A HALÁL ELŐTTI ÉJ.
A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül, a kik ama födél alatt laknak, – csak a meghaló neve nem volt még kimondva.
Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek. Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes görbe pallost; egy nagy óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta? A szék rosszul volt állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy izmos karjait vállig, markába vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta? ujjaival végig pöngette az élét, mint valami hangszert s megelégedését nem iparkodott eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele s azzal, mint ki szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten leszállt a hágcsón.
Hasszán basa kezei szokatlan reszkettek, midőn ez este az arany bilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem eshetik ki.
Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha vajjon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre? mert mire az ajtóhoz ért, már elfelejtkezett róla.
Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert úgy rémlett előtte, vagy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van, mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett, azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt s az árok hegyes karókkal beültetve; köröskörül a teremben semmi, a mit kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből, a shawlok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal finomabbak voltak, minthogy egy embert megbírjanak, s azonkívül a mi ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt és oly lenge, hogy mindenütt testéhez tapadt.
Azraële a vezér lelkén keresztül látott.
– Mit nézesz rajtam? kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. Te gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, a kit rám bíztál, vigyed tőlem, s őrizd magad.
– Azraële! szólt Hasszán engesztelőleg; ne haragudjál rám, ne ma.
– Te nem gyanakodtál bennem soha.
– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e azt is.
– Tehát ne jőjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.
– Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!
– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni? s addig nem húnyom be szememet a halál előtt.
– Hát Hasszán mikor hal meg? kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét s nyilt ajkakkal figyelve annak feleletére.
– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel, szólt Azraële. Hangja megindulástól reszketett, mert a mit mondott, érzé, hogy igaz.
Hasszán szemeiből kicsordult a köny, kezeit arczára tapasztá.
Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a szívnek nincs miért dobogni többé!
A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét s magához ölelve őt forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte: «te meghalnál előttem!»
– Úgy van a jövendőkben írva; szólt Azraële búsan, míg engem élni látsz, addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!
Hasszán könyeit törülgetve ment el Azraële szobájából s saját termébe érve, ott egy divánra ledőlt s menten elnyomta az álom.
A mint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kis gyermeke aludt csendesen és kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde imádkozni.
Azraële kezéhez nyúlt.
– Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.
Mária csodálkozva tekinte rá.
– Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?
– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, a mit én kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra és tégy azok szerint. Meg foglak szabadítani. – A fejedelemné bámult, nem tudva, ha nem álmodik-e?
E szavaknál egy kis finom aczélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s kezébe fogva a fejedelemné kezét, elkezdé arról a lánczot lefürészelni.
Az első néhány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüst karikába, hanem ott egyszerre megállt s bármily erővel nyomta is azt, nem akarta tovább fogni a lánczot.
– Mi ez? nem akar a munka haladni? Miből van ez a láncz? Hisz ha aczél volna, elreszelné a másik aczél.
Azraële hirtelen körülreszelte az egész lánczszemet, melyet Hasszán basa ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglevén, lefeszíté a külső ezüst lemezt róla s ime a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá, hogy az üveg csengése legkevésbbé hazudtolja meg az ezüstöt.
– Ah! monda Azraële; ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb, s felkapva egy ércz gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész üveglánczot, mely csak vékony ezüst lemezzel volt borítva, csak a lezárolt két arany-perecz maradt kezeiken.
– Így még hamarább készen leszünk, suttogá Máriához. Most segíts menekülésedet siettetni.
Mária még mindig úgy állt előtte, mint a ki nem tudja elhinni, a mi vele történik.
– Hogy gondolod azt? kérdé Azraëlétől. Merre menekülhetnék? Minden ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként. A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott parancsokat.
– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül menekülünk.
Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A teremben semmi sem látszott, a min az ablakból leereszkedhessenek s oda alant sűrű sánczkarók hegyei.
– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom. Monda Azraële s maga gyorsan, mint az evet, felszökött a nagy porczellán-veder szélére, eloldozva az erős növény indáit, mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig felfutott s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.
Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy a felfutó növény gúzsnál erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna ereszkedni? s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában? míg Hasszán, bár mennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?
Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar? Gyorsan segédkezet nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e valaki oda? lebocsáták annak indáit az ablakon.
Még mindig rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a pallisadok hegyéig, s a legvégső hajtások zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzá köték is, még úgy sem érte el az árok fenekét.
Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add ide amaz ollót, monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete mint az éj, térdein alól érve kigyózott alá termetén, női szépségei koronája, a miért a férfiak úgy őrjöngtek utána.
