68
Kitalált párbeszéd, amelynek van egy kis története. Az amerikai «Vanity Fair» című folyóirat, amelybe rendszeresen dolgozom, egy nap levelet ír, hogy írjak cikket, amelyben bizonyítsam be, hogy a színésznő több, mint nő és a színész kevesebb, mint férfi. Azt válaszoltam, hogy ezt nem tudom bebizonyítani, mert ilyenféle aforizmát le lehet írni, de hinni benne nehéz. Ragaszkodtak a témához, azt írták, jó, ne bizonyítsam be, de rendezzek vitát egy hölgy és egy úr közt erről a kérdésről. A vitát meg is rendeztem, amint itt következik. Szünetben képzelem el, egy színházi buffetben, ahol ez a pár – akinek láthatólag nincs más gondja – így valahogy oldja meg a feladatot:
A hölgy: Hogy’ mondta?»
Az úr: Úgy mondtam, hogy a színésznő több, mint asszony.
Hölgy: És a színész?
Úr: Kevesebb, mint férfi.
Hölgy: Ez súlyos sértés.
Úr: Melyik? Amit a színészről mondtam?
Hölgy: Nem. Amit a színésznőről mondott.
Úr: Ugyan kérem! Azt mondtam: a színésznő mindig egy kicsit több, mint nő.
Hölgy: Ha maguk azt mondják: több, mint nő, ez férfi-nyelven azt jelenti, hogy: rosszabb, mint nő. És ha férfiről azt mondják: kevesebb, mint férfi, akkor ez is azt jelenti, hogy rosszabb, mint férfi. Mert amit maguk «nő» alatt értenek, az a rossz tulajdonságoknak egy bizonyos mennyisége. Amit pedig «férfi» alatt értenek, az a szép, jó, csudálatos tulajdonságok remekbe készült mozaikja. Tehát ha a nő nagyon nő, akkor ez a maguk nyelvén ugyanolyan súlyos kritika, mint ha férfiről azt mondják: kevéssé férfi.
Úr: Köszönöm, hogy ilyen röviden és precizen fejtette ki azt, amit én sokkal hosszasabban akartam megmagyarázni. De néhány nüansz megvilágításával még tartozom. Megengedi?
Hölgy: Tessék beszélni.
Úr: Minden nő született színésznő. Amit mi «színészet»-nek, «színjátszás»-nak nevezünk, az csak a férfira nézve külön művészet, amelyhez tehetségre és tanulásra van szüksége. A jó színészről ezt szokták mondani: «Íme, ez a kivételes ember színésznek való!» De – ismétlem – minden nő színésznőnek születik és aki a nők közül az életben nevelés, önkritika és egyéb nehéz gyakorlatok útján lassan elveszti ezt a veleszületett tulajdonságot, arra lehet azt mondani: «Ime, ez a kivételes lény feleségnek való!» Vagyis fogadja tőlem ezt a definíciót: «Színésznőnek neveztetik az a nő, aki nem szokott le ősi tulajdonságairól, és színésznek neveztetik az a férfi, aki leszokott ősi tulajdonságairól».
Hölgy: Például?
Úr: Például: egy férfinak nem szabad hazudnia. És a színész este mégis kiáll a színpadra és azt mondja: «Én vagyok Oedipus király». Nem gondolt ön soha arra, hogy ez nem igaz? Ő hazudik. Ő nem Oedipus király, hanem Monsieur Mounet-Sully, a Comédie Française tagja. A mellett ez még hazugságnak is merész, mert mindenki tudja, hogy Oedipus király már rég meghalt.
Hölgy: De uram! Ő ezt a színpadon, a színházban mondja!
Úr: Bánom is én. Hol van az megírva, hogy bizonyos épületekben szabad hazudni, más épületekben nem? Amiért egy épületben egymás mögött széksorok vannak, azért egy igazi, becsületes férfinak még nem szabad egy emelvényre felállni és egyik hazugságot a másik után mondani. Mi köze az architektúrának vagy az épület nevének a férfi jelleméhez? Jellemes férfi inkább meghal, de a világ semmiféle épületében nem mond egyebet, csak az igazságot. És a meggyőződését. Aki mást mond, mint ami a meggyőződése, még hozzá fizetésért, az nem igazi férfi. Aki pedig nem igazi férfi, az kevesebb, mint férfi.
Hölgy: Nagyszerű! Hát maga nem veszi tudomásul, hogy van a világon egy intézmény, amit színháznak hívnak? Nem látja itt, most is? Nézzen körül!
Úr: Körülnézek, látom, de nem veszem tudomásul. Az én számomra építhetnek palotát aranyból és gyémántból, beleállíthatnak száz sor széket, száz páholyt és száz reflektort – ha engem ott valaki meg fog kérdezni, hogy hogyan hívnak és mi a véleményem a politikai helyzetről, akkor én ott is meg fogom mondani az igazi nevemet és az igazi véleményemet.
Hölgy: Ha ön színész volna és ott állna Oedipus király kosztümjében és a partnere megkérdezné, hogy kicsoda ön, mit felelne neki?
Úr: Nem lehet rajtam olyan szövet és olyan kosztüm, hogy bárkivel szemben letagadjam igazi nevemet, amelyet becsülettel viselek és amelyet atyámtól és nagyatyámtól örököltem.
Hölgy: Ismeri ön azt a szürke négylábú állatot, amelynek feltűnő nagy fülei vannak?
Úr: Ha logikám nem csal, ön engem szamárhoz akar hasonlítani. Köszönettel elfogadom, mert ez csak szellemi képességeim kritikája, de jellememet nem sérti. Sőt – ha amaz állat csökönyösségére gondolok, még egy kis hízelgést is találok a hasonlatban.
