Tolsztoj

«Egy ember élt Uz földjén. Nagyon istenfélő volt és kerülte a gonoszt és marháinak száma hétezer juh, háromezer teve, ötszáz szamárkanca volt és nagy cselédség. És dicsőbb volt mindenkinél, aki Kelet felé lakott.»

Így kezdődik Jób története, aki megelégedéssel volt megáldva addig az óráig, amíg Isten kezét emelte rá és bélpoklossággal verte meg, hogy fölébredjen egyforma jóérzéséből, lelkét mardossa és pörbe szálljon Vele. Így kezdődik Tolsztoj Nikolajevics Leo lelki története is, aki szintén dicsőbb volt, mint bárki az ő hazájában és az ő idejében. Ő is, aki ősi házában gazdagon és kényelmesen lakott, a föld hatalmasai közt «legfelül ült». Teste egészségtől és erőtől duzzadt, hazavihette feleségnek a leányt, akire szeretve vágyott és ez tizenhárom gyermeket szült neki. Kezének és lelkének műve halhatatlanná nőtt és átvilágít minden időkön: alázattal meghajolnak Jasznaja-Poljana parasztjai, ha a hatalmas bojár elrugtat mellettük, alázattal meghajol a föld kereksége diadalmas híre előtt. Miként Jób a megpróbáltatás előtt, Tolsztoj sem kívánhat magának már semmit és egyszer egyik levelében ezt a legmerészebb emberi szót írja le: «teljesen és tökéletesen boldog vagyok».

És hirtelenül, egy éjjelen át, mindez elveszti értelmét, értékét. A munkás ember undorodik a munkától, elidegenedik a feleségtől, nem törődik a gyermekekkel. Éjjel fölkel összegyűrt ágyából, mint a beteg nyugtalanul járkál ide-oda, nappal tétlen kézzel és merev szemmel bódultan ül íróasztalánál. Egyszer gyorsan fölsiet a lépcsőn és elzárja a szekrénybe vadászfegyverét, hogy maga ellen ne fordítsa a fegyvert; néha nyög, mintha megrepedne a keble, néha zokog, mint a gyermek a sötét szobában. Levelet nem olvas el többé, barátot nem fogad; fiai ijedten, felesége kétségbeesve nézik az egyszerre komorrá lett embert.

Mi e hirtelen változás oka? Betegség rágódik titokban az életén, bélpoklosság támadta meg testét, szerencsétlenség érte kívülről? Mi történt vele, Tolsztoj Nikolajevics Leóval, hogy mindenek közt a leghatalmasabb egyszerre örömben ily szegénnyé válik és az orosz föld legerősebbje ily tragikusan elkomorul?

És a felelet a legborzasztóbb: semmi sem!

Semmi sem történt vele, vagy helyesebben – még borzasztóbb – a Semmi. Tolsztoj a dolgok mögött megpillantotta a Semmit. Lelkében valami elszakadt, befelé rés támadt, keskeny fekete rés és a megrendült szem kényszerülten mered bele az ürességbe, ebbe a névtelen Semmibe, ebbe a Nihilbe és élettelenségbe, ebbe a más, idegen, hideg, sötét és megfoghatatlan valamibe, ami a mi meleg, vérrel átitatott életünk mögött van, a röpke lét mögött levő örök Semmibe.

Aki egyszer bepillantott ebbe a megnevezhetetlen mélységbe, tekintetét nem tudja többé róla elvonni, lényét elárasztja ez a homályosság, kialszik számára az élet fénye és színe. Megfagy a mosoly az ajkán, nem foghat meg semmit, hogy ujja hegyétől egészen megborzongó szívéig ezt a hideget ne érezze; nem láthat többé semmit, hogy eszébe ne jusson ez a másik, a Nihil, a Semmi. A még imént meleg érzésből elfonnyadva és érzéktelenül hull ki minden; a dicsőség hiúság versenye, a művészet bohóckodás, a pénz sárga salak és a lélekző, vasegészséges test férgek tanyája lesz; minden értéknek nedvét és édességét kiszívja ez a feketén láthatatlan ajak. A világ megfagy, ha egyszer a teremtmény minden ősi aggodalmával érvényesülni kezd ez a szívó, fekete, fölfaló Semmi, Allan Edgar Poe mindent magával ragadó Mael-áramlata, a «gouffre», Pascal örvénye, amelynek mélysége mélyebb a lélek minden nagyságánál.

Ez ellen nem használ semmi leplezgetés és bújósdi. Nem használ, ha ezt a sötét szívást azután Istennek nevezzük és szentnek mondjuk. Nem használ, ha az evangélium lapjaival ragasztjuk be a fekete lyukat; ez a sötétségek sötétsége áthatol minden pergamenten és eloltja a templom gyertyáit, a világegyetem sarkainak e fagyasztó hidegét nem lehet a szó langyos lehelletével megmelegíteni. Nem használ, ha e halálosan ránk nehezedő csöndbe életet adandók, hangosan prédikálni kezdünk, mint ahogyan a gyermek, aki az erdőben fél, énekel: a feketén hallgató Semmi legyűr minden éber öntudatot. Akit egyszer megrémített, annak elszorult szívébe semmi akarat, semmi bölcseség nem csöpögtethet többé derűt.

Tolsztoj világraható életének ötvennegyedik évében pillantott először a nagy Semminek, mint emberi végzetének a szemébe. És e pillanattól kezdve egészen halála pillanatáig ebbe a fekete lyukba, a saját léte mögött levő e megfoghatatlan belső valamibe mered a tekintete. De egy Tolsztoj Leo látása, amelyhez fogható legtöbbet tudó és legszellemibb látása nem volt egy embernek sem, aki a mi időnkben élt, még a Semminek nekifordulva is élesen tiszta volt. Soha férfi oly óriási erővel nem szállt harcba a megnevezhetetlennel, a teremtmény ősi aggodalmával, senki határozottabban nem állította szembe az ember sorsának kérdését az emberiség sorsának kérdésével. Senki borzasztóbban nem érezte a túlnan levőnek ezt az üres és a lelket kikezdő tekintetét, senki nagyszerűbben el nem viselte, mert itt a férfiúi lelkiismeret e fekete pupilla sötét alattomosságával szembeszegezte a művész tiszta, bátor és elszántan megfigyelő tekintetét. Tolsztoj Leo a lét tragikuma előtt gyáván soha, egy pillanatra sem fordította el vagy zárta le szemét, újabb művészetünk e legéberebb, legigazabb és legkevésbbé megvesztegethető szemét: ezért nincs nagyszerűbb e hősies kísérletnél, amely még az érthetetlennek is valami képletes értelmet és az elháríthatatlannak igazát akarja megadni.

Tolsztoj harminc évig, a huszadiktól ötvenedik évéig alkotva, gondtalanul és szabadon élt. Harminc évig, az ötvenediktől élete fogytáig, már csak az élet értelmének és fölismerésének él, az érthetetlenért küzdve, el nem érhetőhöz láncolva. Könnyű volt a sora addig, míg azt a mérhetetlen föladatot nem vállalta, hogy az igazságért való küzdésével ne csak magát mentse meg, hanem az egész emberiséget. Hogy erre vállalkozott, hőssé, csaknem szentté avatja. Hogy alul maradt, a legemberibb emberré valamennyiünk közt.