65
Lexikonszerkesztőnek, ha egyszer az Ötlet címszóhoz nemcsak magyarázatot, hanem példát is keres arra, hogy mit lehet joggal ötletnek nevezni, nagyon ajánlom az itt következő kis történetet. (Régi jegyzeteimből inkább az új generációra gondolva kerestem ki. Attól félek, a régiek közül sokan ismerik.)
Sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal újságíró azt a megbízást kapta egyszer a szerkesztőjétől, hogy utazzék el vidékre egy érdekes pör tárgyalására, mint «saját tudósítónk». A vonaton egy fülkébe került azzal a híres öreg ügyvéddel, akinek nagy szerepe volt ebben a pörben és aki szintén a tárgyalásra utazott. Az öreg úr egyike volt a legérdekesebb magyar ügyvédeknek és főként arról volt nevezetes, hogy neki voltak a legjobb úgynevezett mentőötletei. Hosszú prakszisának érdekes eseteiről beszélgetett, legszívesebben azokról, ahol olyan vádlottak ügyén segített valami ravaszsággal, akiket már minden okos ember elveszettnek tartott. Az ifjú újságíró feltette neki a kérdést, hogy melyik volt élete legjobb ügyvédi ötlete. Az öreg úr a következő történetet mondta el:
«Egy napon bejön az irodámba egy jó külsejű fiatalember, és miután szépen köszönt, egyszerre görcsösen zokogni kezd. (Az én prakszisomban minden második kliens így kezdi a beszélgetést.) Megvártam, amíg lecsillapodik. Esetét röviden mondta el:
– Az X-bank tisztviselője vagyok. Beleszerettem egy nőbe. Tízezer forintot sikkasztottam. Nyolc nap mulva rovancsolás lesz a bankban. Akkor rájönnek, feljelentenek és börtönbe záratnak. Ezt én nem várom meg. Tisztességes család fia vagyok. Az öngyilkosság előtt jöttem önhöz tanácsért. Segítsen rajtam.
– Itt csak egy segítség lehetséges – mondtam neki – és ehhez nem kell az én tudományom. Valljon be mindent a családjának és adják össze a pénzt. Maga pedig tegye szépen vissza abba a szekrénybe, amelyből kilopta.
Újra sírva fakadt:
– A családom szegény. Én tartom el őket. Nincs egyetlen jómódú rokonom sem. El vagyok veszve.
Sokáig jártam némán fel-alá a szobában, törve a fejemet, hogy mit lehetne itt csinálni. A fiatalember kétségbeesetten követte sétámat a szemével, érezte, hogy élete sorsa dől el e rövid perc alatt.
– Meg fogom próbálni – fordultam hirtelen hozzá.
Meg akarta csókolni a kezemet. Majd a következő egyszerű kérdést intéztem hozzá:
– Tudna ön még tízezer forintot sikkasztani?
– Ó igen – felelt, szemét szégyenlősen lesütve.
– Hát akkor sikkasszon még tízezer forintot és hozza ide nekem. A többit majd meglátjuk.
Három nap mulva megjelent nálam és letett az asztalomra tíz darab ezresbankót.
– Jól van, – mondtam neki – maga tehetséges ember, magából még lesz valami. Most egyelőre menjen szépen haza, és holnap megint legyen szerencsém.
Zsebembe tettem a pénzt és elmentem a bank igazgatójához. A következő rövid beszédet intéztem hozzá:
– Uram! Az ön fiatal pénztárnoka, X. Y. úr az ön pénztárából húszezer forintot sikkasztott. Ez a jövő héten ki fog derülni. Ön feljelenti és bezáratja ezt az embert és a bank elvesztett húszezer forintot, A fiatalember rokonai szegények. De hogy a fiún segítsenek, eladták mindenüket, kimerítették hitelüket és nagy keservesen össze tudtak kaparni tízezer forintot, az elsikkasztott összeg felét. Többet egyszerűen lehetetlen volt. Ez a pénz itt van a zsebemben. Én, mint a család ügyvédje, most azt az ajánlatot teszem a banknak, hogy fogadja el a lopott pénz felét és hagyja futni a szerencsétlen fiút. Ha ezt a bank elfogadja, legalább megtérült a kár fele. Ha nem fogadja el, visszaadom a családnak a tízezer forintját és a bank semmit sem kap.
Az igazgató habozás nélkül fogadta el az ajánlatot, mint ahogy – ha a bank érdekeit nézte – nem is tehetett másként. Átvette a pénzt és a fiút futni hagyta.
(– A történetnek – fejezte be az elbeszélést az öreg ügyvéd – csak egy hibája van. Hogy nem igaz. Mostanában nem tudok aludni és éjjel mindig ilyen nehéz feladatokat adok magamnak.)