Tolsztoj

Tolsztoj, aki azokban az években oly kitartással lapozgatta az evangéliumot, aligha olvasta megrendülés nélkül a prófétai szavakat: «Aki vihart vet, vihart arat», mert ez a sors teljesedik be az ő életében. Egyetlen ember és hozzá még hatalmas ember, a maga szellemi nyugtalanságát bűnhődés nélkül sohasem dobja bele a világba: a forrongás visszahatásától ezerszeresen dagad a keble. Ma, amikor a vita már régen lehiggadt, nem tudjuk már megmérni, hogy Tolsztoj üzenetének első elhangzása mily fanatikus várakozást gyujtott föl az orosz és azon túl az egész világon: a lelkek forrongásának kellett lennie, egy egész nép lelkiismerete erőszakos fölébresztésének. A kormány, megrettenve e fölforgató hatástól, hiába tiltja be hamarosan Tolsztoj vitázó iratait, gépírásos másolatai kézről-kézre vándorolnak, külföldi kiadások révén becsempészik őket és minél vakmerőbben támadja meg Tolsztoj az eddigi rend elemeit, az államot, a cárt, az egyházat, minél lángolóbban kíván új világrendet embertársai számára, az emberiségnek minden üdvötígérés iránt fogékony szíve annál áradozóbban fordul feléje. Mert a mi erkölcsi világunk a vasút, a rádió és távíró ellenére, mikroszkop és minden műszaki csoda ellenére, megőrizte a fölsőbb erkölcsi állapotnak ugyanazt a messiási várását, mint amely megvolt Krisztus, Mohammed vagy Buddha napjaiban, a csoda iránt örökké fogékony tömeglélekben kiirthatatlanul él és reszket az egyre megújuló vágyódás a vezető, a tanító után. Ezért valahányszor egyes ember ígérettel fordul az emberiséghez, annak a hinnióhajtásnak az idegét érinti meg és hihetetlenül összetorlódott áldozatkészség ajánlkozik föl mindenkinek, aki elég bátor, hogy kiáll és kimondja a legjelentőségteljesebb szót: «Én tudom, mi az igaz.»

A század végén tehát, alighogy apostoli üzenetét kihirdeti, egész Oroszországból sok millió lélek tekintete fordul Tolsztoj felé. A «Gyónás», nekünk már régóta inkább csak pszichológiai dokumentum, mint valami igekihirdetés, mámorossá teszi a hívő ifjúságot. Végre, így ujjonganak, egy hatalmas és szabad ember és ezenfelül Oroszország legnagyobb költője követelésként állott elő azzal, amit eddig a kitagadottak elpanaszoltak, a félig rabszolgák titkon suttogtak: hogy a világ mostani rendje igazságtalan, erkölcstelen és ezért tarthatatlan és új, jobb formát kell találni. Az elégedetlenek mindannyian váratlan ösztönzést kaptak és pedig nem a haladásról hivatásszerűen szónokolók egyikétől, hanem független és meg nem vesztegethető szellemtől, akinek tekintélyét és becsületességét senki sem meri kétségbevonni. Ez az ember, így hallják, a maga életével, a nyilvánosság előtt álló létének minden tettével példaként akar előlhaladni, mint gróf kiváltságairól, mint gazdag ember vagyonáról akar lemondani és a vagyonosok és nagyok közül elsőnek akarja magát alázatosan besorozni a testi munkát végző nép egyforma munkaközösségébe, hogy végre az állami zsarnokság helyett a vallási testvériség, a cárság erőszakossága helyett a szeretet istenországa kezdődjék meg. A kitagadottak új üdvözítőjének híre eljut a műveletlenekhez, a parasztokhoz és írástudatlanokhoz, már csoportosulni kezdenek első tanítványai, a tolsztojánusok szektája teljes hittel megkezdi tanítója szavának teljesítését és mögöttük az elnyomottak végeláthatatlan tömege várja és vigyázza, vajjon ez az őszinte ember megtalálta-e végre számukra, az annyiszor csalódottaknak, a segítséget, a reményt. És így sok millió szó, sok millió szem lángol az igehirdető Tolsztoj felé és vágyakozva figyeli világhíressé vált életének minden mozdulatát, minden tettét. «Mert ő tanult, tanítani fog bennünket».

