JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

II. KÖTET

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ELŐSZÓ.

Olvasó közönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, a midőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből «Erdély aranykorát» vettem. E két regény között nem kivánok művészi összefüggést kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztül folynak s miknek jellemzése volt fő törekvésem.

Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcseségben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a szinek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.

Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénynyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bir, hol az ausztriai, franczia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.

Künn, a Királyhágón és a székelyhidi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.

Titkos és nyilt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből.

E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.

A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harczos idők vezérének…

A délczeg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors utját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvencze a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…

Az egyenes, de magas lelkü tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki nem vett harczot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban rabbilincscsel kinálták is, s fel tudott áldozni éltet s családot egy eszme vas következetességének…

Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz s családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…

És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szivében köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mintegy rózsákból és gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit, alakjait, Budától Gyula-Fehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős lények, oly ismerősek s mégis oly ujak…

És a ki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai és ellenségei eszén mindig túljár, ki mielőtt elesett volna, már fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már ujat épített helyettük… nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha az alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit, utódai iránti hazafiui hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények latravetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.

Néhány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:

«Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk? de cselekedtük azt, a mi lehetséges volt.»

E mondatot sziveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó hiányaira is alkalmazni.

Pesten, 1852-ik november 12-én.

Jókai Mór.

ISTEN CSODÁI.

Szép derült nyári éjszaka volt, az új hold már leszállt az égről, egy felhő sem látszott azon, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen a föld felett.

Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent csendesen, csak néha ütődött fel valami távoli ismeretlen hang s egy-egy pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.

Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az egész városban sem kiálták meg az órát.

Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert a mióta Erdélyben a mult télen a legelső északfény feltünt, melyet még akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, még pedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik meghittje társaságában, minők voltak Biró János uram, az udvari mulattató, tudós Passai János uram, professor, és nagytiszteletű Magyari László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó izlése, hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem a felesége szemeiben vizsgálja.

Ez éjjel épen a nagytiszteletű uron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság által, hogy úgy szólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot eleget.

Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú telescopiummal czélozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a plánéták futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg kezdenek hatni figyelmére.

– Mit jelenthet ez? kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, boszúsan megrángatja palástját: hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor.

– Hopp! – hó! kiált a felébredő; úgy téve mint szokott rendesen tenni, a kit felébresztenek s mutatni akarja, hogy már nem alszik; ejnye, ezt ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; épen azt álmodtam, hogy predikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.

– Törülje ki kegyelmed szemeiből az álmot és nézzen az égre, mit lát?

– Sok szép csillagzatot.

– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta, felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?

– Vagy igen.

– Nos, hát mit gondol: mi lehet ennek oka?

– Nagyságos uram, szólt a pap kegyes önmegadással, én az Isten utait csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. A mi onnan felül jő, az mind helyes és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges észszel utól akarja érni a véghetetlent. Ha ő felségének úgy tetszik, hogy a derült ég villámokat löveljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem miért van az? mert tudom jól, hogy a ki a világokat alkotá, nem bizta mi reánk, hogy azokat feltartsuk.

– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább; szólt Apafi, újra beleagyarkodva távcsövébe s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe, véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol és Denebola is oly porszemnyi pontnak látszik, mint a legkisebb ködcsillag.

Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor s elkezd futni déltől észak felé, épen mintha Kolozsvár fölött repülne.

A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassudan, méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva pattogott oly robajjal, mintha érczszekerek rohannának vashidakon keresztül ott a magasban.

Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak házaikból a tünemény bámulatára, az utczák megnépesültek, s a közelebbi oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.

A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a tele hold, miután a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszinűre változtatta szinét, s e közben a szivárvány minden szineire váló csillagsziporkákat hullatott zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig vízirányosan úszó farkát maga után kapva.

– Jézus segíts! kiáltának a megnépesült utczában, mindenki azt hitte, hogy ott fog leesni. Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb lobbanással és mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét pattant a meteor és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.

A kolozsváriak azt hitték, hogy épen fejük fölött szakadt szét e tűzgolyó, pedig Brassóban is épen úgy látták támadni és elmulni, oly végtelen magasságban járt az; sőt Szent-Miklóson le is ütött egy szétszakadt darabja, s épen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén, annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a menykőt, s aként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta kézzel nem lehete hozzá nyulni.

