Tolsztoj

1910 október 28-án, körülbelül reggeli hat órakor, a fák közt még koromsötét éjszaka terjeng, nehány alak settenkedik furcsa módon a jasznaja-poljanai kertek körül. Zár csattog, tolvajmódra ajtót nyitnak, az istálló szalmáján a kocsis óvatosan, hogy semmi zaj ne legyen, befogja a kocsiba a lovakat, két szobában kísértetként nyugtalan árnyak járnak, letompított fényű zseblámpással mindenféle csomag után tapogatódznak, fiókokat és szekrényeket nyitogatnak. Azután nesztelenül kinyitott ajtókon át kiosonnak, suttogva végigbotorkálnak a park sáros gyökérrengetegén. Majd egy kocsi, elkerülve az utat a ház előtt, kigurul hátul a park kapuján.

Mi történik itt? Betörők jártak a kastélyban? A cár rendőrsége végre bekeríti a nagyon gyanúsnak lakását, hogy átkutassa? Nem, senki nem tört be, hanem Tolsztoj Nikolajevics Leo, csak orvosa kíséretében, mint a tolvaj, kiszökik léte fogságából. Megkapta a hívó szót, a megcáfolhatatlan és döntő jelet. Megint rajtakapta éjjel a feleségét, amint titokban és hisztérikusan az iratai közt vájkált és ekkor acélkeményen és rohamszerűen hirtelen kipattant az elhatározás, hogy elhagyja őt, «aki elhagyta az ő lelkét», elmenekül valahová, Istenhez, magához, a maga rámért halálába. Munkaköntösére hamar fölkapta a bundáját, nagy sipkát csapott a fejére, fölhúzta a gumicipőt és vagyonából nem vitt magával mást, csak mire a szellemnek van szüksége, hogy megértesse magát az emberiséggel: a naplót, ceruzát és tollat. A pályaudvaron még egy levelet firkál a feleségének, a kocsissal hazaküldi: «Azt tettem, amit az én koromban levő aggastyánok rendesen tenni szoktak, elhagyom ezt a világi életet, hogy életem utolsó napjait elvonulva és csöndben töltsem el.» Azután fölszállnak a vonatra és köpenyébe burkolva, csupán orvosa kíséretében egy harmadosztályú kocsi piszkos padján ott ül Tolsztoj Leo, aki az Istenhez menekül.

De nem nevezi magát többé Tolsztoj Leónak. Mint ahogyan néhai V. Károly, két világrész ura, önként levetette hatalmának jelvényeit, hogy az Eszkorial koporsójába ássa be magát, úgy Tolsztoj miként a pénzt, a házat és a hírnevet, a nevét is eldobta magától; most T. Nikolajevnek mondja magát, kitalált neve annak, aki új életet akar magának találni és tiszta, igazi halált. Minden köteléktől megszabadulva, végre idegen utak zarándoka lehet, szolgája a tanításnak és az őszinte szónak. A Samardino-kolostorban még elbúcsúzik testvérétől, az apátnőtől: két agg, törékeny alak ül egymás mellett szelíd szerzetesek közt, átszellemülve a csöndben és a magányosságban, két nap mulva utána jön a leánya, az a gyermek, aki ama kudarcot vallott első menekülése éjjelén született. De itt, ebben a csöndben sincs nyugta, attól fél, hogy fölismerik, üldözik, utólérik, még egyszer visszarántják a saját házának zavaros, hazug életébe. Ezért október 31-én reggel négy órakor, ismét láthatatlan ujj érintésére, hirtelen fölkelti a leányát és sürgeti, hogy utazzanak tovább, valahová, Bulgáriába, a Kaukázusba, külföldre, bárhová, ahol a hírnév és az emberiség már nem éri utól, csak végre az egyedüllétbe, magába, Istenhez.

De életének, tanításának rettenetes ellenfele, a hírnév, kínzó ördöge és megkísértője, még most sem engedi el áldozatát. A világ nem engedi meg, hogy az «ő» Tolsztoja a maga legsajátosabb, öntudatos akaratáé lehessen. Sipkáját mélyen a homlokába húzva, alig ül az üldözött a vasúti szakaszban és máris fölismerte az utasok egyike a nagy mestert, az egész vonaton mindenki tudja már, a titkot elárulták és a kocsi ajtajánál már ott tolonganak férfiak és nők, hogy láthassák. Az ujságok, amelyeket magukkal hoztak, hasábos tudósításokat hoznak az értékes állatról, aki kiszökött börtönéből, már elárulták és bekerítették, még egyszer, utoljára ott áll a hírnév Tolsztojnak a megdicsőüléshez vivő útján. A rohanó vonat mellett a táviródróton üzenetek zúgnak, a rendőrség minden állomást értesített, minden hivatalnokot mozgósítottak, otthon már különvonatot rendelnek és Moszkvából, Pétervárról, Nisni-Novgorodból, a szélnek mind a négy oldalából riporterek veszik űzőbe őt, a menekülő vadat. A szent szinódus kiküld egy lelkészt, hogy elfogja a bűnbánót és egyszerre csak egy idegen úr száll föl a vonatra, újra és újra, mindig más álarccal elsétál a szakasz előtt, egy detektív: nem, a hírnév nem hagyja a rabját elmenekülni. Tolsztoj Leónak nem lehet és nem szabad egyedül magánál lennie, az emberek nem tűrik, hogy a magáé legyen és teljesítse megszentelődését.

