Tolsztoj

Minden műalkotás csak akkor éri el legnagyobb fokát, ha művészi voltát elfeledjük és mint meztelen valóságot, csak létét érezzük. Ez a fönséges megtévesztés Tolsztojnál gyakran tökéletes. Annyira érzékien valódian hatnak reánk, hogy sohasem merjük gyanítani, mintha elbeszélései költöttek, alakjai kitaláltak lennének. Ha őt olvassuk, azt hisszük, nem tettünk egyebet, csak nyitott ablakon keresztül a reális életbe néztünk bele.

Ha tehát csak Tolsztoj-fajtájú művészek lennének, könnyen azt gondolhatná az ember, hogy a művészet rendkívül egyszerű, az élethűség magától értetődő dolog, a költés nem más, mint a valóság pontos elbeszélése, másolás minden nagyobb szellemi fáradozás nélkül és nem kell hozzá más, az ő saját szava szerint, csak «egy negatív tulajdonság: nem kell hazudni». Mert ez a mű aztán meggyőző magától-érthetőséggel, egy vidék naív természetességével, még egyszer természetté válva, oly valódian, mint a másik, mámorítóan és gazdagon áll a szemünk előtt. Tolsztoj epikájában fölöslegesnek és hiányzónak látszik a furornak, a szülés forró odaadásának, a foszforeszkáló vizióknak, a merész és gyakran logikátlan kitalálásnak minden titokzatos hatalma, a teremtő költő ez őselemei: azt hiszi az ember, hogy nem megittasult démon, hanem józan, tisztafejű férfi csupán tárgyilagos vizsgálódással, figyelmes lerajzolással, megerőtetés nélkül a valóság másolatát készítette el.

De itt éppen a művész tökéletessége csalja meg a hálásan élvező lelket, mert mi lehet nehezebb a valóságnál, mi fáradságosabb a világosságnál? Az eredeti írás bizonyítja, hogy Tolsztoj Leo egyátalán nem volt könnyűséggel megajándékozva, hanem a legnemesebb, legtürelmesebb, legszorgalmasabb munkások egyike volt és a világról készített rengeteg freskója millió és millió aprólékos megfigyelés számtalan, sokszínű, egymáshoz illesztett apró kövecskéjének művészi és fáradalmas mozaikja. A fáradság nélkül való tisztavonalúság látszatja mögött egy nemábrándozónak, a türelem óvatos és tárgyilagos mesterének legpepecselőbb kézimunkája rejtőzködik, aki, mint a régi német festők, először mindig gondosan megcsinálta az alapot, okosan kimérte a területet, óvatosan beleillesztette a körvonalakat és csak azután tett egyik színt a másik mellé, mielőtt epikus mesélésének tudatos reflexeivel és árnyékolásával végérvényesen az élet fényhatását adta meg. A «Háború és béke» óriási, kétezer oldalas eposzát hétszer írta le, a hozzávaló vázlatok és jegyzetek nagy szekrényeket töltöttek meg. Minden történeti apróság, az élet minden részlete gondosan dokumentálva van: hogy tárgyi pontosságot adhasson a borodinói csata leírásának Tolsztoj a vezérkari térképpel két napon át belovagolja a csatateret, mérföldeket utazik vonaton, hogy valamelyik a háborúban résztvett még élő embertől apró, szépítő részletet tudhasson meg. Nemcsak átszánt minden könyvet, nemcsak a könyvtárakat kutatja keresztül, hanem hogy még egy parányi valósághoz juthasson, nemesi családoktól és irattárakból régen elfeledett okiratokat és magánleveleket kér. Az évek hosszú folyama alatt így tízezer, százezer apró megfigyelésnek kicsiny higanygolyócskái gyűlnek össze, míg kerek, tiszta, tökéletes formában lassan-lassan teljesen egymásba olvadnak. És most, miután a harc az igazságért befejeződött, kezdődik még csak a küzdelem a világosságért. Ahogyan Baudelaire, a lírikus artista, költeményének minden sorát pallérozza és tisztítja és fényezi, Tolsztoj a csalhatatlan művész buzgóságával éppen úgy kalapálja és olajozza és simítgatja a prózáját. Egyetlen fölöslegesnek látszó mondat, egyetlen nem egészen helytálló jelző a kétezer oldalas műben annyira nyugtalanítani tudja őt, hogy a már elküldött korrektura után ijedten azt táviratozza Moszkvába a nyomdásznak, állítsa meg a nyomógépet, hogy még megváltoztathassa annak a nem megfelelő szónak a hanglejtését. Ezt az első fogalmazást azután újra visszadobja a szellemi retortába, még egyszer beolvasztja, még egyszer megformázza – nem, ha valamely művészet, akkor éppen ez a szemre legtermészetesebb nem volt fáradság nélkül. Tolsztoj két éven keresztül naponta nyolc órát, tíz órát dolgozik, nem csoda tehát, hogy még ez a legegészségesebb idegzetű ember is pszichikailag összeroppan minden nagy regénye után; a gyomor hirtelen fölmondja a szolgálatot, az érzékek zavarosan tántorognak, mindjárt a nagyszerű mű befejezése után mint súlyos melankólia mindannyiszor az az érzés nehezedik reá, hogy tökéletlent alkotott és az abszolut magányt kell keresnie, messzi minden kultúrától, a basikoknál a sivatagban, hogy ott kunyhóban lakjék és kumisz-kúrával hódítsa ismét vissza lelki egyensúlyát. Éppen ebben