* * *

Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig volt ember, a ki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap alatt úgy megnőtt annak a hire, hogy krónikákat lehetett volna róla irni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, a ki sárkánykígyón lovagolt s csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába följegyezni, miként: az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése, mint követte ezt majdan három ágyulövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre véreső képében, s mint vonult el az égen harczoló égő tábor lassankint Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató ágyudördüléssel, a mikor egy roppant négyszögletü tömeg, kénkőszinű lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának, hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által confiscáltatván, előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett s a lakosok között via facti felosztatott, ő nagysága a fejedelem ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala kellemetes.1)

Egy napon épen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a festett lóczán Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki már kalugeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű collegája családi köréhez.

Még akkoriban sem Csetnek, sem Kospallag nem birt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, a ki füstöt iszik és bort nem iszik,2) minél fogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az ujabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.

Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó urnak különös mulatságul szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik hitfelekezethez tartoznak? Ha jött egy szép csendesen ballagva az utczán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott s folyvást rá sem tekintett azokra, a kiknek köszönt: – ez pápista volt.

Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két urnak, s még mikor túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.

Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját s hosszu hálálkodással közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta és kezet nem csókolt.

Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s jól kimondott, kerek hangon így kiálta: «szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!» az minden kétségen kívül kálvinista volt és csak azért kiáltotta oly világosan: «kegyelmednek Magyari László uramnak», nehogy a másik is magára vehesse a köszöntést.

A két úr nevetett rajta eleget. «A kegyelmed hívei kevésbbé toleránsak az enyimeknél», szólt a pópa.

– A nyakukban van a hiba.

Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a papnak, s vissza nem utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi szüksége nem volt rá, mert különben kikiáltották kevélynek.

Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.

– Ehen hoztam egy kis szilvaízt, nagytiszteletű uramnak; ha több termett volna, bizony többel szolgálnék.

– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd az általveszi.

Az asszony visszajön.

– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni, mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgy se használ, de még a tengeri és fuszulyka felveheti magát.

– No majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.

Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépesmézet.

– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopni valót.

Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel Krakkóba, attól tartok, eső kap az uton, mind pocsékká leszek, könyörögjön egy kis jó időért.

Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.

– Már édes lelkem azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért kell folyamodnom, hanem ahoz egy hétre szivesen engedek a kegyelmed kivánatának.

Ismét a másik asszony jön.

– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – –, azalatt kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – – ezüst sarkantyut.

– Nekem-e?

– Hát biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, a ki udvari ötvös, – tetszik is ismerni, – de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy polturával sem engedte alább, inkább, azt mondta, odadom a papnak.

– De mit csináljak én ezzel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én sarkantyut nem viselhetek?

– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd megnő, annak jó lesz.

A pap kaczagott, hogy a könyei folytak bele, elhagyta azonban a kaczagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sirni szeretne.

– Hát kegyelmednek mi baja akadt Matyusné asszonyom?

– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni, hogy az Isten gyógyítsa meg.

– Hiszen, ha jól tudom, már elhagyta a hideg s régóta nem beteg.

– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek egymással a halak s úgy harczoltak, mint két ellenséges tábor, a holtakat összemarczangolva a partra kihányták.

– Hazudság! bolond volt a ki mondta!

– Szénási mester mondta.

– No iszen majd megtanítom én őt ilyen hireket terjeszteni!

– De a kertészek is állítják.

– Igen, mert bizonyosan szigonynyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a magisternek, hogy össze ne jőjön velem valahol, mert…

Az asszony elsompolygott, kevés idő mulva jött a másik. Nagy titkolózva odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyu dolgoknak akar hirdetője lenni.

– Mi baj Kálócziné asszonyom?

– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak nagytiszteletű uram, a mult éjszaka a mint a szérűs kertemből jönnék haza felé, hogy rövidebb úton járjak, a külső kápolna felé tértem: hát a mint ott nagy csendesen elhaladok, íme három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik szintén a város felé szándékoztak s a mint engem megláttak, suttogva mondának, hogy az Isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt? midőn egyszerre orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! mi lehet ez? kérdezém ismerőseimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék, miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből s belépkedtek a kápolnába, és ott énekelének. Nekem hajamszálai borzadtak; most sem tudom, miért nem futottam el onnan? Végre elvégződött az ének és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó s kilépkedtek rajta egyenkint a kisértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem is földön járnának, egyenkint eltüntek a temető halmai között. Minket a borzalom nem engedett szóhoz jutni.

