Tolsztoj

Az arc mint az őserdő: több a sűrűség mint a tisztás, mintha el akarna hárítani minden belső vizsgálódást. A hullámzó patriárka-szakáll szélesen és a szélben lobogva magasra fölkapaszkodik az arcba, elárasztja évtizedekre az élveteg ajkat és elfödi a bőr barnán göröngyös fakérgét. A homlok előtt fagyökérként össze-vissza fonódva, ujjvastagságú szemöldök sűrűsödik, a fejen habszürke tengeráradat, a sűrűn összezilált hajfonatok tajtékja: mindenütt tropikus bujaságban fonódik össze és burjánzik az ijesztően szétáramló haj ez ősvilági termése. Mint Michelangelo Mózesén, a legférfiasabb férfi képén, Tolsztoj arcán sem látunk eleinte mást, csak az óriási atyaisten-szakáll fehérhabos hullámát.

Az ember tehát megpróbálja, hogy a lelkével ismerje föl azt, ami az így fölöltöztetett arcban a meztelen és a lényeges, vonásairól a szakállrengeteget kiirtsa (és a fiatalkori képek, a szakálltalanok, nagyon segítik a plasztikus leleplezést) Megtesszük és megijedünk. Mert félreismerhetetlen, tagadhatatlan: ennek a nemes szellemembernek arca alapjában gorombán ácsolt és nem más, mint egy paraszté. A Géniusz itt alacsony gunyhót, kormosat és füstöset, igazi orosz kibitkát választott magának lakóhelyül és műhelyül, nem görög demiurg, hanyag falusi asztalos kalapálta össze ennek a nagy léleknek a lakását. Apró szemablakok fölött durván gyalultak, mint a hasított fa, öregszemcséjűek a homlok alacsony keresztgerendái, a bőr csak föld és agyag, zsíros és fénytelen. A semmitmondó arc közepén nagy, nyílt állati orrlyukakkal széles és puha orr, mintha ökölcsapás lapította volna oda, borzas haj mögött formátlan nagylebernyegű fül, behúzódó arcüregek közt vastagajkú, mogorva száj: teljesen muzsátlan formák, durva és csaknem közönséges mindennapiság.

Árnyék és sötétség, komorság és gond ül mindenütt ezen a tragikus mesteremberarcon, sehol egy föltörekvő nekilendülés, áradó fény, merész szellemi emelkedés, mint Dosztojevszki homlokának ama márványkupolája. S nem szűrődik be sehol világosság, nem sugárzik föl fényesség, – aki tagadja, szépít, hazudik: nem, ez menthetetlenül alacsonyrendű, fagyos arc marad, nem temploma, hanem fogháza a gondolatoknak, fénytelen és dohos, szomorú és csúnya és a fiatal Tolsztoj maga már korán ismerte veszendő fiziognomiáját. Minden célzás a külsejére «kellemetlen neki», kétségbeejti, hogy vajjon «földi boldogság érheti-e azt az embert, akinek ily széles orra, ily vastag ajka és kicsi szürke szeme van». Ezeket a gyűlölt vonásokat a fiatal ember ezért rejti már korán a feketés szakáll sűrű álarca mögé, amelyet csak későn, nagyon későn ezüstözött meg a kor és tett tiszteletreméltóvá. Csak az utolsó évtized oszlatja szét a komor felhőzetet, csak az ősz alkonyatán hull a szépség kárpótló sugara erre a tragikus tájképre.

Az örökké vándorló Géniusz alsóbbrendű, komor tanyán szállt meg Tolsztojban, orosz mindennapi arcban, amely mögött minden sejthető, csak a szellem embere, költő, alkotó nem. Mint gyermek, mint ifjú, mint férfi, sőt mint aggastyán, mindig úgy hat Tolsztoj, mint bárki sok közül. Minden kabát, minden sipka ráillik: ilyen névtelen nagyorosz arccal éppen úgy lehet a miniszteri asztalnál elnökölni, mint részegen csavargók csapszékében lopni a napot, a piacon fehérkenyeret árulni, vagy selyem miseruhában a metropolita keresztjét emelni a térdeplő tömeg fölé: sehol, semmiféle foglalkozásban, semmiféle ruhában, semmiféle orosz helyen sem tűnnék föl ez az arc félreismerhetetlennek. Mint diák semmiben sem különbözik más diáktól, mint tiszt akárcsak bármely másik kardcsörtető, mint falusi nemesember akárcsak más hétszilvafás. Ha kocsin ül a fehérszakállú cseléd mellett, nagyon alaposan meg kell vizsgálni a fényképet, hogy megtudjuk, melyik tulajdonképpen a bakon ülő két öreg közül a gróf és melyik a kocsis; ha képen látjuk őt, amint a parasztokkal beszélget és nem tudnánk róla semmit, senki el nem találná, hogy ez a Lew itt a kupaktanács közepette gróf és azonkívül még milliószor több, mint körülötte a Grigorok és Ivánok és Ilják és Pjotrok. Mintha ez az egy ember valamennyi lenne, mintha ezúttal nem egy külön ember álarcát vette volna magára a Géniusz, hanem az egész népnek öltözött volna, annyira teljesen névtelen, annyira általánosan oroszos az arca. Éppen mert benne van egész Oroszország, azért nincs Tolsztojnak saját arca, hanem csak orosz arca van.

