Tolsztoj

Az alkotásban keggyé lesz minden veszedelem, segítséggé és ösztönzéssé minden akadály, mert ismeretlen erőket állít talpra és újít meg. Ha egy élet hatni akar a világra, akkor nem szabad pihennie, mert nem kevésbbé mint minden fizikai, a szellemileg teremtő erő is változásból és átalakulásból nő; költői exisztenciára nézve semmi sem veszedelmesebb, mint a megelégedés, a mechanikai munka és a síma pálya. Tolsztoj pályafutása csak egyetlenegyszer ismeri ezt a magáról megfeledkező pihenést, az ember e boldogságát, a művész e veszedelmét. A magához való zarándoklat közepette elégedetlen lelke csak egyszer ajándékoz magának pihenőt, tizenhat évet nyolcvanhárom életévén belül; csakis a házasságkötésétől egészen a «Háború és béke» és «Anna Karenina» regények befejezéséig terjedő időben élt Tolsztoj békében magával és művével. Tizenhárom évre (1865–1878) megnémul a napló is, lelkiismeretének e bakója, Tolsztoj a boldog, a művébe betemetkezett már nem magát figyeli, hanem csakis a világot. Nem kérdez, mert teremt, hét gyermeket és két leghatalmasabb epikai művét: akkor és csakis akkor él Tolsztoj, mint minden más gondtalan ember, a család polgáriasan tisztességes egoizmusában, boldogan, megelégedetten, mert megszabadulva «az irtózatos kérdéstől a miért után.» «Nem tépelődöm már a helyzetemen (vége minden tépelődésnek) és nem vájkálok érzelmeimben, családomhoz való viszonyomban csak érzek és nem elmélkedem. Ez az állapot rendkívül sok szellemi szabadságot ad nekem.» A magávalfoglalkozás nem gátolja a belső alakítást, a kérlelhetetlen őrszem az erkölcsi én előtt álmosan visszavonul és a művésznek szabad mozgást, teljes érzékbeli játékot enged. Ezekben az években Tolsztoj Leo híressé válik, négyszeresére szaporítja vagyonát, fölneveli gyermekeit és megnagyobbítja a házát, de hogy a boldogság kielégítse, jóllakjék a dicsőséggel, a gazdagságon meghízzék, az nem adatott meg hosszú időre ennek az erkölcsi lángésznek. Minden alakítástól visszatér a tökéletes magaalakításnak saját ősi művéhez és mert semmi Isten nem bocsát rá nyomorúságot, maga megy elébe. Mivel kívülről nem ajándékoznak neki valami végzetet, belülről akarja a tragikumát megteremteni. Mert az élet – és hozzá még ily hatalmas! – mindig függőben akar maradni. Ha kívülről, a világ felől megszűnik a végzet beáramlása, a lélek belülről új bugyogó forrást ad magának, hogy el ne apadjon a lét körforgása. Ami Tolsztojjal kortársainak megmagyarázhatatlan meglepetésére az ötvenedik évéhez közeledve történik, hirtelen távolodása a művészettől, a valláshoz való fordulása, ezt a jelenséget egyáltalán ne lássuk rendkívülinek, e legegészségesebb ember fejlődésében hiába keresünk valami rendellenességet. Rendkívüli módon, mint Tolsztojnál mindig, csak érzésének hevessége nyilatkozik meg. Mert az az átkapcsolódás, amit Tolsztoj ötvenedik évében végez, nem szemléltet semmi mást, mint azt, ami a legtöbb férfinál, nála a csekélyebb intenzitásnak, láthatatlan marad: a testszellemi szervezet alkalmazkodását a közeledő öregséghez, a művész klimaktériumát.