Már körülfogták, már bekerítették, nincs sűrűség, ahová bevehetné magát. Ha majd a vonat a határra érkezik, udvariasan levett kalappal egy hivatalnok fogja őt üdvözölni és meg fogja tagadni a határ átlépését, akárhol akar majd megpihenni, szétterpeszkedve és lármásan szembe fog ülni vele a hírnév, nem, nem menekülhet, a karmok nem eresztik. Ekkor azonban hirtelenül észreveszi a leánya, hogy az apja agg testét hideg rázza. Kimerülve hátradől a kemény fapadon. Izzadság lepi el a reszketőnek pórusait és veri ki a homlokát. Láz, a véréből sarjadzott, betegség támadta meg, hogy megmentse őt. És a halál már fölemeli köpenyét, a sötétet, hogy üldözői elől elrejtse.

Asztapovóban, egy kis vasúti állomáson meg kell állaniok, a halálosan beteg ember nem tud már tovább menni. Nincs vendéglő, nincs szálló, nincs fejedelmi helyiség, hogy elszállásolhatnák. Az állomási előljáró szégyenkezve ajánlja föl szolgálati szobáját az állomásépület egyemeletes faházában (azóta az orosz világ zarándokhelye). A hidegtől reszketőt bevezetik és egyszerre megvalósult minden, amiről álmodott; itt van a kis szoba, alacsony és a gőztől és szegénységtől dohos, a vaságy, a petróleumlámpa szegényes fénye, hirtelenül mérföldekre elmaradt a fényűzés és a kényelem, amely elől menekült. Amikor meghal, az utolsó pillanatban éppen úgy lesz minden, ahogyan legbelsőbb akarata akarta: a halál tisztán, salaktalanul, mint fönséges szimbolum tökéletesen alkalmazkodik az ő művészkezéhez. Nehány nap alatt föltornyosul ennek a meghalásnak nagyszerű épülete, fönséges megerősítője a tanának, nem áshatja már alá az emberek rosszakarata, legföldibb egyszerűségét nem lehet többé megzavarni és földúlni. Künn, az elzárt ajtó előtt lélekzetét visszafojtva hiába leskelődik lihegő ajakkal a híresség, hiába tolakodnak a riporterek és kiváncsiak, a kémek és rendőrök és csendőrök, a szinódustól kiküldött lelkészek, a cártól kirendelt tisztek, szembetűnő és szemérmetlen sürgölődésük nem tehet már semmit e szét nem rombolható utolsó magányosság ellen. Csak a leánya, egy barátja és az orvos őrködik, csöndes és alázatos szeretet hallgatással veszi körül. Az éjjeli szekrényen ott van a naplója, ez az ő szócsöve Istenhez, de lázas keze nem tudja már az íróvesszőt megfogni. Ziháló tüdővel, elalvó hangon tehát leányának diktálja le utolsó gondolatait, Istenről azt mondja, hogy «az a határtalan Minden, amelynek meghatárolt részeként, anyagban, időben és térben való megnyilatkozásaként érzi magát az ember» és hirdeti, hogy e földi lények egyesülése más lények életével egyesegyedül a szeretet által történhetik meg. Halála előtt két nappal még megfeszíti minden idegét, hogy megérthesse a felső igazságot, az elérhetetlent és csak ezután árnyékolja be lassanként sötétség ezt a tündöklő agyvelőt.

Künn kiváncsian és szemtelenül tolakodnak az emberek. Ő már nem érzi. Az ablakon, bűnbánattól megalázva, zokogó szemének könnyűjén át bekémlelődik Andrejevna Zsófia, a felesége, aki negyvennyolc évig volt vele összekötve, hogy távolról még egyszer lássa az urát: Tolsztoj már nem ismeri meg. Minden ember közt a legvilágosabban látónak egyre idegenebbek lesznek az élet dolgai, vére mindegyre sötétebben és akadozóbban folyik a megtörő erekben. November negyedikének éjjelén még egyszer összeszedi magát és ezt sóhajtja: «De hát a parasztok, hogyan halnak hát meg a parasztok?» A roppant élet még védekezik a roppant halál ellen. Csak november 7-én gyűri le a halál a halhatatlant. Fehéren körüllobogott feje a párnára hanyatlik, szeme, amely a világot többettudóan látta, mint bárki más, kialszik. És a türelmetlen kereső most végre megtudja az igazságot és minden élet értelmét.