De különös, Tolsztoj mintha eredetileg nem is venné észre, hogy a felelősség mekkora terhét vállalja magára, amikor magánéletéhez kapcsolja millióknak ennyire váratlan és meglepő kiséretét. Természetesen elég tisztán lát annak megérzésére, hogy az ilyen élettant nem elég hideg betűvel papiroson hirdetni, hanem a maga életében példaadóan meg kell valósítani. De – és ez kezdésének a tévedése – azt hiszi, hogy eleget tett már azzal, ha szociális és ethikai életelveinek megvalósítását a maga személyén csak jelképesen mutatja meg és hébe-hóba az elvi készség jelét adja. Parasztmódra öltözik tehát, hogy láthatatlanná tegye úr és szolga közt a külső különbséget, ekével és kaszával a mezőn dolgozik és eközben lefesteti magát Rjepinnel, hogy mindenki láthassa: a mezei munkát, nehéz, becsületes munkát a kenyérért nem röstellem és senkinek nem kell szégyelnie, mert íme, én magam, Tolsztoj Leo, aki mint mindannyian tudjátok, erre nincs rászorulva és akit szellemi működése teljesen fölmentene alóla, örömmel vállalom ezt a munkát. Hogy a tulajdon «bűne» ne szennyezze be a lelkét továbbra is, tulajdonát, ingó és ingatlan vagyonát (már akkor több félmillió rubelnél) átadja feleségének és családjának és műveiért nem akar többé pénzt vagy pénzértéket elfogadni. Alamizsnálkodik, látogatással és levelezéssel föláldozza az idejét a legidegenebb és legalsóbbrendű embernek, aki megszólítja, testvériesen segítő szeretettel pártját fogja mindenkinek, akit jogtalanság és igazságtalanság ér. De nemsokára mégis föl kell ismernie, hogy még többet kívánnak tőle, mert a hívőknek nagy, durva tömege, éppen az a «nép», akit ő lelke teljességével keres, nem éri be az alázatosság ama szellemileg elgondolt szimbolumaival, hanem többet kíván Tolsztoj Leótól: a teljes lemondást, a tökéletes fölemésztődést nyomorában és szerencsétlenségében. Igazán hívőket és meggyőzötteket mindig csak a vértanucselekedet teremt – és azért minden vallás születésénél mindig ott van a tökéletes odaadás embere – de sohasem a célozgató, az igérgető magatartás. És minden, amit eddig tett Tolsztoj, hogy tanának megvalósíthatását megerősítse, sohasem volt több, mint a megalázkodásnak csupán gesztusa, vallásosan alázatos jelképes cselekedet, összehasonlítható körülbelül azzal, amelyet a katolikus egyház ró a pápára vagy a vallásos császárokra, hogy zöldcsütörtökön, tehát egyszer egy esztendőben, tizenkét aggastyánnak megmossák a lábát. Ezzel azt hirdetik és mutatják meg a népnek, hogy még a legalsóbbrendű cselekedet sem alázza meg a föld leghatalmasabbjait sem. De amily kevéssé veszi el hatalmát és teszi igazán fürdőszolgává a pápát vagy Ausztria és Spanyolország uralkodóját a megalázkodásnak ez egyszer egy évben megismétlődő cselekedete, a nagy költőt és nemes urat az egy óra árral és kaptafával éppen olyan kevéssé teszi már cipésszé, a kétórás mezei munka már