66
Huszárkapitány volt, akivel ez történt, sok-sok idővel a háború előtt. Két méter magas. Vívómester egy katonai iskolában. Csont, izom és bőr, a legvékonyabb zsírréteg nélkül. Sovány ember létére: száz kiló. Nagy, nyílt szemek, tele nevető vitézséggel. Originális, csúfondáros koponya. Féktelen temperamentum, amelynek a békebeli katonaélet nem nyujtott elég alkalmat arra, hogy kitombolja magát. Segített magán. Például. Ahogy más kutyákat tart, ő farkasokat tartott. Négy saját farkasa volt az állatkertben. Átmulatott éjszaka után a társaságát – frakkos urakat, nagytoalettes hölgyeket – fiakkereken kivitt reggel ötkor az állatkertbe, a kedves farkasaihoz. Finom, vékony acéldrótból szőtt keztyűi voltak, ezeket felhúzta és bement a ketrecbe a négy farkashoz. Keresztüldobálta őket egymáson. Verekedett velük. Labdázott velük. A farkasoktól a társaságnak a medvéhez kellett menni. A medve nem az állatkertben lakott, hanem a rendőrlaktanyában, mert azt még kicsikorában a lovasrendőröknek ajándékozta, azok nevelték nagyra. Itt is bement a ketrecbe és birkózott a medvével. (Ez a medve egyszer csupa szeretetből úgy simogatta meg a kapitány fejét, hogy az egész skalpja félrecsúszott. Két doktor húzta és varrta vissza a fejbőrt a régi helyére.) Minden nehéz lovagias ügyben szerepelt. Minden súlyos párbajt ő vezetett. Bokszolásban és birkózásban: mester. Féktelen lovas. Kard helyett az előírásosnál kétszer szélesebb acélpallost viselt, amit felemelni is feladat volt. Szeretett reggelig fennmaradni és ilyenkor írók és művészek éjszakai asztaltársaságánál ült a kávéházban, szerényen, figyelve, egy kisfiú naív csodálkozásával a szemében.
Az eset a Váci-utcában történt, a déli órában, mikor ember ember hátán tolongott ott a napfényben. A kapitány sétálótempóban ment az utcán. Előtte haladt egy jókedvű fiatalember, aki egy hölgyet kísért s aki beszélgetés közben a sétapálcájával vígan hadonászott a levegőben. A kapitány elhaladt az ifjú mellett, az ifjú nem vigyázott és a mellette elmenő kapitánynak a botja egy mozdulatával véletlenül leütötte a fejéről a sapkát. A kapitány megállt. Az ifjú ránézett, megismerte és halotthalvány lett. Félperc alatt vagy száz ember állt körülöttük. Mindenki biztosra vette, hogy most vér fog folyni. A kapitány azonban, még mielőtt felvette volna a sapkát a földről, hirtelen megölelte és jobbról-balról megcsókolta a rémült ifjút:
– Szervusz, drága öregem – kiáltotta jókedvűen a fiúnak, akit először látott életében, felkapta a földről a sapkáját, vaskarjával belékarolt a fiú karjába és vidám beszélgetés közben elkezdett vele sétálni. A félájult fiú gépiesen ment vele. Mikor kikeveredtek a tömegből, a kapitány ezt mondta neki:
– Most még legalább tízszer fogunk így karonfogva végigsétálni az utcán, oda és vissza és hangosan nevetgélve fogunk egymással beszélni, hogy mindenki, aki az esetet látta, tényleg elhigyje, hogy ez véletlen volt és meg legyen győződve, hogy ön legalább is a legjobb barátom. Ezt a komédiát muszáj végigcsinálnunk, mert ha híre megy annak, hogy nekem, huszártisztnek, valaki bottal leütötte a fejemről az utcán a sapkát és én az illetőt se le nem vágtam, se párbajra nem hívtam ki, akkor én elveszett ember vagyok.
És hurcolta a sápadt, rémült embert fel-alá az utcán és nagyokat nevetve, régi vicceket mesélt neki. A tizedik forduló után elbocsátotta. Az ifjúnak csak akkor jutott eszébe bemutatkozni.
– Köszönöm, – mondta neki a kapitány – nem érzem szükségét az ön ismeretségének. Ne becsülje túl a szeretetreméltóságomat, mert én utálom önt. Az egészet azért csináltam, mert nézetem szerint a lovagiasság lényege még mindig annak középkori értelmezése: a gyengék védelmezése. Máskép pedig én önt a kardom elől nem tudtam megvédelmezni.
Szólt és tovább ment, köszönés nélkül.