Tolsztoj

1900. Hetvenkét éves volt Tolsztoj Leo, mikor átlépte az évszázad küszöbét. Teljes szellemi épséggel és mégis mint már legendás alak halad a hősies aggastyán elmúlása felé. Az öreg világvándorló arca a behavazott szakállból jóságosabban mosolyog ki, mint azelőtt és megsárgult bőre olyan, mint számtalan ránccal és rovátkával teleírt pergament. Most gyakran fészkel megadóan türelmes mosoly megbékélt ajka körül, bozontos szemöldöke ritkábban sűrűsödik haragra, elnézőbbnek és meghiggadtabbnak tűnik föl az öreg haragos Ádám. «Mily jóságos lett!», csodálkozik saját fitestvére, aki egy életen át mindig csak fölforgatónak és fékezhetetlennek látta és valóban, a heves szenvedelem csöndesedni kezd, fáradttá küzdötte és fáradttá kínozta magát, most hát csöndesebben lélekzik a lélek és néha pihenést enged meg magának: az alkony utolján a jóság új fénye sugározza be arcát. Megható ennek az egykor oly komor arcnak szemlélése: mintha a természet nyolcvan éven keresztül csak azért dolgozott volna oly erőszakosan, hogy végre utolsó és végérvényes formájában nyilvánuljon meg legsajátosabb szépsége, az aggastyán nagy, mindent tudó és megbocsátó fönségessége. És az emberiség ebben a megdicsőült alakban kapja örökül Tolsztoj képét. Így őrzik meg tisztelettel még nemzedékek nemzedékek után komoly és nyugodt arcát.

Csak az öregség, amely hősies emberek képét rendszerint darabosabbá teszi és lekicsinyíti, ad az ő komor arcának teljes méltóságot. A keménység fönségességgé lett, a szenvedelem szelídséggé magasztosult, ami erőszakos volt benne és durva, nyugodt jósággá és mindent megértő testvériséggé változott. És az öreg harcos valóban csak békét akar. «Békét Istennel és az emberekkel», békét a legelkeseredettebb ellenséggel, a halállal is. Véget ért, kegyesen elmúlt irtóztató, óriási, állati félelme a meghalástól, nyugodt tekintettel, jól fölkészülve néz a nagyon öreg ember a közeli elmúlás felé. «Arra gondolok, hogy esetleg holnap már nem élek, naponta jobban meg akarok barátkozni ezzel a gondolattal és egyre jobban hozzászokom.» És csodálatos: amióta a sokáig magából egészen kikelt ember megszabadult ettől a görcsös félelemtől, azóta alkotó kedve ismét nagyobbodik. Miként Goethe, az aggastyán a tudományos szórakozásból élte alkonyán visszatér «főfoglalkozásához», azonképpen a hetvenedik évétől a nyolcvanadikig terjedő alig hihető évtizedben a prédikáló, a moralista Tolsztoj még egyszer visszatér a művészethez, a sokáig megtagadotthoz, az új században még egyszer föltámad az elmúlt század leghatalmasabb költője és éppen olyan nagyszerű lesz, mint egykoron volt. Életének rengeteg ívét merészen átboltozva, visszaemlékezik az aggastyán kozákéveinek egyik élményére és megformálja belőle a «Hadsimurat» iliászi költeményt, amely csupa fegyvercsörgés és háború, hősies legenda, egyszerű és nemesen elbeszélve, mint akár legtökéletesebb napjaiban.

Az «Élő holttest» tragédiája, a «Bál után». «Kornei Vasziljev» mesteri elbeszélés és sok kis legenda dicsőségesen tanusítja a művész megtérését és megtisztulását a moralista türelmetlenségétől; ezekben a kései művekben sehol nem sejtették egy aggastyánnak ráncos, az írásban elfáradt kezét, mert átlátszóan a lélek legszélsőbb, legalsóbb fenekéig, mint folyó és örökkévalóságba komolyan átzúgó idő áramlik a prózájuk: a nagyen öregnek szürke tekintete meg nem vesztegethetően és meg nem téveszthetően mérlegeli az ember örökké megrendítő sorsát. Az élet bírája ismét költő lett és csodálatos öregkori vallomásaiban tisztelettel meghajlik az egykor vakmerő életoktató az isteni titokzatosság előtt: zsarnoki, türelmetlen kíváncsisága az élet utolsó kérdései iránt a végtelenség egyre közelebbről zúgó hullámainak alázatos figyelésévé szelídül. Tolsztoj Leo jóságos lett, de még nem fáradt; a gondolatok kimeríthetetlen szántóföldjét, mint valami őskori paraszt, addig műveli a naplójában, míg kihülő kezéből ki nem hull az íróvessző.