«Megállt az élet és nyugtalanító lett», így formulázza meg ő maga lelki válságának kezdetét. Az ötvenéves ahhoz a válságos holtponthoz érkezett, ahol a plazma plasztikus formaereje csökkenni kezd és a lélek megmerevedéssel fenyegetődzik. Az érzékek már-már nem hatolnak be oly alakítóan a teremtő cellák engedékeny formázóanyagába, a benyomások színének ereje, mint fokozatosan megszürkült hajáé, meghalványul, megkezdődik az a második, szintén Goethe révén ismert korszak, amikor az érzékek meleg játéka a fogalmak sotujává és átlátszó kategóriájává magasztosul, a tárgy jelenséggé, a kép szimbolummá lesz, a sokszínű teremtőkedv a gondolatok kristályos rendjévé. Mint a szellem minden alapos átváltozását, itt is elsőbben a test gyönge rosszulléte, valami közeledő idegen és ismeretlen dolognak bizalmatlan érzése vezeti be ezt az átszületést. A nyugtalan lelken hirtelenül szellemi hidegaggodalom, irtóztató elszegényedésfélelem borzong végig és a test finom idegzetű szeizmográfja azonnal följegyzi a közeledő megrázkódtatást (Goethe misztikus betegsége minden átváltozáskor!). Azonban – és itt még alig megvilágított területre lépünk – míg a lélek ezt a homályból jövő támadást még nem tudja mire magyarázni és csak megreszket az érthetetlen veszedelem nyugtalanító megérzésétől, a szervezetben az ember tudta nélkül, akarata nélkül, a természet kikémlelhetetlen gondoskodásából már magától megindult a védekezés, a pszicho-fizikai átcsoportosítás. Mert ahogyan az állat testére még jóval a hideg beköszöntése előtt hirtelen meleg téliszőr simul, éppen úgy új szellemi védőruhát, sűrű, defenzív takarót kap az öregség első megnyilvánulásakor, mikor csak éppen hogy átlépte a zenitet, az emberi lélek is, hogy meg ne fagyjon az elsatnyulás napban szegény korszakában. Ez a gyökeres átcsoportosítás az érzékiből a szellemibe, amely talán a mirigyek sejtszövetéből indul ki és továbbrezdül a teremtő alkotás legutolsó lengéseig, ez a klimaktériumi időszak, amelyet antipubertásnak neveznék el, éppen oly szükségszerűen és válságszerűen, mint maga a pubertás, lelki megrázkódtatásokkal jár, bárha – ehhez szóljatok hozzá ti pszichoanalitikusok és pszichológusok! – ezt a testi alapnyomokban még nem figyelték meg, annál kevésbbé lesték meg lelkiekben. A nőknél, akiknél a nemi visszafejlődés jelensége csaknem megfogható alakban durvábban és klinikaiabban nyilvánul meg, az asszonyoknál bizonyára gyüjtöttek már egyes megfigyeléseket, de a férfi átkapcsolódásának és ez átkapcsolódás lelki következményének inkább szellemi, tökéletesen ismeretlen jelensége még pszichológiai vizsgálódásra vár. Mert a férfi klimaktériuma csaknem kivétel nélkül a nagy konverzióknak, a vallási, a költői és az értelmi meghiggadásnak kedvelt ideje, valamennyi védőruha a vérrel gyöngébben átitatott lét körül, szellemi pótléka a csökkent érzékiségnek, megerősödött világérzés az elhaló önérzés helyett, elapadó életerő. Mivel teljesen hasonló a pubertáshoz, éppen olyan halálveszedelmű a veszedelemben forgóra, éppen olyan heves a hevesnél, éppen olyan teremtő a teremtő embernél, a férfi klimaktériuma ilyenformán másszínezetű teremtő lelki korszakot vezet be, új szellemi másodvirágzást a fölemelkedés és a lesülyedés közt. Minden jelentékeny költőnél megtaláljuk ezt az elháríthatatlan válságpillanatot, persze senkinél sem oly mindent fölforgató, vulkánikus és csaknem megsemmisítő hevességgel, mint Tolsztojnál. Az életcsökkenéstől való amaz általánosan emberi aggodalmat, a teremtő erő ellankadásától való borzalmat senki nem tette oly láthatóvá, mint ez a teljesen vitális és normális művész, mert Tolsztoj, éppen mivel eddig gondtalanul élt egészséges érzékekkel és csakis ezek túlságának és teljének köszönhette alkotásait, már a legcsekélyebb csökkenést is végzetként, sőt megsemmisülésként érzi. Kényelmes tárgyilagossággal, reális szemmel tekintve a dolgot, Tolsztojjal ötvenéves korában nem történik más, mint ami a korral jár: érzi az öregedést. Ez minden, ez egész élménye. Néhány foga kihull, emlékezőtehetsége meggyöngül, néha bágyadtság árnyékolja be gondolatait: ötvenéves embernél mindennapi jelenség. De Tolsztoj, ez a teljes értékű ember, ez a túláramló természet már az első őszi fuvalomra azonnal fonnyadtnak és a halálra érettnek érzi magát. Azt hiszi, hogy «nem lehet tovább élni, ha meg nem ittasul az ember az élettől», a túlegészséges férfit mindjárt a vitális kihűlés és gyöngeség első jelére neuraszténiás lehangoltság, tanácstalan zavarodottság fogja el, azonnal leteszi a fegyvert és kapitulál. Nem tud írni, nem tud gondolkozni – «Szellemileg alszom és nem tudok fölébredni, rosszul vagyok, csüggeteg» – mint valami láncot cipeli «az unalmas és lapos Anna Kareninát» a befejezésig, a haja hirtelenül megőszül, ráncok szántják végig homlokát, a gyomra föllázad, csuklói meggyöngülnek. Bódultan elmereng és azt mondja, «hogy nem örül már semminek, hogy az élettől már nem várhat semmit, hogy nemsokára meghal», «minden erejével szabadulni akar az élettől» és szoros egymásutánban följegyzi a napló a két fájó írást «Halálfélelem» és nehány nappal később «Il faudra mourir seul.» A halál azonban – amit megpróbáltam bebizonyítani életerejének leírásában – ennek az életóriásnak az ijesztő gondolatok legijesztőbbje, ezért mindjárt összeborzong, mihelyt erejének rengeteg batyuján nehány varrás fölfesleni látszik.

