7
Ha ezt, ami itt következik, az a nő beszélné el, akiről szól, azok közé az úgynevezett titokzatos történetek közé volna sorolható, amelyekre nincs józan magyarázat. Úgy, ahogy én fogom itt elmondani, – ahogy tényleg megtörtént – nem egyéb, mint «eset» egy újságíró életéből. Eset, amely tanulság helyett egy bábjáték figuráinak merev és keserű vigyorgásával végződik.
Volt nekünk, fiatal újságíróknak egy törzsasztalunk a kis vendéglőben, ahová ebédelni jártunk. Egy napon ennél a legényasztalnál váratlanul megjelent egy idősebb kolléga a feleségével. Idegesek és rosszkedvűek voltak. Csakhamar megmagyarázták, miért jöttek ide ebédelni. Egyszerű kis háztartási tragédia történt náluk: ma reggel hirtelen, azonnali hatállyal, elbocsátották a szakácsnéjukat.
– Nagyszerűen főzött, – mesélte az asszony – de nem lehetett bírni a rossz modorát. Ma reggel összeszólalkoztam vele a konyhában, mire mérgében a szememláttára földhözvágott, összetört egy tányért a szép régi virágos szerviszünkből. A lármára az uram is kirohant és alig tudtam visszatartani, hogy tettlegességet ne kövessen el rajta. Persze, rögtön szedte a holmiját, kifizettük és elment. Tulajdonképpen sajnálom, mert pompásan főzött. És épp az uram kedvenc ételeit. Soha olyan bablevest füstölthússal és olyan almásrétest nem ettünk, mint az övét…
Sóhajtva rendelték és ették a közepes vendéglői kosztot. Szinte megsajnáltuk ezt a két öregedő embert, akik számára ilyen nagy eset volt a jó szakácsné drámai távozása.
Délután öt órakor a telefónhoz hívtak a szerkesztőségben. Akkoriban sokszor csatlakoztam a rendőrséghez, mikor érdekesebb feladatokat végzett. A detektívfőnök majdnem minden éjjeli razziára magával vitt. Alaposan megismerkedtem akkor a város söpredékével, a rendőrség által szemmeltartott és állandóan zaklatott csavargó- és tolvajvilággal. Ezúttal is ilyen razziára hívott meg a telefónozó rendőrtiszt. Találkozás éjjel két órakor egy megjelölt utcasarkon. A mai razzia célja: rosszhírű kis szállodák éjjeli életét ellenőrizni. Megköszöntem a meghívást és megígértem, hogy pontosan ott leszek. Akkor ezt mondta a rendőrtiszt:
– A detektívfőnök úr kéreti, ne mondja el senkinek, hogy önt el szoktuk vinni a razziákra. Ha ez kitudódik, száz újságíró fog megrohanni bennünket, hogy őket is vigyük.
Megígértem, hogy hallgatni fogok.
– Még valamire kéri a detektívfőnök úr – mondta a tisztviselő. – Ön állandóan színházak körül él. Arra kéri a főnök, hogy valami színháznál maszkíroztassa el az arcát, ha velünk jön. Hogy meg ne ismerjék.
– Nagyon szívesen – feleltem.
Este elmentem a színházba, ahol Góth Sándor alaposan kimaszkírozott. Őszbevegyülő nagy bajuszt és ugyanolyan nagy szakállat kaptam. Fekete szemüveget tettem fel. Éjjel kettőkor, mikor a találkozón megjelentem, alig ismertek meg a detektívek. Aztán elindultunk a razziára. Két-három piszkos, nyomorult kis szállodát vizsgáltunk végig, mikor a hetedik kerület egyik leghírhedtebb szállodájához, a Koszorú-hoz érkeztünk. A detektívek rohammal foglalták el a házat, ijesztő vágtatással dobogtak fel a rosszul világított falépcsőn és elállták a kijáratokat. Következett a szobák egymásután való felnyitása. Úgynevezett szerelmes párok voltak a szobákban. A rendőrség főleg a nők iránt érdeklődött és akiről kitűnt, hogy üzletszerűen űzi a szerelmet, a nélkül, hogy ehhez a rendőrség beleegyezését kikérte volna, azt magukkal vitték. Az emeleten, mikor az egyik kamrát nagy dörömbölésre és «a törvény nevében!» kiáltásokra kinyitották, ijedt pár állt előttünk egy szál gyertya világánál. Egy negyven-negyvenötéves férfi és egy szintén nem fiatal, de elég jóképű kövér nő, kissé rendetlenül öltözve, úgy, ahogy hamarjában magukra kapkodták a ruhát. A férfi igazolta kilétét: kőfaragómester volt. A kövér nő zokogva mentegette magát:
– Tisztességes nő vagyok! Ez a vőlegényem!
A detektív szigorúan szólt rá:
– Igazolja magát.
A nő táskát vett elő és abból kékborítékos cselédkönyvet húzott ki. A detektív belenézett a könyvbe és jelentette a főnöknek:
Szinte mechanikusan nyúltam a könyv után. Odáig lapoztam benne, ahol az utolsó bejegyzés volt. És ott megtaláltam annak a kollegámnak a nevét és bejegyzését, aki ma délben velünk ebédelt és aki ezt a szakácsnét ma reggel elbocsátotta. A könyvet visszaadtam a detektívnek. Ez ismét belepillantott a könyvbe és ezt kérdezte a nőtől.
– Ma bocsátották el?
– Igen – zokogta a nő.
A pillanatnyi csöndben, amely most következett, egy őszszakállú, feketeszemüveges rém-alak (ez én voltam) megszólalt a szoba sarkában:
– Mert földhöz vágott egy tányért a virágos szerviszből.
A között a néhány felejthetetlen tekintet között, amelyek az embert az életen végigkísérik, látom még ma is ennek az asszonynak a tekintetét, amellyel reám, zordszakállú, feketeszemüveges rémképre nézett. Folytattam:
– Ezzel szemben senki olyan bablevest füstölthússal és olyan almásrétest nem tud csinálni, mint ő.
A nő rémületében az asztalba fogódzott. Mindenki hallgatott. A halotti csöndben még ennyit mondtam:
– Mi mindent tudunk.
Azzal némán kimentünk a szobából, otthagyva a szegény szerelmes párt.
Ez volt az egész történet. Mint véletlen, rám nem is hatott nagyon erősen. Véletlen volt, igazi, hamisítatlan véletlen. De a kép: a homályos szobában, csöndben, mozdulatlanul álló csoport: az aranygalléros rendőrtisztek, a zseblámpás, revolveres detektívek, az elsápadt kőfaragó, a rémült kövér szakácsné, – és a konyhadráma, szerelmi nász, piszkos nyomor és rendőri szigorúság e groteszk bábjátékába váratlanul belehuhogó szakállas-pápaszemes mindentudó kísértet – ez a pillanatkép a maga ostobán fájdalmas marionettszerűségében mély benyomást hagyott bennem, amelynek csak érzem a keserűségét, de magyarázni nem tudom. Ezen az éjszakán ott mindnyájan igazán bábuk voltunk, amelyeket egy ismeretlen hatalom vigyorogva kevert össze egymással.