paraszttá és vagyonának átruházása családtagjaira igazi koldussá. Tolsztoj elsőnek mutatta meg tanának csak a megvalósíthatását, de nem valósítja meg. A nép azonban, amelyet szimbolumok (mély ösztöne sugallatára) nem elégítenek ki és csak a teljes áldozat tudja meggyőzni, éppen ezt várta Tolsztojtól, mert a mester tanítását a követők mindig sokkal szigorúbban és sokkal inkább szószerint magyarázták, mint maga a mester. Innen az alapos csalódás, amikor az önkéntes szegénység prófétájához zarándokolva azt kell látniok, hogy amint a többi nemesi birtokon, Jasznaja Poljana parasztjai továbbra is nyomorban sínylődnek, ő azonban, Tolsztoj Leo éppen úgy, mint annakelőtte, kastélyban gróf módjára pompával fogadja a vendégeket és így még mindig «az emberek amaz osztályá»-ba tartozik, akik «mindenféle mesterkedéssel elrabolják» a néptől, amire szükségük van. Azt a nagyhangon bejelentett vagyonátruházást nem fogadják el valóságos lemondásnak, semmivel nem rendelkezését szegénységnek, hiszen azt látják, hogy a költő továbbra is teljes mértékben élvezi régi kényelmét és még az az egyórás szántás és cipészkedés sem tudja őket egyáltalán meggyőzni. «Micsoda ember az, aki vizet prédikál és bort iszik?» mormogja fölháborodva egy öreg paraszt és erről a kétértelmű ingadozásról a tanítás meg a cselekedet közt még keményebben nyilatkoznak a diákok és igazi kommunisták. Felemás magatartása miatt lassanként éppen elméletének legmeggyőződésesebb követőit fogja el a csalódás, levelek és gyakran durva támadások egyre hevesebben figyelmeztetik, hogy vagy hazudtolja meg magát, vagy pedig a tanát végre szószerint és nem csupán jelképes alkalmi játszadozással valósítsa meg.

E felszólítástól fölijedve végre Tolsztoj maga is látja, mily óriási követelésnek adott jogosultságot és hogy nem diktum, hanem csak faktum, nem agitátori példa, hanem csak létének tökéletes átformázása adhat életet annak, amit hirdetett. Aki nyilvános szószékről, a tizenkilencedik század legmagasabbjáról, a dicsőség éles fényszórójának világításában, sok millió szempár ellenőrzésével beszél és ígérget, annak végképpen le kell mondania az egész magán és konciliáns életről, annak nem szabad lelkületét csupán alkalmilag jelképekkel megmutogatni, hanem érvényes tanuként igazi áldozatra van szüksége: «hogy az emberek meghallgassanak, szenvedéssel, még jobb: halállal kell az igazságot megbizonyítani.» Tolsztoj személyi élete számára tehát oly kötelezettség kezd mindegyre előbbrenyomulni, aminőről a nyilvánosan szónokolónak soha sejtelme sem volt. Borzongással, szétdúltan, nem bízva erejében, aggodalmaskodva lelke legmélyéig veszi magára Tolsztoj a keresztet, amit tanításával faragott magának, azt tudniillik, hogy ezentúl léte minden tettével csakis meggyőződését fogja szemléltetni és a gúnyolódó és fecsegő világ közepette vallási meggyőződésének szent szolgája lesz.