a homéroszi epikusban, ebben a legtermészetesebb, víztisztaságú, csaknem népszerűen egyszerű elbeszélőben mérhetetlenül elégedetlen és gyötrődő művész (más is van?) rejtőzik. De minden kegyek kegyessége – a levés fáradalma nem látható a mű befejezett létén. Mintha öröktől fogva lenne, mint a természet, eredet nélkül, kor nélkül levőnek tűnik föl a mi időnk közepette és egyszersmind minden időn túl ez a művészetként már egyátalán nem érezhető próza. Meghatározott korszaknak fölismerhető jellemvonása sehol nincs rajta; ha valakinek a kezébe először jutna alkotójuk neve nélkül nehány novellája, senki nem merészelné meghatározni, mely évtizedben, sőt évszázadban születtek, annyira abszolut, időtől független elbeszélést jelentenek. A «Három aggastyán»-ról szóló néplegenda vagy «Mennyi földre van az embernek szüksége» akár Ruthtal és Jóbbal egyidőben, egy évezreddel a könyvnyomtatás föltalálása előtt és az írás kezdetén születhetett volna meg, Ilics Iván haláltusája vagy pedig «Polikeit» éppen annyira a tizenkilencedik, mint a huszadik századé, mert itt nem a kortárs-lélek talál a kor lelkének megfelelő kifejezést, mint Stendhalnál, Rousseaunál, Dosztojevszkinél, hanem a primitív, mindig meglevő, semmi változásnak alá nem vetett, a földi szellem, az ősérzés, az ember ősaggodalma, ősmagárahagyottsága a végtelenséggel szemben. És mint az emberiség abszolut térségén belül, éppen úgy az ő teremtésének relatív térségén belül kiküszöböli az időt egyértelmű és egyforma anyagú mesterisége. Tolsztojnak elbeszélő művészetét sohasem kellett megtanulnia és sohasem felejtette el, természetszerű lángesze nem ismer sem növekedést, sem hervadást, sem haladást, sem elmaradást. Ahogyan a tizennégy éves a «Kozákok»-ban tájképet ír le és a «Föltámadás» ama tündöklően felejthetetlen husvéti reggele, amelyet hatvan évvel, egy mozgalmas emberélettel későbben írt, egyikből mint a másikból a természetnek ugyanaz a közvetetlen, minden ideggel érezhető frissesége, az anorganikus-organikus világnak ugyanaz a plasztikus, az ujjunkkal megfogható érzékbelisége áramlik ki. Tolsztoj művészetében nincs tanulás, sem feledés, nincs fokozás és csökkenés, nincs vég, sem átmenet, hanem félszázadon keresztül egyforma tárgyi tökéletesség; mint Isten előtt a szikla kitart komolyan és maradandóan, mereven és minden vonalában változhatatlanul, úgy állnak az ő művei a simulékony és változó időben.

De hála éppen ennek az arányos és ezért semmiképpen sem emberien-személyi tökéletességnek, műalkotásaiban alig érzi az ember a művésznek együttlélekző ottlétét; nem kitalált történések költőjeként tűnik föl, hanem mint mesteri beszámoló közvetetlen valóságról. Valóban, néha szinte nem meri az ember Tolsztojt költőnek mondani, poète, mert ez a szárnyaló szó, költő, önkéntelenül valami másként alkotottat, az emberinek fokozott formáját jelenti, mithosszal, varázslattal titokzatosan összekötöttet, a magánkívüllevőt, akiből látnoki ittasságában pythiai szavakkal megfoghatatlan fölismerés bugyog, a mindentsejtőt, aki melódiával váltja meg a ki nem mondhatót, lelkével a meg nem foghatót, a szimbolumot. Tolsztoj ellenben egyáltalán nem «fölsőbb» típusú ember, hanem teljesen erre az oldalra való, nem földfölötti, hanem minden földiségnek egybefoglalata. Sehol nem lépi túl a fölfoghatónak, a tisztán érthetőnek, a kézzelfoghatónak szűk zónáját, de mekkora tökéletesség e mértéken belül! Nincsen más, nincs múzsai és mágusi tulajdonsága a közönségesen fölül, ez azonban hihetetlenül megerősödött: csak lelkileg funkcionál, világosabban, tisztábban, messzibbrehatóan, tudóbban lát, hall, szagol, érez, mint a közönséges ember, tovább és logikusabban tud visszaemlékezni, gyorsabban, következtetőbben és pontosabban gondolkodik, szóval: szervezetének páratlanul tökéletes készülékében megszázszorosodottabb intenzitással képződik ki minden emberi tulajdonság, mint más közönséges természetben. De Tolsztoj sohasem lépi át – (és ezért merik oly kevesen, a Dosztojevszkivel szemben oly magától értetődő «lángész» szóval illetni) – a normalitás korlátját, sohasem a légbeli, misztikus, prófétai világé, ama földfölötti területeké, amelyekből egy-egy repedésen és résen át néha tüzes üzenet lángja csap le égetőn a mámorban élő emberre, az ábrándozóra, Tolsztoj költészete sohasem látszik a démontól, az érthetetlentől megelevenítettnek. Innen világossága, általánosan érthetősége, mert ez a földhözkötött fantázia «a tárgyi emlékezeten» túl sohasem találhat ki olyat, ami a közösemberin kívül már nem léteznék, ezért művészete mindig szakszerű, tárgyilagos, világos, emberi marad, a nappal világosságát kibíró művészet, hatványozott valóság.