Ezért az arca első pillanatra csaknem mindenkit kiábrándít, aki először látja. Sok mérföldnyiről jöttek vonaton és azután Tulából kocsin, tiszteletteljesen várják a Mestert a fogadóteremben; mindenki a belsejét megrendítő jelenséget vár és a lélek már előre hatalmas, fönséges férfiúnak formálja meg hullámzó atyaisten-szakállal, magasnak és büszkének, egy alakban óriásnak és lángésznek. Már mindenkit összelapít a várakozás borzongása, a szem már önkéntelenül meghunyászkodik a patriárka óriási alakja előtt, amelyre a következő pillanatban rá fog tekinteni. Ekkor végre kinyílik az ajtó és íme: csaknem futó lépésekkel, hogy a szakálla lebeg, alacsony tömzsi emberke jön be, megpihen és barátságosan mosolyogva áll a meglepett vendég előtt. Vidáman, gyors beszéddel szól hozzá, szívesen kezet fog mindenkivel. És szíve legmélyén megijedve fogadja el mindenki a kezét: hogyan? ez a barátságosan kedves emberke, ez «a fürge atyuska a hóban», ez lenne valóban Leo Nikolajevics Tolsztoj? Elröpül a fenségesség iránt érzett borzongás, a kíváncsiság kissé nekibátorodva fölmerészkedik az arcához.

De a föltekintőknek hirtelen megfagy a vérük. A szemöldök bokros dzsungelje mögül párducként szürke pillantás ugrott rájuk, Tolsztojnak ama hallatlan pillantása, amelyet semmi festett kép el nem árul és amelyről mégis mindenki beszél, aki valaha a hatalmasnak arcába nézett. Mint acélkemény és szikrázó késdöfés, minden embert leszögez ez a pillantás. Lehetetlen a megmozdulás, a szabadulás, mindenkinek hipnótikus lekötöttséggel tűrnie kell, hogy ez a pillantás kíváncsian és fájdalmasan, mint a szonda, a legbelsejéig hatoljon. E pillantás elől semmit nem lehet elrejteni: mint a golyó, átüti az alakoskodás minden páncélját, mint a gyémánt, minden tükröt szétvág. Senki – Turgenyev, Gorkij és száz más a tanu – nem tud hazudni Tolsztoj ez áthatóan kutató tekintete előtt.

Ez a szem azonban csak egy pillantig szúr ily keményen és vizsgálódva. Azután ismét olvadozni kezd a szivárványhártya, szürkén fénylik, leplezett mosollyal csillog, vagy lágy, jóleső fényességgé jóságosodik. Ezeken a mágikus és nyugtalan pupillákon, mint a felhő árnyéka a vizen, az érzés minden változata visszatükröződik. Harag egyetlen hideg villámmal megcikáztatja, bosszankodás jégtiszta kristállyá fagyasztja, jóság meleg derűvel vonja be, szenvedelem tűzre gyujtja. Belső fénytől mosolyogni tudnak ezek a titokzatos csillagok, anélkül, hogy a kemény száj megmozdulna és mint valami parasztasszonynak, «patakokban omolhat a könnyük», ha zene olvasztja meg őket. Fényre derülhetnek a szellemi megelégedettségből és hirtelen mélabúval beárnyékolva, szomorúan elsötétedhetnek és magukba zárkózhatnak és áthatolhatatlanokká lesznek. Hidegen és kegyetlenül figyelni tudnak, vágnak, mint a boncoló kés és átvilágítanak mindent, mint a röntgentűz és utána azonnal játékos kíváncsiság csillogó visszfénye csörgedezik bennük, – az érzés minden nyelvén beszélnek ezek «a legbeszédesebb szemek», amelyek valaha ember homlokából kivilágítottak. És mint mindig, Gorkij találja meg a legjellemzőbb szavakat: «Tolsztojnak száz szeme volt a szemében.»

Ebben a szemben, és külön köszönet érette, van Tolsztoj arcának lángesze. Ennek a pillantásembernek minden fényereje a szem ezerféleségében van maradék nélkül összegyüjtve, mint ahogyan Dosztojevszkinek, a gondolatembernek szépsége homlokának márvány boltozatában. Minden más Tolsztoj arcán, szakáll és szőrbokrozat, csak burkolata, védőtere és hüvelye e mágikus mágneses fénykövek besüllyesztett drágaságának, amely világot vonz magába és világot sugároz ki magából, a mindenség legtökéletesebb spektruma, amelyet évszázadunk ismert. Semmi oly apró nem élősködhetik, hogy ez a lencse láthatóvá ne tudná tenni: mint a héja mérhetetlen magasságból nyílgyorsan a menekülő egérre, le tud csapni minden részletre és ugyanakkor a világegyetem egész nagyságát panorámaszerűen körülöleli. Föl tud lángolni a szellem magasságába és mégis mindentlátóan portyázik a lélek mélyén, akárcsak a fölső világban. Elegendő tüze és tisztasága van e szikrakristálynak arra, hogy elragadtatásában Istenhez pillantson föl és megvan a bátorsága, hogy vizsgálódva megkövesülő arcába nézzen még a meduzai Semminek is. Ennek a szemnek nem lehetetlen semmi, talán csak egy: hogy tétlen legyen, bóbiskoljon, szundikáljon, az álomnak tiszta pihenő öröme, boldogsága és kegye. Mert alighogy a szemhéj fölébred, kényszerűen zsákmányt kell keresnie ennek a szemnek, kegyetlenül ébren, kérlelhetetlenül illuziómentesen. Minden tévelygést áttör, minden hazugságot leleplez, minden hitet szétrombol: ez igazlátó szem mindent levetkőztet. Rettenetes tehát, ha egyszer maga ellen irányzódik ez az acélszürke tőr: éle akkor gyilkoló erővel a szív legbelsejébe nyomul.

Akinek ilyen szeme van, az igazat látja, övé a világ és minden tudás. De ilyen örökké igaz, örökké éber szem nem teszi az embert boldoggá.