Szent: kimondatott a szó, minden mosolygó gúnyolódás bosszúságára. Mert a mi józan korunkban a szent bizonyára teljesen fonáknak és lehetetlennek tűnik föl, az eltűnt középkor anachronizmusa. De minden lelki típusnak csak a külső képe és burka a mulandóságé, ellenben minden típus maga, ha egyszer elmerült a földi dolgok körforgásában, következetesen és kényszerűen állandóan visszatér a hasonlóságok beláthatatlan játékában, amit mi történelemnek nevezünk. Mindig és minden korszakban lesznek emberek, akiknek iparkodniok kell, hogy a szentség látszatában éljenek, mert az emberiség vallásos érzése mindig újra megkívánja és megteremti ezt a legfölsőbb lélekformát, csak éppen hogy az idő változásával meg kell változnia külső megvalósulásának. Annak a fogalomnak, amely bennünk él a létnek vallásos áhítattal való megszenteléséről, semmi közössége nincs a legenda aurea fafaragású figuráival és a pusztai remeték oszlopszerű merevségével, mert mi a szentnek alakját régen elválasztottuk teológiai tanácskozások és pápai konklávék döntvényeitől, – mi szentnek manap csakis azt tartjuk, aki hősiesen valamely vallásilag átitatott eszmének szenteli tökéletesen az életét. Az intellektuális elragadtatást, a Sils-Mária remetéjének világot megtagadó elvonultságát vagy az amszterdami gyémántcsiszoló megható igénytelenségét egy szemernyivel sem értékeljük kevesebbre, mint a magát tövissel megkínzó fanatikusnak elragadtatását; minden csodatett világán innen, írógép és villamos világítás mellett, a mi fénnyel teli, emberekkel kavargó városainkban is még ma is lehetséges a szellemszent, mint a lelkiismeret vértanuja, csakhogy nincs többé szükségünk arra, hogy ezeket a csodálatosakat és ritkákat minden földi gyarlóságon túl mint istenien hibátlanokat lássuk, sőt ellenkezőleg, ezeket a nagyszerű megpróbálkozókat, ezeket a veszedelmes megkísértetteket éppen válságukban és harcaikban és legjobban nem gyarlóságuk ellenére, hanem éppen gyarlóságukkal szeretjük. Mert a mi nemzedékünk nem mint földfölötti túlvilág istenküldötteit akarja tisztelni szentjeit, hanem éppen mint a legemberibbeket az emberek közt.

Ezért Tolsztoj óriási kísérletében, hogy életének mintaszerű alakot adjon, éppen ingadozását és szükségszerű kudarcát megrendítőbben látjuk, mint aminő minden szentsége lett volna. Bár hitetlenül állunk tanításával szemben, az, amit e tanért szenvedett, szándékának nemességéről győz meg bennünket. Abban a pillanatban, amelyben Tolsztoj arra a hősies föladatra vállalkozik, hogy elhagyja az időleges konvencionális életformákat és csakis lelkiismeretének időhöz nem kötött életformáit valósítja meg, élete szükségképpen tragikus színjátékká lesz, nagyobb, mint akármelyik, minőt Nietzsche Frigyes föllázadása és pusztulása óta láttunk. Mert a családhoz, a nemességhez, a tulajdonhoz, a kor törvényeihez való minden szilárd viszonyt nem lehet ily erőszakos módon elszakítani anélkül, hogy ezerágú idegszövedéket ronggyá ne tépjen, hogy magát és a hozzá legközelebb állókat a legfájdalmasabban meg ne sebezze. De Tolsztoj nem érzi a fájdalmat, sőt ellenkezőleg, mint igazi orosz és azért túlzó ember nemcsak készségesen átengedi magát minden megpróbáltatásnak, hanem mint igazlelkűségének látható bizonyítékára, szinte szomjazik az igazi kínra. Régen megúnta életének kényelmét, undorodik az egyforma családi boldogságtól, műveinek dicsőségétől, embertársai tiszteletétől – benne a teremtő ember önkéntelenül feszültebb, sokoldalúbb sorsra, az emberiség őserejével való mélyebb elegyedésre, szegénységre, bajra és azokra a szenvedésekre vágyik, amelyeknek teremtő értelmét a válsága óta először ismeri föl. Hogy alázatosságra törekvésének tisztaságát szemlátomást bebizonyíthassa, a legalacsonyabb sorsú ember életét akarná élni, ház nélkül, pénz nélkül, család nélkül, szennyesen, tetvesen, megvetve, üldözve az államtól, kiközösítve az egyházból. A maga húsán és csontján és velőjén akarná megélni azt, amit könyvében mint az igaz ember legfontosabb és egyetlen csupalélek formájának írt le: a hontalant, a szegényt, akit a sors szele mint az őszi falevelet kerget maga előtt, Tolsztoj – és itt a nagy művész, a történelem megint zseniális és irónikus ellentéteinek egyikét építi föl – legbensőbb akarattal tulajdonképpen éppen azt a sorsot kívánja magának, amely ellentétére, Dosztojevszkijre, erre azonban akarata ellenére, méretett. Mert Dosztojevszkijre lesujt mindaz a baj, a sors kegyetlensége és gyűlölete, amit Tolsztoj pedagógiai elvből, vértanuságvágyódásból erővel átélni akarna. Dosztojevszkijhez, mint Nesszusz-ing hozzátapad az igazi, kínzó, égető, örömölő szegénység, hontalanul végigvonszolja magát a földkerekség minden országán, testét betegség hasogatja, a cár katonái bitófához hurcolják és Szibéria börtöneibe vetik – minden, amiről Tolsztoj azt véli, hogy szüksége van rá tanának bebizonyítása, szociális eszméjének megvalósítása végett, pazarul ráméretett amarra, míg a külső, látható szenvedésre szomjuhozó Tolsztojnak egy csöpp sem jutott.