A magát diagnosztizáló lángeszű ember nem téved teljesen, amikor elmúlást szimatol, mert ebben a válságban valóban végképpen meghal valami Tolsztojban, nem az életerős férfi, hanem csak az a szabad, fölületes költő, aki a világot tárgyilag változhatatlan adottságnak fogadta el, mely éppen úgy az övé, mint a teste. Tolsztoj eleddig sohasem törődött a világ metafizikai jelentőségével, csak úgy nézte, mint a művész a modelljét és a gyermek természetes örömével engedve magához a jelenségeket; engedelmesen állottak meg előtte, ha lerajzolta és engedték, hogy a teremtő kéz megcirógassa és megfogja őket. De ez a tisztára művésznézés, az életnek ez a pusztán lemásoló szemlélése a bizalmatlankodónak egyszerre csak lehetetlenné válik, a naív közösség szétbomlik, a világ és az én közt hirtelenül poshadó és hideg szakadék tátong. A dolgok már nem közelednek feléje bizalmasan, nem adják magukat egészen oda, érzi, hogy valamit rejtegetnek előtte, valami árnyékot, valami kérdést, valami sötétet és veszedelmeset és megnevezhetetlent, a tisztánlátó ember most először érzi titoknak a létet, sejt valami értelmet, amit a csupán külső érzékekkel nem tud fölfogni, – most először érti meg Tolsztoj, hogy ennek a háttérben settenkedőnek megértésére új eszközre, többet tudó, öntudatosabb szemre, gondolatszemre lenne szüksége. Minden egyes dolog más színben mutatkozik, de sőt nincs is már egyes, elkülönített dolog. Mindez valami titokzatos vonatkozásban van egy neki még ismeretlen közösséggel, akarva-nemakarva minden jelenségnek erkölcsi értelmét kell keresnie, a legidegenebbet is mint a maga sorsát kell megértenie. Ezt a belső átváltozást nehány példa érthetőbbé fogja tenni. Tolsztoj a háborúban sok százszor látott embert meghalni és nem törődve az ölés jogosságával vagy jogtalanságával, mint festő, mint költő, csakis mint visszatükröző pupilla, mint formaérzékeny recehártya, leírta elvérzésüket. Most Franciaországban látja, amikor a nyaktiló lemetszi egy gonosztevő fejét és erkölcsi érzéke azonnal föllázad az egész emberiség ellen. Ő, az úr, a barin, a gróf ezerszer elrugtatott falusi parasztjai mellett és míg vágtató lova porral keverte be a ruhájukat, közömbösen, mint magától értetődő dolgot fogadta alázatos, rabszolgai köszönésüket. Most veszi először észre mezítlábasságukat, szegénységüket, megrettent jogtalan létüket és most először hányja-veti meg azt a kérdést, vajjon van-e ahhoz joga, hogy ő szegénységük és nyomorúságuk láttára gondtalan legyen. A szánja Moszkvában akárhányszor végigsiklott reszkető koldusok során, a nélkül, hogy a legkevésbbé is törődött volna velük; szegénység, nyomor, elnyomás, katonaság, fogság, Szibéria olyan természetes tény volt neki, mint télen a hó vagy a víz a hordóban; most egy népszámláláskor egyszerre, mint vádat a maga bősége ellen, észreveszi a fölébredt ember a proletariátus irtózatos helyzetét. Mióta az emberi dolgokat nem csupán anyagnak érzi, amit «tanulmányozni és megfigyelni» kell, hanem figyelmeztetésnek testvéri kötelességére, amióta az a halálintés arra emlékeztette, hogy maga is oda van láncolva az általánosan emberi, az elmúlással beárnyékolt sorshoz, azóta a lelkiismeret földlökésétől aláaknázva, összeomlik lelkében a lét nyugodt, festői rendje; már nem tudja az életet hűvös alkotó szemmel nézni, hanem minden történésnek értelmét és értelmetlenségét, jogosságát és jogtalanságát kell szünetlenül kutatnia, minden emberit már nem magából, egocentrikusan vagy introvert módon, hanem szociálisan, testvériesen, extrovert módon érez, a közösség tudata mindenkivel és mindennel, «megtámadta», mint a betegség. «Nem kell azt hinni, hogy nagyon fájdalmas», sóhajtozza. De amióta a lelkiismeret e szeme kinyílt, azóta változhatatlanul a legsajátosabb ügye lesz az emberiség szenvedése, a világ őskínja. Éppen a Semmitől való misztikus félelemből emelkedik ki egy új teremtő borzongás a Mindenség előtt, csak teljes önzetlensége rója a művészre azt a föladatot, hogy még egyszer és most erkölcsi mértékkel építse föl a maga világát. Ahol halált sejt, ott az újraszületés csodája uralkodik: az a Tolsztoj támadt föl, akit nem csupán mint művészt, hanem mint a legemberibb embert tisztel az emberiség.