Tolsztoj tehát nem költ, csupán valóságokat ír meg, ezért amikor elbeszél, azt hiszi az ember, hogy nem a művésznek, hanem magának a dolognak beszédét hallja. Emberek és állatok az ő világából, mint a maguk meleg tanyájáról, mozdulatuk természetes ritmusában állanak elénk, érezzük, hogy nem szenvedelmes költő van a nyomukban, aki űzi és izzasztja őket, mint ahogyan például Dosztojevszki gyötri az alakjait mindig lázkorbáccsal, hogy tüzesen és kiáltva szenvedelmeik arénájába zuhanjanak. Ha Tolsztoj elbeszél, nem halljuk a lélekzetét. Elbeszéli, bányászok mint kapaszkodnak föl egy magaslatra: lassan, egyenletesen, fokról-fokra, lépésről-lépésre, ugrás nélkül, türelmetlenség nélkül, elfáradás nélkül, gyöngeség nélkül és szíve dobbanása soha nem érezhető a hangjában; ez magyarázza meg, hogy oly hallatlanul nyugodtak vagyunk, ha vele megyünk. Tolsztoj nem rántja föl az embert villámgyorsan, mint Dosztojevszki, az elragadtatás kápráztató ormaira, nem löki le hirtelen a szakadék zúgó szédületébe, nem röpül vele fantasztikus álmok szféráiba: Tolsztoj művészete, mint a tudomány, teljesen ébren tartja az embert. Nem ingadozunk, nem kételkedünk, nem fáradunk el, érckezén lépésről-lépésre megyünk fölfelé eposzainak nagy kőtömbjein és a kitáguló szemhatárral fokról-fokra nő áttekintésünk. Az események csak lassan tárulnak elénk, csak fokozatosan világosodik meg a tájék, de mindez azzal az elmaradhatatlan ősi biztossággal történik, mint ahogyan reggeli napkeltekor a vidék mélyéből apránként kapaszkodik föl a fény. Tolsztoj hangsúlytalanul egyszerűen beszél el, mint ahogyan egykor a legelső idők amaz epikusai, a rapszódisták és pszalmisták és krónikások elbeszéltek, amikor a türelmetlenség még nem volt az emberek közt, a természet még nem vált el teremtményeitől, embert és állatot, növényt és követ fönnhéjázón még nem különböztetett meg egymástól semmiféle emberi rangsorozás, hanem egyforma tiszteletet és istenséget adott a legkisebbnek és a leghatalmasabbnak. Mert ő a mindenség távlatából néz mindent, tehát teljesen antropomorf és jóllehet erkölcsi tekintetben a leggörögtelenebb valamennyi ember közt, mint művész, mint tökéletes panteista csakis rémüléssel érez. Számára nincs különbség a döglődő kutya vonító rángása és a rendjelekkel díszített tábornok halála vagy a széltől kettétört, elhaló fa pusztulása közt. Szépet és csúnyát, állatot és növényt, tisztát és tisztátalant, mágikust és emberit, mindezt ugyanazzal a festői és mégis a lélekbe ható tekintettel látja – a szavakkal játszanánk, hogy egy és ugyanazt kétféleképpen fejezzük ki, ha meg akarnánk különböztetni, vajjon az embert természetesítette-e, vagy a természetet emberesítette. A földin belül nem marad előtte ezért elzárva semmi, érzése a csecsemő rózsás testéből az elcsigázott ló lötyögő bőrébe, a falusi asszony kartonszoknyájából a legfönségesebb hadvezér formaruhájába bújik, minden testben, minden lélekben egyformán tud mindent és otthon van a legtitkosabb, a legtestibb meglátás érthetetlen biztosságával. Asszonyok gyakran kérdezték megijedve, hogyan tudta ez a férfi legtitkoltabb és tőle át nem élt testi érzéseiket szinte a bőr alól leírni, anyáknál a duzzadó tej nyomó húzását a mellben, vagy a jólesően végigpermetező hidegséget az először bálban lévő fiatal leány meztelen karján. És ha az állatnak hang adatott volna, hogy bámulatát szóba önthesse, megkérdezné, mely ijesztő intuiciónak köszönheti, hogy eltalálhatta a vadászkutya kínzó örömét, mikor megérzi a szalonka szagát vagy a telivér csődörnek a start előtt csak mozdulatba öltözött ösztöngondolatait – tessék elolvasni «Anna Karenina»-ban ama vadászat leírását – oly intuitív pontosságú megfigyelések, amelyek Buffontól Fabre-ig a zoológusok és entomológusok valamennyi kísérletét megelőzték. Tolsztoj pontossága a megfigyelésben a földin belül semmi különbséghez nincs hozzákötve: szeretetében nincs előszeretet. E meg nem vesztegethető tekintet előtt Napoleon nem több ember, mint legutolsó katonája és ez a legutolsó megint nem fontosabb és lényegesebb, mint a kutya, amelyik utána fut és ismét a kő, amelyre a kutya rálép. A földinek körében minden, ember és tömeg, növény és állat, férfi és nő, agg és gyermek, hadvezér és paraszt, mint érzékbeli rezgés ugyanegy kristályos fényegyformasággal áramlik szerveibe, hogy belőlük éppen oly rendszeresen áramoljék ki. Ez a megvesztegethetetlen természet arányosságából ad valamit a művészetének és epikájának azt a tengerszerűen egyhangú és mégis nagyszerű ritmust adja, amely állandóan Homer nevét idézi föl.