Mert Tolsztojnak sohasem sikerül, hogy szenvedniakarását külsőleg érvényesítse és láthatóvá tegye. A gúnyolódó és csúfolódó sors mindenütt elzárja martíromságának útját. Szegény szeretne lenni, vagyonát az emberiségnek akarná szétosztani, írásai és művei révén sohasem óhajt többé pénzt kapni, de családja nem engedi meg neki, hogy szegény legyen, a nagy vagyon családja gondozásában akarata ellenére állandóan növekedik. Magára szeretne maradni, de hírneve elárasztja a házát riporterekkel és kíváncsiskodókkal. Azt óhajtja, hogy megvessék, de minél inkább szidalmazza és lealacsonyítja magát, minél epésebben leszólja a művét és meggyanusítja őszinteségét, az emberek annál nagyobb tisztelettel csüggnek rajta. A paraszt életét szeretné élni, alacsony füstös gunyhóban, ismeretlenül és zavartalanul, vagy mint zarándok és koldus szeretne kóborolni, a családja ellenben ápolással veszi körül és a technika kényelmességeit, amelyeket nyilvánosan helytelenít, kínjára egészen a szobájába tolja előre. szeretné, ha üldöznék, bezárnák és megkancsukázzák – «kín nekem a szabadon élés» – de a hatóságok bársonysimasággal kitérnek előle és beérik azzal, hogy csak követőit korbácsolják meg és küldik Szibériába. Ekkor azután a végsőhöz nyúl és a cárt szidalmazza, hogy végre megbüntessék, száműzzék, elítéljék, végre a nyilvánosság előtt meglakoljon meggyőződésének föllázadásáért, de II. Miklós a panaszkodó miniszternek ezt feleli: «Kérem, ne nyúljanak hozzá Tolsztoj Leóhoz, nem óhajtok belőle vértanut csinálni.» De ez, éppen ez, vértanu akart lenni Tolsztoj az utolsó években, hogy az embereknek megmutassa tanításának komolyságát és becsületességét és éppen ezt nem engedi meg neki a sors, sőt éppen rosszakaratú gondoskodást tanusít ezzel a szenvednióhajtóval szemben, hogy semmi baja ne essék. Mint az őrült, aki gummicellájában dühöng, úgy csapkod dicsőségének láthatatlan fogságában, meggyalázza saját nevét, haragosan kicsúfol államot, egyházat és minden hatalmat – de udvariasan, hajadonfővel meghallgatjak és mint előkelő származású és ártalmatlan bolondot megkímélik. A látható tett, a végérvényes bizonyíték, a büntető vértanuság sohasem sikerül neki. Őszinteségetakarása és a valóság közé az ördög odatette a hírnevét, amely fölfogja a sors minden csapását és nem engedi, hogy baj érje.