– Álmodta ezeket kegyelmed.

– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási mesterrel s újra bizonyította ő is.

– Hogy jön ide megint Szénási mester?

– Hát nem mondtam még? úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még elkap bennünket; tehát íme kit látunk az ajtón leghátul kilépni? a magistert, testestül lelkestül, a maga százrétű köpönyegében és háromszegletű kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket s oda jött hozzánk nagy remegve s jó estét mondva, elbeszélte, miként már negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából és kényszerítik velük a kápolnába menni, a hol egy óra hosszat neki orgonálnia kell, mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet felmegy a kathedrába s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy szót is, csak azt látja, hogy a szája mozog és a kezei járnak. És hogy mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vannak reánk készülőben, háboru és mindenféle ellenséges futás s az országnak zürzavaros felfordulása.3) És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már véle az egész város. Már most én mitévő legyek?

– Menjen kegyelmed haza és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek, hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni, sem kegyelmeden bosszút nem állnak.

Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, miglen Magyari László uram egyszerre minden előleges invectivák nélkül felugrott helyéből s elkiáltva magát: «hazudsz, ha mondom!» olyat ütött a levegőbe az öklével, hogy ha az, a kire gondolt, épen akkor előtte áll, bizvást kiüti egynehány fogát.

A pópa megfogá köntösét.

– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő collega, nem lehet ököllel agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények jelentkeznek.

– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba emelt?

– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van, magát kijelenteni csodák és tünemények által?

– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a népeket ámítsák.

– Mi oka volna valakinek a népeket ijesztgetni?

– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a mult évre, a midőn egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyujtogatni? nem volt éjszaka, hogy itt, vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre több gyujtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez égetések által volt czéljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha e csodák meg ellenkező czélból történnek? s míg egyik kéz a nép házait, a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyujtogatja? s inter duos litigantes a szegény nép a tertius gaudet, hogy a könye is foly bele.

– Tehát kegyelmed pártérdekből magyarázza a csodákat.

– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros s elönti az országot, másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában izzad. Üstökös jelenik meg, ím azt mondják, ez azon égő kard, mely sokakat ki fog oltani! és soha sem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e hireket? a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek semmi mesterségük a háboru, odahagyják kaptafáikat s lőni, kardot forgatni tanulnak; becsületes czéhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az enyedi diákok! és vannak, kikre nézve e dühödt hangulat kivánatos. Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de még sem az égből.

Míg a nagytiszteletű urak eként beszélgettek, a vásártéren valami látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett s nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem lehetett volna lehajítani.

– Nini! szólt az elébb figyelmessé lett pópa, ott valami történik.

– Olasz kutyatánczoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító balzsamot.

Im azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpczös, kerek hasú férfi, s már messziről integet és kiabál.

– Nagytiszteletű uraim, jőjjenek, de gyorsan!

Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit s nem tudá mire vélni e minden formalitásokat mellőző hivogatását, azért is bevárá, míg egészen odaért.

– Mi lelte kegyelmedet, hogy úgy felháborodott?

– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hivom? szól ez oly hangon, mintha ő parancsolna az esperesnek; itt a piaczon egy ördöngös ember van.

– Lehet ott még több is.

– De ez valóságos ördöngös, olyan, a kit megszállt az ördög, eszi a földet és túrja a tajtékot, s prófécziákat mond az embereknek; magister Szénási épen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban exorcisálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy Erdély czimeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a csillag le fog esni belőle, a félhold pedig tele holddá fog megnőni.

– De már ez mégis sok! kiálta fel egész méltatlankodással az esperes. Egyházfi uram, menjen kegyelmed a szobámba s hozza utánam a nádpálczámat. Collega uram, maradjon addig itt.

Azzal egész tekintély súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az emberek megismerték s utat nyitottak előtte egész addig a kisded térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.

Egy lánczokkal körülvett kő-emelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén egy meghajlott termetű száraz férfi állt, a legtetején pedig egy hamuszin pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.

Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magister Szénási, vagy mint őt felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog ismertetni.

Az esperes megállt a tér közepén, positurába vágva magát s kezeit hátra téve, a magisternek fordult:

– Mit mivelsz e helyen te korhely Proteus Transsilvanicus?