Aki annyit és oly tökéletesen lát, annak nem kell kitalálnia, aki ennyire költői módon figyel meg, annak nem kell költenie. Tolsztoj egy életen át csak az érzékekkel látott és az így látottat öntötte formába: az álmodozást a realitást meg nem látva, nem ismeri. Az ő művészete nem fölülről jön, befelé megy, mint Nötzel egyszer kitűnően mondja, mélyépítő művészet, nem magas architektura. Mint Dosztojevszkivel, az ábrándozóval ellentétes éberművésznek nem kell seholsem átlépnie a valóságosnak küszöbét, hogy eljusson a rendkívülihez, nem földöntúli képzeletvilágból hozza elő a történéseket, hanem bátor és merész témáit a közönséges földbe, a mindennapi emberbe ássa bele. Az emberiben viszont megkímélheti magát Tolsztoj attól, hogy tévúton járó és patológikus természeteket vizsgálgasson, vagy hogy éppen ezeken fölül, mint Shakespeare és Dosztojevszki, az ember és az állat közt titokzatosan új közbenső fokokat, Arieleket és Aljosakat, Kalibanokat és Karamazovokat varázsoljon elő. Abban a csak általa elért mélységben már a legközönségesebb, legbanálisabb parasztlegény is titokká válik: hogy leszálljon gazdag lelkének tárnáiba, elég neki már egy egyszerű paraszt, egy katona, egy részeges fickó, egy kutya, egy ló, akármi, valami ismeretlen dolog a rendesnek és mindennapinak keretében, bizonyos tekintetben a legközönségesebb, leggyakoribb emberanyag, nem drága szubtilis lélek: ezeket a tökéletesen átlagalakokat lelkileg hallatlan dolgokra kényszeríti és pedig nem úgy, hogy megszépíti, hanem úgy, hogy elmélyíti őket. Nem ismer más technikát, csak ezt az igazlátást, egyesegyedül az igazságnak meztelen, metszően éles eszközét használja, ezt a kemény fúrót azonban olyan kíméletlen erővel csavarja bele minden eseménybe, minden tárgyba, hogy az ember a földi világon belül meglepetve új világot fedez föl, olyan lélekréteget, aminőhöz eddig bányász nem jutott el. Alkotó erejét valóságok izgatják és nem álmok, mint a plasztikus csak földből, kőből és agyagból tud formázni, sohasem mint a muzsikus pusztán szárnyaló levegőből – nem véletlen tehát, hogy Tolsztoj soha egyetlen verset nem írt, ennek a cégéres realistának természetesen ellenlábasa kell hogy legyen minden poétikus. Az ő műremeke a valóságnak csak ezen az egy nyelvén beszél, – ez az ő határa – ezen azonban tökéletesebben, mint eddig bármely költő – ez a nagysága. Tolsztojra nézve a szépség és az igazság egy és ugyanaz.