Akkor azonban, az összeroppanás ama lesujtó órájában, ama bizonytalan pillanatban a «fölébredés» előtt (ahogyan később Tolsztoj megvigasztalódva nevezi nyugtalan állapotát), a meglepett ember az elváltozásban még nem sejti az átmenetelt. Mielőtt a lelkiismeretnek ez a másik új szeme kinyílik benne, teljesen vaknak érzi magát, körös-körül csak káosz és úttalan éjszaka. Összeomlott a világa, a félelemtől félig megfulladva, értelmetlen sötétségbe bámul. «Minek élünk, ha az élet ily rettenetes?», kérdi Ekklesiastes örök kérdését. Minek fáradjunk, ha csak a halálnak szántunk? Kétségbeesetten tapogatja végig az elsötétült világboltozat falait, hogy valahol kijárást találjon, menekülést, szikrányi világosságot, csillagfényű reménységet. És csak amikor látja, hogy kívülről nem hoz neki senki megmentést és fölvilágosítást, ás maga magának tervszerűen és rendszeresen, fokról fokra alagutat. 1879-ben a következő «ismeretlen kérdéseket» veti papirosra:

«a) Minek élünk?

b) Mi az oka létezésemnek és minden más ember létezésének?

c) Mi a célja létemnek és minden más létnek?

d) Mit jelent a jó és a gonosz, amit magamban érzek és mire való?

e) Hogyan éljek?

f) Mi a halál, – hogyan menthetem meg magamat?»

«Hogyan menthetem meg magamat? Hogyan éljek?» ez Tolsztoj borzalmas kiáltása, amelyet a válság karma tép ki forró szívéből. És ez a kiáltás harminc éven át hallatszik, míg ajka el nem némul. A jóhírt, amit érzékei adtak, már nem hiszi, a művészet nem ad vigaszt, vége a gondtalanságnak, kegyetlenül kijózanodott a fiatalság forró ittassága, az elmúlás mélyéből, a halál láthatatlan területéből, amely az életet körülfogja, mindenünnen hidegség áramlik. Hogyan menthetem meg magamat? Mindig sóvárgóbb lesz a kiáltás, hiszen nem lehet, hogy ennek az értelmetlenségnek ne legyen mégis valami értelme, persze olyan, hogy nem lehet kézzel kitapogatni, szemmel meglátni, tudással kiszámítani, olyan értelem, amely minden igazságon fölül lakozik. Mert az ész egymagában csak az élőt tudja, de nem a halált, azért, így érzi az eddigi nihilista, valami más lelkierőre van szükség, hogy megfogjuk a megfoghatatlant. És mert ezt magában, a hitetlenben, az érzékemberben nem találja meg, ez a fékezhetetlen, rémülettől széttépett, aggodalomtól összemorzsolt, media in vita, útja közepén hirtelenül alázatosan térdre borul Isten előtt, világi tudását, amely ötven éven át végtelenül boldogította, megvetéssel eldobja magától és hevesen hitért könyörög: «Ajándékozd nekem, Uram és engedd, hogy megtalálni másokat segítsek.»