A megszólított mellére tevé kezét s arczát földig hajtva, felfordítá szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arczát oly háromszegletűvé húzta, hogy a ki nem ismerte, megszánta volna; és szólt a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:

– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus Transsilvanicusnak, holott az én nevem magister Szénási?

– Micsoda magister? pattant föl a lelkész, ördögök mestere vagy, pokol orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagy-Váradon, de elszöktél egy gazdag zsidó leánynyal, s hogy hozzá juthass, zsidóvá lettél érte. Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thessaliai basának, s hogy ne reclamáljanak, áttértél az Izlam hitre, onnan megszöktél és voltál czinczár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél Erdélybe, már akkor unitarius voltál, mert pénzt gyüjtögettél a szamosujvári templom számára; s mi vagy most? sehonnai, ki sehol sem lakik és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát Henczidától Bonczidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé, te családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek Erynnise! kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rosznak, kevélynek, alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót, piaczokon mint demagogot, békesség idején mint harczi hőst, háboru alatt mint zarándokot, ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni, beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott képpel állsz elénk, s ki most mankó után húzod a lábadat, ősz kopasz fejeddel, holnap kipödrött bajuszszal lovon fogsz nyargalni, hanem a míg akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem és felelj nekem az összegyűlt nép előtt: ki adott te neked hatalmat holtakat és rossz lelkeket idézni elő? ki tett tégedet az idők prófétájává?

A megszólított felemelé kezeit az égre s hosszasan felsóhajtott:

– Oh én uram, én erős kősziklára építtetett váram, ím lássad az én ellenségem minő vermet ás én alám, hogy benne elejtsen! az én üldözőim, mint az erős bikák, környűlvettenek engem és kapálják a földet, és orrlikaikból égő tűz lövell én reám, az én lábaim meg vannak kötözve kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes fenevadak sírjokból kiástak, de te, oh uram, ki világ vagy a sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg azoknak ajkait, a kik némák és azoknak füleit, a kik süketek, és önts félelmet azoknak szíveikbe, a kik felfuvalkodtanak magukban és orczájuk megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?

A mint a magister elvégzé patheticus beszédét, fölemelkedék a kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végig tekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szakgatott hangon megszólala:

– Jaj! háromszor jaj néked Assurnak és Edomnak népe! Eljön az urnak rettenetes napja és elvesznek az ég világosságai! elvész fegyver által, kit a nap készen nem talál és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni az elhullottak vérében! és a kik elfutnak, olyanok lesznek, mint a bujdosó madár! Sirjatok Moáb leányai és öltözzetek zsákruhákba, mert a jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani s a hegyek oldalain a kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak és a ti kézíveitek idege meg ne lankadjon, hogy a midőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók ébren találjanak!…

– Tehát dárda és kézív! monda Magyari László. Tisztában vagyunk; s azzal odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a megrémült tömegen. Jámbor próféta, valjon nem tudnád még, hogy a mai világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?

E comicus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre fölegyenesedék a dæmoniacus s összeszedve arcza minden borzasztóságát, a pap felé fordult s reszketeg tíz újjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá; miközben magister Szénási is kárörvendő arczczal irányzá mutató újját a megszólított felé.

– Jaj te neked Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös Akhitófel!

De Magyari László uramnak se kellett több! nosza odaugrék s minekelőtte más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról, másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe s megrázá emberűl, mondván:

– Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?

– Jajajaj! nagytiszteletű Magyari László uram! ordítá az exorcisált, elfeledve phrasisokat és kisértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az üstöke eleresztését instálta.

– Hát te ki vagy trifurcifer! riadt rá újra Magyari.

– Nem vagyok én senki, csak a magister kályhafűtője. Ereszsze el a hajamat, nagytiszteletű uram.

Az exorcisáló e szóra elereszté az ördöngöst s míg az a nép szitka és kaczaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magisternek fordult.

Futott volna már ez a nyavalyás is, de a pap megragadá köntöse szélét s épen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálczával, ilyen szép tanítást kötött a lelkére:

– Te Istent gúnyoló tarkahitű zsidóból musulmánra fordított edomita, tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, legkevésbé pedig az olyantól, a ki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálczát), melylyel a hasonlatos rosz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is ki tudom kergetni.