Ő ilyenformán – hogy még egyszer és a legérthetőbben kimondjuk – valamennyi művész közt a leglátóbb, de nem látnok, a valóságot leírók közt a legtökéletesebb, de nem találékony költő. Hallatlan tágas és sokoldalú világalkotásában nem segíti más, csak az érzékeny öt érzék fizikai és földi segítsége, ezek az ijesztően éber, szubtilis, gyors és pontos, de mégis valamiképpen testimechanikai szerszámok. Nem az idegekkel, mint Dosztojevszki, nem látomásokból, mint Hölderlin vagy Shelley, szerzi meg magának Tolsztoj legfinomabb tapasztalatait, hanem csupán mint a fény, sugárszerűen szétáramló érzékeinek egymás mellé rendelt működésével. Állandóan kirajzanak, mint a méhek, hogy elhozzák neki a megfigyelésnek mindig új, színes porát, amely azután szenvedelmes tárgyilagosságban megerjesztve, a műremek színaranyává változik. Csak az ő csodálatosan engedelmes, tisztánlátó, tisztánhalló, erősidegzetű és mégis finomtapintatú, az ő mérlegelő, éber, macskamódon egészen az ember legsötétebb belsejébe lopódzkodó, túlérzékeny és mindent csaknem állatian megneszelő érzékei szerzik meg neki minden földi jelenségből azt az érzékbeli példátlan anyagot, amelyet azután ennek a szárnyatlan művésznek titokzatos kémiája éppen oly lassan lélekké változtat, mint ahogyan egy vegyész maga türelmesen desztillálja a növények és virágok illó anyagát. Az elbeszélő Tolsztoj mesés egyszerűsége mindig miriád egyes megfigyelés rengeteg és meg sem számolható sokféleségének eredménye. Mert hogy valamely ember gondolatait és érzéseit megismerje, Tolsztojnak előbb meg kellett figyelnie annak fizikai létét minden részletében, minden redőjében és átalakíthatóságában. Mint az orvos, általános szemlével, minden testi tulajdonság számbavételével kezdi az egyes emberen, mielőtt az epikai desztilláló eljárást regényeinek egész világára alkalmazza. «El sem képzelheti», írja egyszer egyik barátjának, «mily nehezemre esik ez az előkészítő munka, az a szükségesség, hogy előbb fölszántsam a földet, amelybe vetni akarok. Borzasztó nehéz az elgondolása és mindig újra átgondolása annak, hogy mi minden történhetik a tervezett, nagyon terjedelmes mű még csak megteremtődő valamennyi személyével. Borzasztó nehéz ennyi akciónak a lehetőségét megfontolni, hogy belőlük egy milliomodrésznyit kiválasszunk.» És mivel ez az inkább mechanikai, mint látnoki folyamat, a részletek gazdagságából állandóan visszahaladva egészen az egységbe sűrűsödésig minden egyes személynél megismétlődik, tessék kiszámítani, mennyi porszemet kell e türelemmalomban állandóan szétmorzsolni és újjá összegyúrni, míg a forma kialakul. Hogy regényt alkosson, Tolsztojnak ezer helyzet és alak közt kell választania, az egyes alakokat ismét megszámlálhatatlan kis megfigyelésekből előbb fizikailag kell összeállítania, mielőtt helyesen megszabja lelkiségük vonalát, mert Tolsztojnál mindig csak számtalan testi jel összeadásából alakul ki az egyes arculat. Minden egység, minden ember ezer részletből alakul, minden részlet további véghetetlen sokból, mert a nagyítólencse hideg és meg nem téveszthető igazságával minden jellemző megnyilvánulást átvizsgál. Holbein modorában, vonalról-vonalra megalakít például egy szájat, a felsőajkat az alsótól minden egyéni rendellenességükkel elhatárolja, pontosan följegyzi, hogy bizonyos lelki indulatban miként rándul meg a szája szöglete, rajzolva megméri a mosoly módját és a harag ráncát, csak azután festi rá lassan ennek az ajaknak a színét, láthatatlan ujjal kitapogatja húsosságát vagy keménységét, tudva megvonja a beárnyékoló bajusz kis sötétjének határát, – mindez azonban még csak a nyers forma, az ajaknak puszta testi alakulata és most kiegészíti jellemző funkciója, a beszéd ritmikája, a hang tipikus kifejezése, amit mint különlegeset odailleszt e különleges szájhoz. És ahogyan itt egymagában ezt az egyetlen ajkat, előadásának anatómiai atlaszában csaknem félelmetes pontossággal éppen így határozza meg az orrot, arcot, állat és hajat, egyik részletet a másikhoz a legkifogástalanabbul hozzáfűzi és azután mindezeket a megfigyeléseket, az akusztikaiakat, fonetikaiakat, optikaiakat és motorikusokat egymással szemben még egyszer mérlegeli és összehangolja, hiszen hogy az ember egységes volta megnyilatkozásainak minden formájában egységesen nyilvánuljon meg, szükséges, hogy az ajak kifejezése a szemének, a szemé ismét a nevetésnek, a nevetésé matematikai pontossággal a szó bizonyos hanghordozásának feleljen meg. A részletmegfigyelések e fantasztikus számából azután a rendező művész gyököt von, a kábító tömeget keresztülnyomja az átvizsgáló választás szitáján, amely mindent, ami mellékes, elkülönít és csak a jellemzőt tartja vissza – a pazarló megfigyeléssel ilyenformán a tulajdonságok nagyon takarékos értékesítése áll szemben, ezeket a keveseket és összegyüjtötteket azonban egy egész könyv mindvégig nyomatékosan megismétli mindaddig, míg szuggesztív módon minden alakkal összekapcsoljuk jellemiségük azonnal elénktóluló látomását. Qualis artifex! – mily tudó mester rejtőzik előadásának látszólagos véletlensége és céltudattalansága mögött: valóban, egész könyvre lenne szükség, hogy a részletekig követhessük ennek a processzusnak a mechanikáját és bebizonyíthassuk, hogy éppen Tolsztojnál, a látszólag művészietlennél alakjainak nyilvánvaló egységessége a megfigyelések szövevényes gazdagságából sűrűsödik össze.

