WeRead Powered by ReaderPub
Tolsztoj cover

Tolsztoj

Chapter 14: UTÓHANG.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The book traces a celebrated novelist's passage from creative triumph to deep spiritual crisis, examining his psychological turmoil and moral questioning. It juxtaposes accounts of artistic productivity and family life with a later obsessive confrontation with existential emptiness. The author combines vivid physical description, intimate anecdote, and reflective analysis to show how conscience and faith reshaped beliefs and behavior. Central themes are the tension between worldly fame and ascetic demands, the relentless search for meaning, and the personal costs of striving for absolute ethical consistency.

UTÓHANG.

«Az ember meghalt, de viszonya az élethez tovább hat az emberekre és nemcsak úgy, mint életében hatott, hanem jóval erősebben és hatását fokozza az okosság és a szeretet és mint minden élő, szünet nélkül és vég nélkül növekszik.»

Levél.

Gorkij Maxim egyszer a legemberibb embernek mondta Tolsztoj Leot; fölülmúlhatatlan szó. Mert ember ő, mint mi valamennyien, ugyanabból a törékeny agyagból formálva és ugyanazokkal a földi fogyatékosságokkal, de ezeket mélyebben ismeri, fájdalmasabban szenved miattuk. Tolsztoj Leo nem volt másféle, fölsőbb lény, mint korának többi embere, de inkább ember volt, mint a legtöbb, erkölcsösebb, intenzívebb, tisztább érzékű, éberebb és szenvedelmesebb, szinte első és legtisztább lenyomata a világművész műhelye ama láthatatlan ősformájának.

Hogy ez a képe az örök embernek, akinek árnyékszerű és gyakran már fölismerhetőbb körvonala az alapja mindnyájunknak, a mi összezavarodott világunkban tisztán és lehetőleg tökéletesen nyilvánuljon meg, ezt választja Tolsztoj élete igazi művének, ami soha be nem fejezhető, soha tökéletesen nem teljesíthető és ezért duplán hősies munka. Érzékeinek páratlan igazlátásával kereste és alkotta meg az embert külső megjelenésében, kereste és tanulmányozta saját lelkiismeretének sötét titokhelyén, olyan mélységbe lehatolva, amelyekbe csak úgy jut el az emberi hogy megsebzi magát. Ő, a példás ethika. lángész ádáz komolysággal, kegyetlen keménységgel, kímélet nélkül fölturkálta a lelkét, hogy ezt az ősképet kiszabadítsa földi burkából és amire mindenkinek törekednie kell, nemesebb, Istenhez hasonlóbb arcát mutassa meg az egész emberiségnek. Ez a rettenhetetlen képművész soha meg nem pihenve, magával soha meg nem elégedve, művészetének a puszta formajáték ártatlan örömét soha meg nem engedve, nyolcvan éven át a maga bemutatásával a magatökéletesedés e nagyszerű művén dolgozik. Goethe óta költő magát és egyszersmind az örök embert nem mutatta be ennyira nyíltan.

Tolsztoj Leo e tiszta és megismerő akarata azonban csak látszólag ért véget a lélekzetével együtt: szüntelenül teremtve átnyúlik a jelenbe az ő hősies alakja, az utolsó, amely a letűnt évszázadból teljes nagyságában lépett át a miénkbe. Földi életének még van nem egy tanuja, aki belenézett ebbe az átható szembe, érezte baráti kezét és Tolsztoj Leo élete mégis már ma legendaszerű minden nemzedéknek, az alázatos szereteterő új mithosza.

Mert az emberiség mindig a folyó időből keresi ki magának a jelképes, mintaszerű embert, hogy örök erkölcsi fölfogásának szimboluma legyen és a tömegből csak a leghatalmasabbat választja ki, hogy a hatalma mellett bizonyságot tegyen. Csak az áhítatosan fáradozóra bízza rá akaratát, csak az igazlelkűben tudja tudását és igazát.