5
Kezet csókoltam egyszer Jókainak. Ez nem az én élettörténetemhez tartozik, hanem az övéhez, mert ebből a történetből megérezheti a kései olvasó, mennyire király volt Jókai a magyar irodalomban. Valóságos etikett szerint kellett elébe járulni. Ez a kedves emlékem egy könyvesbolthoz fűződik. A Révai-féle könyvkiadócégnek van az Üllői-úton egy hatalmas könyvcsarnoka. A pincétől az égig nyúlik ez a könyvbazilika, a boldog Magyarország egyik legszebb emléke. Ezt a könyvcsarnokot Révai Móricék nagy estéllyel szentelték fel. Meghívtak mindenkit, aki valamit jelentett az irodalom vagy a művészet világában. A csarnok egyik sarkában színpadot építettek. A színpadon műkedvelők játszották el az ez alkalomra írt revűt. A színművet boldogult Makai Emil és boldogult Bálint Dezső írták. A főszerepeket boldogult Márkus Géza és boldogult Zoltán Jenő játszották, ebből a vidám és nótázó társaságból ketten bolyongunk még e földi téreken, akik velük játszottunk színházat: Góthné Kertész Ella, akinek a gyerekfejében akkor tán még meg se fordult az, hogy valaha színésznő lesz és csekély magam, aki akkor kezdtem nyomtatásban olvasni azt, amit írtam. Az előadás kitűnően sikerült. Jó játékunkért jutalmul mindnyájunkat bemutattak Jókainak, aki az első sor díszhelyén ült és onnan nézte a műkedvelőelőadást. Elfelejtettem, hogy kicsoda – egy íróember, aki Jókai környezetéhez tartozott – jött hátra a kulisszák mögé azzal, hogy készüljünk, Jókai elé fogunk járulni. Én a darabban Dreyfus kapitány szerepét játszottam: lángvörös paróka és vörös bajusz volt rámragasztva, az orromon viaszból készült hatalmas, görbe pót-orr, az igazi orrrészleten cvikkerrel. Annyi időm se volt, hogy orromat letéphessem, már ott álltunk Jókai előtt, aki nevetve nézte a bolond társaságot. Ekkor hozzánk lépett az, aki Jókait odahozta és gyorsan ezt suttogta nekünk:
– Sorban elibe járulni, mást nem mondani, mint felelni arra, amit kérdez. «Jókai úrnak» vagy «mesternek» vagy «méltóságos úrnak» nem szabad szólítani; ha szükség van rá: «Móric bátyámat» mondani. Ha kezet nyujt, kezet csókolni.
És mentünk elébe, sorban, jól belenéztünk felejthetetlen búsédes kék szemébe, dobogó szívvel, teljesen felolvadva ebben a pillanatban. Mindnyájunknak mondott valamit (hogy mit, azt már akkor se igen hallottuk az izgalomban), – remegve vigyáztunk az etikettre – nekem ma is élesen, világosan él az emlékemben a kép, amikor a fekete szalonkabátos magas, karcsú öreg úr a görbe viasz-orromra mosolygott, kezet nyujtott, és én ráhajoltam a kezére, hozzányomtam a viasz-orrot és a kócbajuszt, amely két műtárgytól az ajkam nem is érhette a kezét, aztán mentem tovább, helyet adva a következőnek.