Csak miután minden érzékelhető szinte mértani pontossággal szilárdan meg van állapítva, a testi külső kész, csak akkor kezd a Golem, a láthatóan megszerkesztett ember beszélni, lélekzeni, élni. Tolsztojnál a lelket, a pszichét, az isteni pillangót mindig pókhálóvékonyságú megfigyelések ezerszemű hálója, bőr, izmok és idegek szövedéke tartja fogva. Dosztojevszki, az ő lángeszű ellenlábasa, éppen ellenkezőleg, a lélekkel kezdi meg az egyénesítést. Ott a lélek az elsődleges, önhatalmúlag alakítja a sorsát és a test csak lazán és könnyen, mint valami lenge rovarszárny simul átvilágító, tüzes magja köré. Sőt a legboldogabb pillanatokban át tudja égetni és fölemelkedik, fölröpül az érzelem légkörébe, a tiszta elragadottságba. Tolsztojnál, a világosanlátónál, az éberművésznél azonban a lélek sohasem tud röpülni, sőt még csak lélekzeni sem tud szabadon, a test kemény burokként és súlyosan a lélekre nehezedik és kegyetlenül mindig levonszolja a nehézkedés törvényébe. Ezért nem tudnak még legszárnyalóbb teremtményei sem sohasem Istenhez, sohasem tudnak a földből egészen ki- és fölrepülni, hanem mintha csak a hátukon cipelnék a saját testüket, teherhordó módjára lépésről-lépésre, fokról-fokra a súlyos teher és a földiesség alatt egyre és egyre kimerülve kapaszkodnak fáradságosan a fölmagasztaláshoz és a megtisztuláshoz. A psziche, Isten pillangója sohasem talál vissza egyenesen platói birodalmába, legföljebb begubózhatja magát és küzdelmes tisztulással és fáradalmas megkönnyebbüléssel átváltozhatik, de sohasem szabadulhat meg teljesen a földi test nehézségi erejétől, amelyhez kötve van minden ember, mint valami ősvilági, eredeti bűnhöz. Tolsztoj tragikus komolyságának egy része valószínűleg ebben az elsőségben, a testinek a lelkin való ez uralomban keresendő, mert ez a szárnyatlan, humortalan művész tréfásan mindig arra emlékeztet, hogy ezen a földön élünk és a halál körülfog bennünket, hogy nem menekülhetünk és nem szökhetünk meg testiségünk ránkszegezett súlya elől, hogy media in vita körülvesz minket a ránkrohanó Semmi, hogy a valósághoz kötöttek és kivezető út nélkül vagyunk. «Több lelki szabadságot kívánok önnek», írta egyszer Turgenyev látnoki módon Tolsztojnak. Éppen ugyanezt kívánjuk az ő embereinek, valamivel több lelki szabadságot, valamivel több lelki röpülőerőt, eltávoznitudást a tárgyiból és testiből a derültségbe vagy jókedvűségbe vagy gondatlanságba, vagy legalább is azt, hogy álmodni tudjunk ezekről a tisztább, fényesebb világokról.

Őszi művészet, ezt a nevet lehetne neki adni: az orosz sivatag dombtalan szemhatáráról tisztán és élesen válik ki minden körvonal és a megsárgult erdők felől hervadás és elmúlás keserű szaga nyomul felénk. Álmodozó mosolygással nem vonul el felhő a tájék fölött, nem látjuk a napot és alig sejthetjük, ezért nem sugároz Tolsztojnak ama hidegtiszta világossága sem igazi melegen a szívünkbe és egészen másként hat ez a közömbös fény mint a tavaszé, amelyet lelkileg mindig a virágok és a szívek közeli kinyílásának forró reménye kísér. Tolsztoj tájképén mindig őszieset érzünk: nemsokára tél lesz, nemsokára meghal a természet, nemsokára minden ember és éppen így bennünk az örök ember, kiélte magát. Világ álom nélkül, ábránd nélkül, hazugság nélkül, ijesztően üres világ, de sőt világ Isten nélkül – ezt Tolsztoj csak később életérdekből eszeli ki, mint Kant államérdekből, a maga világegyetemébe – nincs más világossága, csak kérlelhetetlen igazsága, nincs egyebe, csak szintén kérlelhetetlen tisztasága. Lehet, hogy Dosztojevszkinél eleinte még komorabban, feketébben és tragikusabban nehezedik reánk a lélek világa, mint ez az egyforma hidegvilágosság, de Dosztojevszki az éjszakát olykor mámoros elragadtatás villámaival hasítja át, legalább pillanatokra megálmodott egekbe emelkednek a szívek. Tolsztoj művészete ellenben nem ismer ittasságot és nem vigaszt, mindig csupán szent-józan, átlátszó és mint a víz, nem mámorosító – hála csodálatos átlátszóságának, minden mélységébe leláthatunk, de ez a fölismerés sohasem itatja meg a lelket teljes elragadtatással és elbájolással. Aki, miként Tolsztoj, sohasem tud álmodni, sohasem tudja az embert a jelen dolgában megtéveszteni, aki nem ismeri az elragadtatást, amelyet a földtől megszabadult szépség ad, – az igazság mellett ez fölöslegesnek tűnik föl neki – az csak nagyszerűen azt tudja velük megsejtetni, hogy a természet foglya vagyunk, hogy kötve vagyunk a magunk meleg testéhez, megsejteti velünk a ránk mért túlontúl földi sorsot, de nem érezteti a szabadságot, amelynek segítségével a lélek kimenekül a maga komorságából. Komollyá tesz és elgondolkodóvá, mint a tudomány a maga megkövesült fényével, mélyreható tárgyilagosságával, ám boldoggá nem tesz Tolsztoj művészete.