Mert a fáradhatatlannak, akire a sors azt a föladatot rótta, hogy utolsó pillanatáig küzdjön az igazságért, még nem szabad pihennie. Befejezésre vár még az utolsó, a legszentebb munka és ez már nem az életre, hanem saját, közeledő halálára vonatkozik; e hatalmas alkotó ember életének utolsó iparkodása az lesz, hogy a halálát méltóvá és példássá alakítsa, összegyüjtött erejét erre használja föl. Egyetlen műremekén sem dolgozott Tolsztoj oly sokáig és oly odaadással, egyetlen problémát sem gondolt át már előre oly alaposan és tépelődően, mint a maga halálát: mint valódi és magával elégedetlen művész éppen a legutolsó és legemberibb művét akarja tisztán és szeplőtlenül átadni az emberiségnek.

Ez a küzdelem a tiszta, hazugságtól mentes, tökéletes halálért a békétlenkedőnek hetvenéves háborújában a döntő ütközet lesz és egyszersmind a legtöbb áldozattal járó, mert a saját vérére megy. Meg kell valósítania még egy utolsó tettet, amely elől, nekünk csak most megérthető félénkséggel, egész életében mindig kitért: végérvényesen és ellenmondással nem törődve, meg kell magát szabadítania a vagyontól. Kutusovjához hasonlóan, aki szeretné elkerülni a döntő csatát és azt reméli, hogy folytonos sztratégiai visszavonulással legyőzheti a rettenetes ellenséget, Tolsztoj is újra és újra visszariadt a vagyonáról való végérvényes rendelkezéstől és lelkiismerete elől «a nemcselekvés bölcseségébe» menekült. Minden kísérlete, hogy művei tulajdonjogáról lemondjon arra az időre is, amikor már nem lesz életben, a család legelkeseredettebb ellenállásával találkozott, amelyet brutális cselekedettel nem tudott erőszakosan legyőzni, mert ehhez túlgyönge és valójában túlemberi volt; ezért éveken át beérte azzal, hogy maga pénzhez nem nyúlt és bevételét nem használta föl, de – így vádolja magamagát – «ennek a nemtörődésnek az volt az alapja, hogy elvileg megtagadtam minden tulajdont és álszeméremből nem törődtem a vagyonommal, hogy következetlenséggel ne vádoljanak.» A legkülönbözőbb hiábavaló próbálkozások után, amelyek mindenike tragédiát okozott övéinek legszűkebb körében, a világos és kötelező döntést hagyatékáról mindegyre halogatja és bizonytalan időpontig elodázza. De 1908-ban, nyolcvanadik évében, amikor a családja a jubileumot ismét arra használja föl, hogy nagy tőke föláldozásával teljes kiadást rendezzen műveiből, ő, aki minden tulajdon nyilvános ellensége, már nem maradhat tétlenül, Tolsztoj Leo nyolcvanadik évében nyílt sisakkal kénytelen vállalni a döntő harcot. És ekkor Jasznaja-Poljanaban, Oroszország zarándokhelyén, amelyet két világra terjedő hírnév alkonypírja aranyoz be, Tolsztoj és övéi közt zárt ajtók mögött harc kezdődik, amely annál elkeseredettebb és borzasztóbb, mert kicsinyességért, pénzért folyik és amelynek irtózatosságát még a napló éles följajdulásából is csak fogyatékosan lehet megsejteni. «Milyen nehezen is lehet ettől a szennyes, bűnös vagyontól megszabadulni», sóhajtja ezekben a napokban (1908 július 25), mert a fél család ezt a vagyont rángatja ide-oda karmos körmével. A legrosszabbfajtájú rémregények jelenetei, föltört fiókok, átkutatott szekrények, kilesett beszélgetések, a gondnokság alá helyezés megkísérlése a legtragikusabb pillanatokkal, az asszony öngyilkos kísérletével és Tolsztoj átkozódásával váltakoznak, «Jasznaja Poljana pokla», ahogyan ő nevezi, megnyitja kapuit. De épen ebből a legnagyobb szenvedésből szerzi meg végre Tolsztoj legnagyobb határozottságát is és végre, nehány nappal a halála előtt, ennek a halálnak tisztasága és becsületessége érdekében elhatározza, hogy nem tűr többé kétértelműséget és homályosságot és az utókorra olyan végrendeletet hagy, amely az ő szellemi tulajdonát félremagyarázhatatlanul az egész emberiségre ruházza át. Még egy utolsó hazugságra van szükség, hogy ezt az utolsó igazlelkűségét érvényesíthesse. Mivel úgy érzi, hogy otthon megfigyelik és leselkednek utána, a nyolcvankét éves látszólag közönséges sétalovaglásra a szomszédos grumonti erdőbe lovagol és ott egy fatönkön – évszázadunk legdrámaibb pillanata – három tanu és a türelmetlenül prüszkölő lovak jelenlétében aláírja végre Tolsztoj azt a lapot, amely érvényes erőt és hatást ad akaratának életén túl is.