De – kérdezi türelmetlenül minden követőjének bizalmatlansága és gúnyosan ellenfeleinek csúfolódása – de elhatározott akarattal miért nem tépi szét Tolsztoj ezt a kínos ellenmondást? Miért nem söpri a házát tisztára a riporterektől és fényképészektől, miért tűri, hogy a családja műveit eladja, a maga akarata helyett miért követi mindig környezetének akaratát, amely az ő kívánságával egyátalán nem tőrődve, tántoríthatatlanul a gazdagságot, a jólétet tekinti az élet legfőbb javának? Miért nem cselekszik végre egyértelműen és tisztán lelkiismeretének parancsa szerint? Erre a rettenetes kérdésre Tolsztoj maga sohasem adott feleletet az embereknek és nem is mentegetődzött, ellenkezőleg, senki a haszontalan fecsegők közül, akik piszkos kézzel rámutattak az akarat és az érvényesülés napnál világosabb ellenmondására, nem ítélte el ezt a felemásságot keményebben, mint ő maga. 1908-ban ezt írja naplójába: «Ha azt hallanám, hogy rólam mint valami idegenről azt mondják: olyan ember, aki fényűzéssel él, amit csak lehet, elvesz a parasztoktól, becsukatja magát és e mellett a kereszténységet vallja és prédikál, ötkopekokat oszt szét mint alamizsnát és minden gyalázatos cselekedetekor kedves felesége mögé bújik – ezt az embert nem haboznám gazembernek mondani! És ugyanezt kellene rólam is mondani, hogy letegyek a világi hiúságokról és csak a léleknek éljek.» Nem, Tolsztoj Leot senkinek nem kellett akarata és cselekedete ellentétéről fölvilágosítania, ez az ellentét minden nap újra széttépi a lelkét. Ha a naplóban mint vörösen izzó égető acélt ezt a kérdést döfi a lelkiismeretébe: «Mondjad Tolsztoj Leo, tanaid alapelvei szerint élsz», a dühös kétségbeesés ezt feleli: «Nem, meghalok szégyenletemben, bűnös vagyok és megvetést érdemlek». Teljesen tisztában volt magával, hogy számára nyilvános hitvallása után logikailag és ethikailag csak egyetlen életforma volt lehetséges: elhagyni a házát, lemondani nemesi címéről, művészetéről s «mint zarándok vándorolni az orosz utakon». aki azonban ezt vallotta, sohasem tudta magát rászánni erre az utolsó, legszükségesebb és egyedül meggyőző elhatározásra. De éppen utolsó gyöngéjének e titka, ez a képtelensége az elvi radikalizmusra, látszik Tolsztoj legutolsó szépségének. Mert tökéletesség mindig csak az emberin túl lehetséges, minden szentnek, még a szelídség apostolának is tudnia kell keménynek lennie, tanítványai elé azzal a csaknem emberfölötti, kegyetlen követeléssel kell állania, hogy a szentség kedvéért könnyű szívvel hagyják el apjukat és anyjukat, feleségüket és gyermekeiket. Következetes, tökéletes élet mindig csak magáramaradt egyén légüres terében valósítható meg, de nem megkötöttségben és összeköttetésben: a szentnek útja ezért visz minden időben a sivatagba, mint a neki egyedül megfelelő lakóhelyre és otthonba. Tehát Tolsztojnak is, ha tanításának legvégsőbb következtetését tettel akarja megvalósítani, miként az egyháztól és az államtól, el kell tépnie magát a család szűkebb, melegebb és ragaszkodóbb körétől is, ehhez az erőszakos cselekedethez azonban harminc éven át nincs elég ereje. Kétszer elmenekült, kétszer visszatért, mert az a gondolat, hogy földúlt lelkű felesége öngyilkossá lehetne, megbénítja akaratbrutalitását, nem tudja magát elhatározni arra – ez szellemi vétke és emberi szépsége! – hogy elvont eszméjéért csak egy embert is föláldozzon. Inkább nyögve eltűri a csak testi közösség nyomasztó hajlékát, semhogy összekülönbözzék a gyermekekkel és öngyilkosságba kergesse a feleséget; kétségbeesetten küzdve és mégis sok kal nemesebben, semhogy erőszakossággal megsértsen, döntő kérdésekben, minő a végrendeleté és a könyveladásé, enged és inkább maga szenved, mintsem hogy másoknak okozzon szenvedést. Fájdalommal belenyugszik abba, hogy sziklakeménységű szent helyett inkább törékeny ember marad.