De mennyire érezte ő maga, valamennyi közt a legtöbbet tudó, szigorú szemével e kegyetlenségét és józanságát, kijózanító hatását művészetének az álom jóságos aranyfénye nélkül, a jókedv megszabadító szárnya nélkül, a zene kegyessége nélkül! És lelke legmélyén sohasem szerette, mert se neki, se másnak nem tudott életüknek boldogító, igenlő értelmet adni. Mert mily ijesztően reménytelen az egész lét e kegyetlen pupilla előtt: a lélek vonagló kis testmechanizmus a halál mindent körülvevő csöndjének közepette, a történet véletlen események értelmetlen káosza, a húsból való ember vándorló csontváz, amely csak rövid időre van az élet meleg köpenyébe öltöztetve és ez az egész megmagyarázhatatlanul rendszertelen gépezet céltalan, mint a futó víz vagy a hervadó lomb. Soha, egy pillanatra sem hallható zene a mindennapiság e borongó egymásutánjában, soha fölemelkedés ebből a tehersúlyos nihilizmusból, soha egy mosoly a különös gépezet valami röpke bájosságán, mindig csak ennek a komorságnak szívtelen, kegyetlenül józan megmutatása, ennek az őrületnek szakadatlan boncolása, mindig csak ez a költés szorosan zárt keserű ajakkal, szigorúan és tépelődve őrködő szemmel, amely nem akarja magát valami vigasztaló ábránddal meghazudtoltatni. Ilyen körülmények közt valóban annyira érthetetlen, hogy Tolsztoj harminc évi árnyékrajzolás után hirtelenül elfordul művészetétől, hogy ezt a férfit elfogja az a legemberibb vágy, hogy az emberiséggel ne mindig csak földi léte céltalanságát értesse meg kegyetlenül és nyomasztóan, hogy lényének olyan megnyilvánulására vágyik, amely inkább megszabadítja bilincsétől azt a nyomasztóságot és másoknak megkönnyíti az életet, hogy olyan művészetre áhítozik, «amely jobb és magasabbrendű érzelmeket ébreszt az emberben»? Hogy ő is hozzá akar egyszer nyúlni a reménység ezüst lantjához, amely már a legcsekélyebb érintésre hittel telve hangot ad az emberiség keblében, hogy hazavágyódik ahhoz a művészethez, amely megszabadít, megvált minden földiesség tompa nyomásától? De hasztalan! Tolsztoj kegyetlenül tiszta, éber és túléber szeme az életet, amint van, nem tudja másként látni, csak a halállal beárnyékoltnak, homályosnak és kivezető út nélkül; maga ez a művészet, amely nem tud hazudni és nem akar hazudni, sohasem tud igazi lelki vigaszt adni. Így ébredhetett az öregedő emberben az a vágy, hogy mert az igazi reális életet nem tudta másként látni és ábrázolni, csak tragikusan, magát az életet változtassa meg, jobbá tegye az embereket, erkölcsi ideállal vigaszt adjon nekik, a lélek mennyországát építse komor, mechanikailag megkötött testiségük fölé. És második korszakában Tolsztoj, a művész valóban már nem éri be azzal, hogy egyszerűen bemutassa az életet, hanem tudatosan értelmet, etikai föladatot keres a művészetének, amennyiben a lélek megnemesítésének és fölmagasztalásának szolgálatába állítja. Regényei, novellái ezentúl a világot már nemcsak a maga valósága szerint megalkotni, hanem ujjáalkotni is akarják azzal, hogy a műben a helyes cselekvés, az új és szükséges emberiesség mintaképeit tisztán észrevehetően elkülönítik a méltatlan, az igazságnak még tudatára nem ébredt alakoktól és így «nevelően» hatnak; ebben a korszakban Tolsztoj egész külön fajtájú műremekekbe fog bele, amelyek nem érik be csupán azzal, hogy szórakoztatnak és alakítanak, hanem hódítani is óhajtanak, azaz az olvasót példákkal a rossztól óvni, mintaképekkel a jóban megerősíteni akarják: a későbbi Tolsztoj az élet puszta írójából az élet bírójává emelkedik föl.

