északra fekvő hadseregcsoportnál már van kettő. A főparancsnokság ellenőrzése alatt. Mindez hétfőn történt.
II. Szerda. Etap-kommandánsnak, S. honvédezredesnek ötvenedik születésnapja. Meg vagyok híva vacsorára. Nagy társaság lesz. Innen autón félóra. Hnilce falun kell keresztülmenni. D. kapitány értem jön az autóján félhétkor. Még süt a nap. Nagyszerű vacsora lesz. Nagyon messziről néhány ágyúlövés. Repülünk az autón. Hnilce falu, dombon. Közepén a főtér. A téren öreg, nagyon magas fák. Ritkás lomb. Egy fán függ felakasztva mind a négy nő. Tábla a nyakukban: «Spion». A tollas kalapok a fejükön. Egyiknek szájában szivar. Rikítanak a ruhaszínek. (1. Sárga. 2. Bordóvörös. 3. Méregzöld, fehér blúzzal és 4. kékeszöld.) Az egyik kalapon cinóbervörös toll, egy másikon fekete. Színes selyemharisnyák. A lábaik nagyon vékonyak. Háromnak fehér cipője. A negyedik cipő kopott arany. Túlzottan magas sarkok. Borzalmas-feltűnően hat az arcok feslettsége. Félig nyitott szemek. Mind a négy egyformán kissé félrehajtja a fejét. A fának, amin függnek, háttere az alkonyodó ég, mert a tér dombtetőn van. Az ég pasztelrózsaszín.
III. Éjjel félkettőkor jövünk vissza a vacsoráról. Bort ittunk. Sötét van. Vad szélrohamok. Portölcsérek szaladnak az országúton, az autó fényszórója előtt. Sietünk. Még vihar előtt: haza. Országút szélén a sorban álló fák oldalt dőlnek. Pár vastag esőcsepp fájdalmasan csapja meg az arcunkat a nyolcvanas tempóban. Mellettünk az út szélén lassú lépésben végtelen train-szekérsor. Meredek emelkedés. Országút hegynek megy. D. kapitány ezt mondja: «Hnilceben vagyunk.» Fel a dombra. A főtér irányába. Egy percig a következő kép. Alulról jövünk, tehát felvilágítanak a fényszórók a nagy fára. Finom porfátyolban a ritkás lomb a vad szél irányába hajlong. Mint négy inga táncol a négy nő, négy különböző irányban. Lengés közben lassan megfordulnak maguk körül. Egyiknek sincs már kalapja. A fényszóró fehér sugara meghamisítja a rikító ruhaszíneket. Az autó megáll. Szótlanul nézzük ezt. Mikor egy-egy arc felénk fordul, a festék természetesnek hat a mesterséges fényben. A reflektorfény megcsillan az egyiknek a szemgolyóján. Szélrohamok. A viharszélben olyan nagyokat lendülnek a nők, hogy majd leszakadnak a fáról. Tovább megyünk. Megint ágyúzást hallani. Ömleni kezd az eső. Az autó lerohan a dombról. Visszanézek, koromsötét van. Semmit sem látni. Mennydörgés, messziről. Hiába várom a villámot, hogy lássam őket a fényénél mégegyszer, nem villámlik.