Mert a nyilvánosság előtt magát és csakis magát okolja ilyenformán a lagymatagságért és az őszinteség hiányáért. Tudja, minden gyerek kicsúfolhatja, minden őszinte ember kételkedhetik benne, mindenik követője ítéletet mondhat róla, de ez és éppen ez lesz e komor években Tolsztoj nagyszerű tűrveszenvedése, hogy összeszorított ajakkal, mentegetődzés nélkül hallgatja a kétkulacsosság vádját. «Ám legyen az emberek szemében hamis a helyzetem, talán éppen erre van szükség», írja megrendülve a naplójába 1898-ban és lassan kezdi fölismerni megpróbáltatásának különleges értelmét, azt tudniillik, hogy ez az ő martíromsága diadalmaskodás nélkül, ez a méltatlanul szenvedés védekezés és mentegetődzés nélkül talán súlyosabb és ádázabb, mint az a másik színpadi martíromság lett volna a piacon, amelyet annyira kért éveken át a sorstól. «Sokszor óhajtottam szenvedni és üldöztetést tűrni, de ez azt jelenti, hogy lusta voltam és másokat akartam dolgoztatni magam helyett, úgy hogy ők megkínozzanak, míg nekem csak szenvednem kellene.» Az emberek legtürelmetlenebbje, aki egyetlen nekilódulással szívesen beleugrott volna a gyötrelembe és szinte örömmel elégettette volna magát meggyőződésének szégyenfájánál, belátja, hogy számára mint sokkal keményebb megpróbáltatás, a lassan piruló tűzön elégés van kimérve, a be nem avatottak megvetése és a maga tudó lelkiismeretének örök nyugtalansága. Óráról-órára be kell látnia saját következetlenségét, el kell magát ítélnie és meg kell magát büntetnie hanyagságáért, meg kell magát vetnie hiúságáért, de azt is érzi, hogy éppen erre az elégedetlenségre szüksége van, éppen ebben érzi ő, a büszkének született, saját gyöngeségét és ügyefogyottságát. szüntelenül arra kell ráeszmélnie, hogy legfőbb föladatával, a példaadással és legtitkosabb erősödésével, a szent, magához hű életmód folytatásával, nem tud megbirkózni és végtelen szégyenkezéssel be kell vallania, hogy a maga életében sem tudja megvalósítani azt, amit az egész emberiségtől megkövetel. Ez a titkos, belsejében rágódó szenvedés Tolsztoj Leo utolsó éveit tragikusabbá teszi, mint minden nyilvános hősiesség, mint élete módjának betűszerinti következetessége; éppen az, hogy a saját ethikai követelését nem teljesítette, nem tudta teljesíteni, tünteti föl duplán nagyszerűnek és elragadónak e hatalmas ethikus akaratát.