Hölgy: Örülök, hogy ily könnyű önt kielégíteni. Most menjünk tovább. Hogy áll a dolog a színésznővel?
Úr: Oh, az már egészen más. A nővel veleszületik, mint fegyver, a hazugság művészete. Ezt a természet bölcsesége védekező eszköznek adta neki, mint a tigrisnek a fogait, a madárnak a szárnyát, a nyúlnak a gyors lábát. Ezzel védekezik a férfi ama véleménye ellen, hogy egy nő csak egyetlen férfinak lehet a tulajdona. Már most: az élet sok alkalmat ad a nőnek a hazugságra, de mégsem eleget. Az igazi nő szeretne reggeltől estig folyton és állandóan hazudni, s erre az élet nem nyujt neki lehetőséget. A színpadon azonban fellélekzik: este nyolctól tizenegyig folyton hazudhatik. És ettől boldog. Nem figyelte meg, hogy a színészek mindig fáradtak az előadás után, a színésznők pedig fel vannak élénkülve? Előadás után a színész boldog, hogy visszamehet az igazi életbe, a színésznő boldogtalan, hogy ott kellett hagynia az igazi életet. Nem figyelte meg, hogy öregedő színészek könnyebben hagyják ott a színpadot, mint öregedő színésznők? Miért? Mert minél inkább férfi egy színész, annál nagyobb erőszakot kell tennie magán, hogy játsszék – és minél inkább nő egy színésznő, annál nagyobb erőszakot kell tennie magán, hogy ne játsszék.
Hölgy: Én ismerek színésznőket, akik sok asszonynak példát adhatnának a hitvesi hűségből és az anyai önfeláldozásból.
Úr: Milyen könnyű az ő sorsuk! Mert ami rossz ösztön van bennük, azt kiélik este a színpadon a frivol darabokban. A családi körbe aztán megtisztulva mennek haza.
Hölgy: És ismerek színészeket, akik a világ legkorrektebb gentlemanjei!
Úr: Milyen nehéz az ő sorsuk! Este kifesteni az arcukat, négykézláb állni és bizonyos darabokban még pofonokat is kapni! Énrajtam mindig borzadály fut át, mikor a színpadon egy férfi megüt egy másik férfit és ez nem ütheti őt vissza, mert ez nincs benne a szerepében.
Hölgy: És olyan darabokat még nem látott, amelyekben a színész hős vagy apostol? Ahol ideális, erős, jellemes, heroikus férfit játszik?
Úr: Ezekben a darabokban gyűlölöm legjobban a színészeket. És minél jobban játsszák a hőst, annál inkább haragszom rájuk.
Hölgy: Miért?
Úr: Mert ha valakit a termete, a hangja, a fellépése, a benső érzése, a szíve, az esze képesít arra, hogy nagyszerűen ábrázoljon hőst vagy apostolt a színpadon – az kiérdemli az én megvetésemet, amiért a színészi pályára ment és mindezeket a külső és belső jótulajdonságait nem arra használta, hogy az életben legyen hős vagy apostol. Beléptidíj nélkül.
Hölgy: És a színésznők, akik önfeláldozó anyákat és hű feleségeket játszanak a színpadon?
Úr: Ugyanazok a színésznők más darabban éppoly jól játsszák a gonosz mostohát és a hűtlen feleséget.
Hölgy: És mi a véleménye arról a színésznőről, aki az életben hű feleség és a színpadon is hű feleséget játszik? Hol van itt a hazugság?
Úr: Van egy magyar közmondás, amely azt mondja hogy: ha a paraszt csirkét eszik, akkor vagy a paraszt beteg, vagy a csirke. Ha a jó feleség a színpadon jó feleséget játszik, akkor nekem az a gyanúm, hogy az a feleség vagy az életben nem jó, vagy a színpadon.
Hölgy: A kettő együtt lehetetlen?
Úr: Nem lehetetlen. De én még nem láttam.
Hölgy: És ha egy férfi az életben korrekt gentleman, az rosszul játssza a színpadon a korrekt gentlemant?
Úr: Nem.
Hölgy: Miért?
Úr: Mert a férfinak könnyebb a nemhazugság, mint a nőnek. A korrekt gentleman, ha korrekt gentlemant kell játszania, így szól magában: «Hála Istennek, ma este könnyű lesz a dolgom, mert nem kell hazudnom.» – Az erkölcsös nő, ha erkölcsös nőt kell játszania, így szól magában: «Milyen nehéz lesz ma este a dolgom, mert erkölcsös vagyok és ma este erkölcsös nőt kell hazudnom, de milyen nehéz lesz hazudni azt, ami valóban vagyok – ó, ebben a szerepben bizonyára rossz leszek!»
Hölgy: Rettenetes a maga eszejárása.
Úr: Nem rettenetes, Normális. Talán egy kicsit túlságosan normális, azért idegen az ön fülének.
Hölgy: Egy ember, aki a színházat nem intézménynek, évezredes megállapodásnak, illuziónak tekinti, hanem csak különös formában épült épületnek…
Úr: Mint láthatja, ilyen ember is van.
Hölgy: Szerencsére nem sok.
Úr: Én önmagamnak épp elég vagyok. Nos, van még kérdése?
Hölgy: Van.
Hölgy (harciasan): Mit gondol, mivel fog végződni kettőnk közt ez a vitatkozás?
(Megszólal a csengő.)
Úr: Azt hiszem… ezzel a csöngetéssel.