Ez a célzatosan oktató irányzat már észrevehető az «Anna Karenina»-ban, az erkölcsös és az erkölcstelen már itt, de még önkéntelenül és kevésbbé világosan, elválasztódik egymástól a sorsban. Vronszkit és Annát, az érzékembereket, a hitetleneket, a szenvedelmükben önzőket büntetés éri, a lelki nyugtalanság tisztítótüzébe zuhannak, ellenben Kitty és Levin fölemelkedik a megtisztulásba; az eddig megvesztegethetetlen leíró most először próbál a maga teremtményei mellett és ellen állást foglalni, az erkölcsi és ezt az állástfoglaló célzatot iskolakönyvszerűen aláhúzza, a főhitelveket mintegy fölkiáltójelekkel és idézőjelekkel megsűrűsíti; ez az oktató mellékszándék egyre türelmetlenebbül nyomul előre. A «Kreutzer-szonáta»-ban, a «Föltámadás»-ban végül már csak vékony költői ruha leplezi a morál-teológiát és a legendák már teljesen a prédikátornak szolgálnak. A művészet lassanként már nem végcél, öncél lesz Tolsztoj számára, hanem «a szép hazugságot» már csak akkor tudja szeretni, ha az «igazságnak» szolgál, de már nem mint azelőtt, a valódinak, az érzéki-lelki realitás igazságának, hanem mint ő hiszi, felsőbb, szellemi, vallási igazságnak, amely válságában nyilvánult meg előtte. Tolsztoj ettől kezdve nem a tökéletesen kialakított, az emberiségnek nagyszerűen elgondolt és lángeszű könyveit mondja «jó» könyveknek, hanem tekintet nélkül művészi értékükre, egyesegyedül azokat, amelyek «a jót» segítik, az embert türelmesebbé. szelídebbé, keresztényebbé, érzőbbé, szeretőbbé, szociálisabbá segítenek alakítani, úgy hogy a derék és banális Auerbach Bertoldot fontosabbnak tartja, mint azt az «ártó» Shakespearet. A mérték a művész Tolsztoj kezéből egyre jobban az erkölcsi oktatóéba csúszik át: az emberiség leírója, a páratlan, tudatosan és tisztelettel visszavonul az emberiség megjavítója, a moralista elől, akinek a művészet csak szerszám új vallásosság fölépítéséhez és nem már maga is szent küldetés e földön.

De a művészet, amely türelmetlen és féltékeny, mint minden isteni, megbosszulja magát azon, aki megtagadja. Ahol szolgálnia kellene, rabul alá kellene magát rendelnie egy állítólagos felsőbb hatalomnak, hevesen megtagadja a segítségét még a legjobban szeretett mestertől is és éppen azokon a helyeken bágyad el és halványodik azonnal Tolsztoj figuráinak elemi érzékiessége, ahol már nem szándéktalanul, hanem oktatva alakít; a józanság szürke, hideg sugara hatol be ködszerűen, az ember logikai terjengősségen csetlik-botlik és nagynehezen tapogatódzva tud belőle kijutni. Habár később «Gyermekkori emlékek», «Háború és béke» műveit, mesternovelláit erkölcsi fanatizmusból megvetően «rossz, haszontalan, közömbös könyv»-nek mondja, mert csak esztétikai, tehát «alsóbbrendű élvezetet» – halljad Apolló! – elégítenek ki, valójában mégis ezek a mesterművei és a céltudatosan erkölcsiek a törékenyek. Mert minél inkább átengedi magát Tolsztoj «erkölcsi deszpotizmusának», lángeszének őselemétől, az érzékvalóságtól minél jobban eltávolodik a dialektikai légvárakba, mint művész annál egyenetlenebbé válik: minden ereje, mint Anteusznak, a földből van. Ahol Tolsztoj pompás, gyémántéles szemével az érzékelhetőbe tekint, ott zseniális marad késő aggkoráig, ahol a felhősben, a metafizikaiban tapogatódzik, mértéke ijesztő módon csökken és szinte megrendítő annak látása, mily erőszakosan akar mindenáron a szellemiben lebegni és röpülni az a művész, akinek a sors azt rendelte, hogy súlyos léptekkel kemény földünkön járjon, azt szántsa, boronálja, megismerje és leírja, mint korunkban senki más.

Tragikus meghasonlás ez, örökké megismétlődő minden műben és minden időben: ami a művet értékesebbé akarja tenni, a meggyőződéses és a meggyőzni akaró lelkület többnyire értéktelenebbé teszi a művészt. Az igazi művészet önző, nem akar mást, csak magát és tökéletességét és az igazi művész csak a művével törődhetik, nem az emberiséggel, amelynek szánja. Így Tolsztoj is addig legnagyobb, ameddig közömbösen, könyörtelenül, megvesztegethetetlenül, szánalomtól meg nem zavarva és félre nem vezetve alakítja az érzékvilágot. Mihelyt szánakozóvá válik, művével segíteni, javítani, vezetni és tanítani akar, művészete veszít megható erejéből és sorsa valamennyi alakjánál megrendítőbb alakká teszi őt magát.