De Tolsztoi, a magavizsgálódás e kérlelhetetlen zseníje, legtitkosabb órában mindenki másnál kegyetlenebbül meggyanusította még akaratának tisztaságát is. Amit ellenfelei titokban suttogtak, hogy a világonsegítőnek patétikus szerepét, a nyilvános alázatosságot nem eredeti becsületességből, hanem színészkedő tetszelgésből, dicsőségvágyból és hiúságból vállalta magára, ezt a borzasztó gyanút a magábaszállás egyik csöndes órájában Tolsztoj kegyetlenül kimondta maga ellen. Aki tudni akarja, mily mélységig gyötörte meg Tolsztoj a lelkiismeretét egy utolsó becsületesség kedvéért, olvassa el azt a novelláját, amelyet csak a hagyatékában találtak meg, a «Pater Szergiuszt». Éppen úgy, ahogyan Szent Teréz látomásaitól megijedve, aggódva azt kérdezi gyóntatójától, vajjon e látomásokat igazán Isten és nem ellenfele, az ördög küldi-e neki, hogy próbára tegye gőgösségét, ebben a novellában azonképpen Tolsztoj is fölveti a kérdést, vajjon tanítása és cselekedete az emberek szemében valóban isteni, tehát ethikai és segítő eredetű-e, vagy pedig dicsőségszomjúságból és a tömjén öröméből a hiúság ördögétől származik. Abban a szentben nagyon átlátszó leplezgetéssel a maga helyzetét írja le Jasznaja Poljanaban: ahogyan hozzája a hívők, a kíváncsiak, a megcsodálás zarándokai, úgy vándorolnak ahhoz a csodatévő szerzeteshez a bűnbánók és tisztelők. De Tolsztojhoz hasonlóan lelkiismeretének e mása azt kérdezi követőinek kavarodása közepette, vajjon ő, akit mindenki szentként tisztel, valóban szent szívvel él-e, azt kérdezi magától, hogy «amit teszek, mily mértékben történik Isten szeretetéből és mennyiben az emberek kedvéért». És Tolsztoj lesujtóan ezt feleli magának Szergiusz páter szájával:

Lelke mélyén érezte, hogy az ördög az Isten nevében való működését egy másikkal cserélte föl, amely csak dicsőséget akar szerezni az embereknél. Érezte ezt; mert míg azelőtt jól esett neki, ha nem zavarták ki magányából, most kín volt neki ez a magányosság. A látogatók terhére voltak, kifárasztották, de szíve mélyén örült a dícséretnek, amellyel elhalmozták. Lelki megerősödésre és imádkozásra egyre kevesebb ideje maradt, közbe-közbe azt gondolta, hogy hasonlít egy térhez, melyen forrás fakadt, élő víznek gyönge forrása, amely belőlem és rajtam keresztül áramlott, most azonban a víz már nem gyűlhet össze, ha a szomjazók összetorlódnak és lökdösik egymást és mindent széttiportak és csak piszok maradt meg… Most már nem volt benne szeretet, nem alázatosság és tisztaság sem.

Magának mint szentnek esetleges istenítését ilyen határozottan és magával szemben igazságosan utasította vissza Tolsztoj: magát csak kereső, tapogatódzó, fáradságosan és tele tévedéssel Istenhez törekvő embernek értékelte. Hasonmásának szájával nagyaggodalmaskodva ezt kérdi magától: «De nem volt-e meg mégis a becsületes akarat, hogy Istent szolgáljam?» És jóllehet a válasz ezzel a kegyetlen döntéssel: «Igen, megvolt, de mocskos lett minden és át meg átnőtte a hír. Nincs Isten annak a számára, aki mint én, azért élt, hogy híres legyen az emberek előtt», dübörögve becsapja a szentség minden kapuját, – egészen félénken, mint beomlott aknából, mégis ott reszket a reménység fénye: «De keresni akarom».

«Keresni akarom», – ez mutatja meg Tolsztoj legigazibb akaratát és sorsát, hogy ne legyen istentaláló, csak istenkereső, ne adjon feleletet az emberiségnek, csak segítsen neki új kérdéseket föladni, becsületesebben, kegyetlenebbül kérdezni, mint bárki azelőtt. Nem lett szent, nem világotmegváltó próféta, még csak életének teljesen egyértelmű becsületes kialakítója sem: mindig ember maradt, nagyszerű néhány pillanatban és a következőkben megint nem őszinte és kicsi, gyöngékkel, fogyatékosságokkal és kétértelműségekkel teli ember, aki azonban hamar megismerte hibáit és páratlan buzgalommal a tökéletesedésen fáradozik. Nem szent, de szent akarat, nem hívő, de titáni erővel hinni tudó, nem az isteninek képmása, hanem jelképe az emberiségnek, amelynek sohasem szabad az útján békességben megpihennie, örökké harcolnia kell a tökéletesedésért, minden órában és minden nap.