– Add az ollót! szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.
– Te hajfürteidet akarod levágni? kérdé meghatva a fejedelemné.
– Igen, igen, mit tesz az? kötélre van szükség s ez elég erős fog lenni.
– Inkább az enyimeket vágjuk le; szólt nemes versenyzéssel Mária, lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve versenyeztek az odaliszkéivel.
– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani, szólt Azraële, s azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könycsepp esett utána szeméből.
– Úgy is minek már? suttogá magában.
Ekkor fölszedék a gyönyörű hajfonadékokat s erős csomókkal egymáshoz kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette volna e drága tekercset öv helyett.
– Hm. Hitted volna-e valaha, szólt Azraële, hogy hajfürteink így fognak összevegyűlni?
Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.
– Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?
– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek; suttogá utána halkan.
Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a pallisadok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy azok hegyeiben magokat megsértsék.
Ezenfölül Azraële a gobea-venyige fonadékát öve és turbánja tekercseivel hozzá kötözé erősen az ablak keresztfáihoz.
– Most engem hagyj elébb lemenni, szóla az odaliszk, midőn mind az készen volt, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.
Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy a vár egyik sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon, mindig lejebb, végre leér s az árok mélyében eltünik.
Mária ott állt fölötte és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér, egy rántás a gobea-fonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária utána jöhet.
A fejedelemné elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kisérlet végperczében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki szerencsére mélyen aludt s kilépve az ablakon, az ingatag venyigefonadékra bízta magát.
Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon járó komparadzsik s futásuk fel van fedezve.
Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével együtt. Azraële segített neki leszállni s azzal elkezdtek a sánczkarók között végig bujkálni partmentében. A sánczra felkapaszkodniok nem volt tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.
Végre az árok végéhez jutottak, a hol két bástya összeér, egy keskeny harántos nyilást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett lelátni.
Tehát ez volt a várnak Dunafelőli meredek oldala.
E keskeny nyilás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára támaszkodva. Ő háttal levén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyilás elé állt, elzárva előttük az útat s bámulva Pest felé, a meredek fölött állva.
Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:
– Maradj itt. Ülj le gyermekeddel s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.
Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint, nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.
Az őr mozdulatlanul állt ott, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó Dunán s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja kunyhója áll, vagy azon harczokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd, odaszökik az odaliszk s a háttal fordult komparadzsit, mielőtt annak ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatthomlok bukik alá a mélységbe.
Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.
– Már most előre, gyorsan!
Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgy-alak. Azraële kezében a várkert kulcsa, néhány pillanat mulva a földalatti lépcsőzeten vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor Máriához fordult.
– Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.
* * *
A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve, valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a moldvai herczegné leend.
A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-, sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni, módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.
Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a benlakók mindenrangú osztályaiból, kik odakünn rekedve, várták a jó szerencsét, hogy ismét házaikhoz juthassanak.
A vállalkozóbbak, kik resteltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a többieket s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.
Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt, hogy az éjjel kívül fognak hálni.
A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt; zúgolódó csoportok dühöngtek a korlátok körül, egy pár örmény kereskedő le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készek ottan virradni meg; egy pár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput, hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonos német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy ő neki mily fontos okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megetetve, hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a kenyeres-láda kulcsa nála van s cselédje éhen marad s több eféle; ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas férfialak, barna boér-köpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak sötét szemeit engedé villogni.
Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak és nyugtalankodtak, midőn mintegy tizenkét spahiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz s keresztül gázolva a népségen, egy közülök, kit a sötétség daczára karcsú délczeg ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.
– Dejszen zörgethetsz annak uram reggelig; szólalt meg egy budai csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön s nyugalmasan szalonnázott. Azok ki nem nyitják.
– Hát ti miért vagytok itt? kérdi az ifjú tiszta magyarsággal.
– Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor s nem eresztenek be.
– Miért történik ez?
– Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.
– Kicsodát? kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.
– Biz aligha nem a moldvai herczegasszonyt.
– Oh azt semmi esetre sem! kiáltá az ifjú spahivezér, épen most jövök a szultántól, kezemben a fermánja, melyben felkivánja őt Stambulba, annak egy haja szála sem görbülhet meg.
– Akkor jó lesz uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy ünnep után érkezel a prédikáczióval; zsebedben lehet aztán a levél, ha egyszer levágták a fejét.
Az ifjú egy perczig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz fordulva, kérdé:
– Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?
– A szombati kapun.
– Az ifjú erre megfordítá a kantárszárát, s inte társainak, hogy kövessék.
Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama köpenybe burkolt alak a kapu szögletéből, s midőn a herczegnéről és a fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s a mint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség közül, lépést haladva, kiért s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag térdére tevé kezét s halk hangon megszólítá:
– Thököli!…
– Csitt! szisszent föl az ifju önkénytelen megdöbbenéssel s lehajtá fejét, hogy arczába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herczeg, te vagy?
Ghyka herczeg állt előtte.
– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? mondá leverten.
– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó csillagzataimban; a mit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban soha sem akartam valamit, mint Máriát megmenteni.
A herczeg könyezve rázta meg az ifju kezét s nem neheztelt érte, hogy ez nejét Máriának nevezte.
– Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jösz kiséretével…
– Fermán? barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s ezeknek a jó atyafiaknak, a kik itt velem vannak, csak a ruhájok török; jó magyar pajtásaim, a kik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, a mi eszembe jut; hanem van nálam valami, a mivel lehet fermánokat, athnamékat csinálni, a mit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és kormánybotnak; – egy tarisznya arany.
– S mit akarsz azzal kivihetni?
– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba, ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj béget Hasszán basától, a ki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten mit nem teszek? leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenketted magammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba, egy szóval meg nem nyugszom, a míg feleségedet ki nem hoztam.
– Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?
– Épen ne nekem köszönd barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, a ki nődnek barátnéja s tőlem azt kivánta.
– Tehát újra összekerültetek?
– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh az az asszony a kerek világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, a milyet nem látott még Magyarország.
A könnyűvérű ifju oly hangon mondá mind ezt, mintha nem is gondolna arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely az egész török birodalom statuspolitikáját zavarhatná össze. Az ész nem korlátozza nála a szivet, az ő jelszava volt:
«Virtus nescia freni!» (Zablát nem ismer a vitézség.)
A herczeg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés reménynyel biztató segítőre akadt.
– Hát te mit szándékozol itt tenni? kérdé Thököli amúgy mellékesen Ghykától, mintha épen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja itten.
– Én is Máriát akarom megszabadítani; monda a herczeg; s reményem van nekem is.
– Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.
– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett. Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon, midőn ő érte jőnek.
Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott szándéka volt ez.
– Rossz gondolat! kiáltá Thököli. Balgatag eszme. Ha feladod magadat, ott fognak feleségestül s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz ennél, velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!
– Tudod Thököli, a török emberségre én sem sokat adok, s elkészültem rá, hogy, ha feljelentem magamat váltságdijúl feleségemért, engem is megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez vigasztal.
– Nem jól beszélsz, ha mondom; kiálta türelmetlenül a magyar ifju. Ki látta veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jösz, és mi közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres szökevény moldvai herczeget hozzuk fogolyképen. E hírre okvetlenül bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa engemet igen jól ismer s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el, kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd kivégeztetését, mert előbb Stambulba kell majd írni, hogy a férj kézre kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel? s míg a levél visszajön, addig tízszer megszöktetlek benneteket.
A herczeg keble tágulni kezde: Thököli oly könnyelmű legénykedéssel beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herczeg kezet adott rá.
– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba. Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál, vagy a kertkapuban áll, s várjuk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.
A lovagok erre közrefogták a herczeget s mint foglyot kisérték parthosszant.
Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt, hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit csikorgatá az erős déli szél.
Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte körül, ha nem akad-e valahol az őrre? s csendesen tarták magukat, hogy meghallhassák, ha az őrszem kiált.
Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.
A mint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak huzódik. – Ahol az őr! mondá Thökölinek.
– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett menni s ránk nem kiáltott, monda Thököli s odaléptetett a fegyvereshez, ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:
– Hej timariota! vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?
– Láthatod, felelt a megszólított egyhangúan.
– Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?
– Az nincs rám bízva.
– Hát mi van rád bízva.
– Hogy itt álljak, a míg föl nem váltanak.
– S mikor fognak felváltani?
– Akármikor.
– Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?
– Épen nem ezen jön.
– S melyik kapun lehetne most a várba jutni?
– Egyiken sem.
– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.
– Tanuljatok repülni.
– Ne tréfálj jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk, te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököli Imre, fogolyképen hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is gazdagon megjutalmaz érte.
A mint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly herczegre mutatott, hirtelen előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s Thököli és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:
– Feriz bég!
– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani, én is.
– Úgy van; szólt Thököli. Én megigértem egy nőnek, a ki szeretett, és megtartom.
– És én megigértem egy nőnek, a ki szeretni fog, ha megtartom.
– Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.
– Nekem nincs a tietekre.