A bilincset tehát lerázta magáról és azt hiszi, hogy elvégezte a döntő cselekedetet. De hátra van még a legnehezebb és legszükségesebb. Mert a bőbeszédű lelkiismeret e sűrűn látogatott házában semmiféle titok nem maradhat titok. Gyanakvás és mindenféle rebesgetés szűrődik át minden zeg-zugon, egyik a másiknak súgja meg és így csörgedezik tovább és nemsokára sejteni kezdi a felesége, csakhamar tudja a család, hogy Tolsztoj titokban intézkedett. Tolvajkulccsal kémkednek szekrényeiben és fiókjaiban, átvizsgálják a naplót, hogy nyomra akadjanak, a grófné öngyilkossággal fenyegetődzik arra az esetre, ha Cserkov, a meggyűlölt segítő abba nem hagyja látogatását. Tolsztoj ekkor belátja, hogy legutolsó műremekét, a tökéletes halált itt, az indulatosság, kapzsiság, a gyűlölködés és nyugtalanság közepette nem valósíthatja meg és az aggastyán aggódni kezd, hogy «szellemi tekintetben megfoszthatnák őt ama drága pillanatoktól, amelyek talán a legfönségesebbek». És ekkor lelke legmélyéből még egyszer utat tör magának az a gondolat, amely az utóbbi években újra és újra megkísértette a lelkét, az a gondolat, hogy tökéletesülése kedvéért, mint ahogyan az evangélium kívánja, el kell hagynia feleségét és gyermekeit, megszentelődése kedvéért pedig a vagyont és nyereséget. Már kétszer elmenekült, először 1884-ben, de félúton elhagyta az ereje és kénytelen volt hazatérni a feleségéhez, aki vajudott és még az éjjel gyermeket szült neki, ugyanazt az Alexandra leányát, aki most az ő pártjára áll, megvédi hagyományát és kész arra, hogy segítője legyen utolsó útján. Tizenhárom évvel későbben, 1897-ben, másodszor indult neki és feleségének azt a halhatatlan levelet hagyta hátra, amely megmagyarázta lelkiismereti kényszerét: «Elhatároztam a menekülést, először, mert korom előrehaladtával egyre nyomasztóbb ez az élet és mindig vágyva vágyódom magányra és másodszor, mert a gyermekek már fölnőttek és itthon nincs már szükség az én jelenlétemre… A fődolog az – ahogyan az indusok az erdőségbe menekülnek, mihelyt elérték hatvanadik életévüket – minden vallásos ember öreg korában azt a vágyat érzi magában, hogy utolsó éveit Istennek áldozza föl és nem a tréfának és játéknak, a fecsegésnek és a tenniszsportnak. Így az én lelkem is, hogy beléptem már hetvenedik évembe, minden erejével csöndre vágyódik és magányra, hogy összhangban éljek lelkiismeretemmel, vagy – ha ez tökéletesen nem sikerül – mégis legalább megmeneküljek életem és hitem kiáltó ellentététől.»

De túlnagy emberiessége akkor is visszatérésre bírta. Még nem bízott eléggé az erejében, a hívó szózat még nem volt elég hatalmas. Most azonban, tizenhárom évvel ama második, kétszer tizenhárom évvel amaz első menekülése után, fájdalmasabban érzi, mint valaha, az irtózatos vonzódást a messziségbe, vaslelkiismeretét hatalmasan és mágnesesen ragadja magához a kitanulhatatlan hatalom. Tolsztoj 1910 júliusában ezt írja a naplójába: «Nem tehetek mást, csak elmenekülhetek és most komolyan gondolok erre, nos, most mutasd meg keresztény voltodat. C’est le moment ou jamais. Hiszen itt senkinek nincs rám szüksége. Segíts meg Istenem, világosíts föl, csak egyet óhajtanék, azt, hogy ne az én akaratom teljesüljön, hanem csakis az övé. Amikor azt leírom, kérdezem magamtól: de hát valóban igaz is? Nemcsak mutatni akarom magamat előtted ilyennek? Segíts! Segíts! Segíts!» De még mindig habozik, mindig visszatartja az aggódás a többiek sorsa miatt, bűnös vágya megijeszti mindig őt magát és saját lelkére hajolva, mégis borzongással fülel, nem kap-e belülről valami ösztönzést, fölülről valami üzenetet, amely ellenállhatatlanul parancsol ott, ahol az akarata még habozik és aggodalmaskodik. Mintha csak térdelve imádkoznék a titokzatos akarat előtt, amelynek átengedte magát és melynek bölcseségében bízik, úgy gyónja meg naplójában aggodalmát és nyugtalanságát. Égő lelkiismeretében mint a láz ez a várakozás, borzongó szívében ez a fülelés mint óriási reszketés és már azt hiszi, hogy a sors nem hallgatja meg és valami esztelenségre szánja rá magát.

Ekkor, a kellő és legmegfelelőbb órában, megszólal benne egy hang, az ősrégi legendáé: «Kelj föl és emelkedjél föl, végy köpenyt és zarándokbotot!» És összeszedi magát és megy beteljesülése felé.