A herczeg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifju beszédét: akkor közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:
– Feriz! Thököli! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben, s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad van már ütve a budai várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bár ki legyen az, mert a kard, melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy annak, a ki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd veszszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak, hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja vissza a nőt.
– Hagyd a vérpadot herczeg; az is megkapja a magáét; a ki legjobban megérett rá.
– Ne hallgass a herczegre, monda Thököli Feriznek, ő elvesztette fejét, mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs. Burokban születtem: a szerencse jár velem.
– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part alá, hogy ha valaki erre megy, észre ne vegyen.
A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas part alá.
Az éj mind jobban elsötétült, nehány magányos csillag nézett imitt-amott alá a széltől korbácsolt felhők közül.
* * *
Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden perczben fölébresztették s még sem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kisértet űzte a másikat.
Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát s erőszakosan a falhoz vágta, hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.
E zajra fölriadt, s a mint félálmosan az ablakra tekinte, a hosszú függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsín vette volna magára s jőne őt ijeszteni alatta.
– Ki az? kiálta fel Hasszán ijedten s kardjához kapott.
Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve azt, mint egy zászló s egészen befúva a szobába.
Hasszán fogá a függönyt s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra neki fordult, s addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül s ismét befújta a szoba közepére.
Az ajtók és divánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.
– Mi ez? hát ördögök szabadultak-e e palotába? kérdé Hasszán önmagában, elborzadva.
A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztül fuvó széltől, mintha valaki rugdalná kivülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél bömbölését.
Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztül világítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni, ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti, ajtait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëleé, s ha az nyitva van, akkor a két nő megszökött.
Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon Azraële hálóterméig.
Szökésük perczében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a befelé nyiló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz, másikkal a túlsó falhoz ért, s a mint Hasszán nyitni akará az ajtót befelé, ez lehetetlenné volt téve.
Minden világos volt a vezér előtt.
Nem kiáltott senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! tudta, hogy elszöktek; a kétségbeesés dühével ragadott egy harczbárdot a falról, s elkezdé vele vagdalni a kemény tölgyfaajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.
Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztül rohant a szobába, egy pillanatot vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.
Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s a mint meglátta az alábocsátott növény indáit, homlokára csapott öklével és felkaczagott, hogy szinte megszakadt bele.
– Rohanjatok szét! kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek. Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza, megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, oh Azraële, Azraële! Mivel érdemlém ezt tőled!
Ezzel ismét sírva fakadt az öreg ember, s megpillantva az odaliszk övét az ablakfán, melylyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá százszor, könyező arczát elrejté bele s ájultan rogyott le a földre…
* * *
… «Siess, herczegné, siess!»…
Az odaliszk megszorítá társnője kezét s ragadta magával előre a bokros várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét földalatti út kezdetét képezé, a dunaparti kert kapujain végződve.
Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből.
Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik, hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végig hangozva az éji csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten: «Hasszán!» Megismerék a hangot.
– Észrevették futásunkat! monda Azraële.
– Isten! ne hagyj! rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. Gyermekem…
Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon nehány percz alatt, mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban, ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.
– Siessünk! kiáltá Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után rántá a herczegnét a vak-sötét folyosóba.
Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.
Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is gyermeke elé tartva kezét.
– Hah! ez asszony elalélt, kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé, hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni.
– Mindketten itt veszünk; rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyuk.
– Nem, nem szabad elvesznünk; kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.
Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatózva haladhatott a folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra felriasztá s nem engedé megpihenni.
Csak előre, mindig előre! az utolsó lehelletig, a végső szívdobbanásig! A felriadt gyermek úgy sírt!
Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt, nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a világ, mint szemei előtt.
Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szivének a gondolat: hogy azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, a kit ő szeret… És mégis meg kellett őt mentenie, mert annak igérte meg…
Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet, míg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy perczig, míg Ferizt megláthatja s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil lángalakú pallosával.
Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei megtörtek alatta, a herczegnével és gyermekével együtt a küszöbre roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa és kettőt fordítson rajta.
* * *
Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatózott, mikor fog éjfélt kiáltani a muezzim? Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.
Hogy el ne jőjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő szivébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harczolni, hogy bizonyosnak hivé igérete teljesültét.
Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.
Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely rögtön utána támadt, tanusítá, hogy veszély van a várban.
Feriz megrendült szivében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy e zaj mit jelent? A herczegnét megszökteték s szökése észrevétetett. Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?
Feriz azt érzé, a mit még soha: szivét remegni.
– Mi zaj ez? kérdé remegő hangon a herczeg, felütve fejét a part mellől.
Feriz nem akarta őt elrémíteni: «semmi baj», válaszolt; valaki a bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.
Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.
Feriz bég először éltében rendült össze ágyú hangjára.
– Ez lármajel! szólt Thököli, kardját kivonva.
– Maradj csendesen! súgá Feriz. Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.
Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon, fáklyákkal és villogó kardokkal kezökben.
– Ezek valakit üldöznek! kiálta a herczeg, tovább nem állhatva s felugorva a partra.
– Nem tudom; rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.
Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön sugallata pótolná merev gondolatait.
– Mit akarsz? kiálta suttogón Feriz, s megkapva a herczeg kezét, berántá magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.
Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani… Ha utolérik őket!
– Csitt! csendesen; suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva, úgy tetszék neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő gyermeksírást.
Nehány pillanat mulva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az ajtót, s két élettelen hölgy-alak hullott lábaihoz.
Hirtelen odarántá magával az ifjú a herczeget, s megismerve az alélt Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai közé, síró gyermekével együtt.
– Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…
– Máriám! rebegé a herczeg magán kívül, s forrón kebléhez ölelve őt és gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány arczát őrjöngő örömmel csókolá össze.
E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s a mint fölveté szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szivében volt minden élet.
– Gyorsan, gyorsan, sürgeté őket Feriz, szálljatok ide a csónakba, a túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet s át fogja adni a vezetéket. A váczi partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé. Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat drága. Előre!
Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelték őket, Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Nehány nyomás az evezőkkel, s messze voltak a parttól.
Feriz bég csak ekkor lélekzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna le szivéről.
– Nem fognak-e utánok mehetni? kérdé Thököli aggódva.
– Mehetnek; viszonza Feriz; de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.
A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából, ijedelméből és öröméből csak lassan tért magához, eszébe jutott társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és erélylyel szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza, mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és siettében mulasztott.
– Mit cselekesztek?! kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal magukra vonják a figyelmet.
Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a Dunán keresztül vágó csónakot; nemsokára a két ifju szemei elől is elkezde annak alakja enyészni.
Feriz bég megdicsőült arczczal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit látta-e ő a két csillag ragyogásában?
Thököli megragadá az ifju bajnok kezét s megszorította azt hevesen.
– Másodszor állunk egymással szemközt; szólt szívből jövő érzés hangján hozzá. Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.
Ezzel lovára szökött az ifju gróf, s társainak intve, velök együtt a Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.
Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.
A szegény odaliszkra, a ki megmenté őket, nem gondolt senki…
Egyszer forró kéz érintését érzi az ifju karján. Hátranéz. Megtört lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt, csak zokogott.
Feriz érzékenyen tekinte rá.
– Te jó nő vagy… mondá szeliden.
A hölgy átkarolta az ifju térdeit, s oly jól esett neki, hogy az megengedé azt.
– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád; mondá Feriz; lásd, e nő nem volt kedvesem. Hisz férje van, a kit szeret.
Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. Küzdéseért, önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem szerelemből mentette meg ő általa e nőt!…
A lárma e közben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy nyomára jutottak a szökevényeknek.
– Innen távoznunk kell, monda Feriz. Akarsz-e hozzám jönni?
Ő hozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! Egy födél alatt lélekzhetni vele. Ő általa híva, ő általa elfogadva, s talán ő nála maradni!…
– Nem megyek hozzád; viszonza.
Eszébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjunál találnák, miatta az is el fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy a meghivás csak nemeslelkű hála tőle, de nem szerelem…
– Át akarok menni a szigetre; mondá utána halkan.
– Úgy csónakodba foglak segíteni; monda az ifju, kezét nyujtva az odaliszknak, hogy fölemelje.
Az még mindig ott térdepelt a földön.
Fölveté nagy, könyben uszó szemeit az ifju arczára s reszkető hangon suttogá:
– Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem vagyok-e én e jutalomra megérve?
Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak értelmét, azután halkan, szeliden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.
Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre emelve, suttogá:
– Boldog vagyok!… Először életemben… Most mehetek – meghalni.
Feriz bég gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még egyszer megállt, az ifju vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, mondá:
– Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki az ablakodba s nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt, gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kisérjen a hideg «holnap» elé, s mondjad azt szivedben: «e nő vétkeiért megbünhődött!»
Az odaliszk két könycseppet érze arczára hullani. Az ifju szemeiből jöttek azok.
Ő nem lehetett boldogabb e világon.
Néhány pillanat mulva ringatá a hullám a futó csónakot.