Szénási szeretett volna már menni.

– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek, kiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam oda állok egy fustélylyal s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem kívánkoznak többet az árnyék világra, a míg én itt vagyok. Ez szóm és mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.

Az elbocsátott renegát köpönyegébe huzódva, iparkodott elveszni a néptömeg között, mi alatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy diadallal tért vissza a parochiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen üldögélt tisztelendő collegája, nem vévén részt sem pro, sem contra a viadalban.

AZ ARANYOS KAFTÁNY.

A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva legnevezetesebbjeinek.

A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilencz hónapig lakott Stambulban s tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer lándzsással csatlakozott a macedoniai basa dandáraihoz s szabad volt neki lehuzni a papucsait, mikor a serail külső udvarába lépett.

Ennyi kitüntető előny mellett a kisebbik testvér sorsa épen nem volt valami ragyogó: annak pappá kellett lenni, vagy kiskereskedővé, vagy valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt inaskodjék.

Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi első szülött, kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a másod szülöttet, kit ideje korán felküldött a család Bukarestbe, hogy ott a seminariumban pappá növeltessék; minthogy azonban az ifjunak igen nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni, már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hypodiakonus leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték papnak.

Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruháira is kevés volt neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott volna eleget.

Házassága első évében egy kis leánykája született, több nem is lett aztán; hanem ennek a számára türt, kuporgatott a jó ember feleségestül együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje. Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha abból szép kerek somma lesz, vesz belőle leányának – egy tehenet.

Egy tehén! Ez volt vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki volna nálánál boldogabb? Vaj és turó kerülne az asztalra bőséggel, még el is lehetne belőle adni. A borjuját fölnevelné s eladná a mészárosnak jó drágán, kikötve belőle egy fertályt husvéti ünnepekre; egy tehén annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni, megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengetyűje szólna egész nap a legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához, bedugná fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Mariska kezéből a nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt a család utópiája, mindennapi óhajtása, György már szederfát is ültetett az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát s a kis Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát s eldugta a fészer alá: majd jó lesz a kis boczinak.

S ime, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehenkét: már mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles szint készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor sheik a Stambulban lakó majorescót, a miért az ruhájához mert érni az utczán, brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő következik a család elejére s ez órától fogva hetvenezer arany évi jövedelemnek leend birtokosa.

Hogy megsiratták azt a tehenkét! a mit még meg sem vettek.

Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostúl együtt, szekéren utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság), ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.

Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelmetlen, hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is beérte egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem tudott vele mit csinálni?

Élete delén át sanyaru munka és nélkülözéshez levén szokva, az annyira második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jó izüen enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka került az asztalra.

Korán kelt és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe szegődött ködmenek közül, a mit a béresei közt kellett volna kiosztani, egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig oda adta az árát, hogy vegyen másikat.

Csizmája töretlen borjubőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig elviselt, s drága ló volt alatta, a melyért ő ötven tallért adott.

Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak s nyusztot és asztrakánt viseltek bekecseiken; betölté helyeiket béresekkel, kiket maga tanított számadolni.

Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz abéczét tanulni gyalog, két hajdu kisérte, hogy a kutyák az úton meg ne tépjék.

Mikor megnőtt a lányka, a konyha és háztartás gondjai bizattak reá. Néha a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzá adja.

Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy századrészét sem birta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget? nem akadt helyére. Vett már teheneket egész gulya számra, sertéseket vásált ezerével, de az megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e minden kivánságán felül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.

Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utána járt, hogy miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni? hogy alig került neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat s a mi a lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen problema maradt előtte, s miután sokáig törte azon fejét, hogy mit kövessen el az örökké rászaporodó pénzzel? végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. Rozzant kastélyának nagy kiterjedésü kertje saját parancsára be lévén ültetve mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom, levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és uritökkel, mik felett egy béresből promovealt kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly roppant uritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a szomszédság összecsődült bámulására és a fennemlített hányiveti bojár százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán sem látott soha életében!

Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a leggömbölyűbbet, szép testszinű héjjal, sötétszinű csíkokkal átreczézve, tetején turbánalakú sipkával s abba egy kis lyukat furván, azon keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó vert aranyokkal, s ekép föltétetvén a legjobbik hat ökrös szekerére, kiválasztá két legokosabb béresét s szájukba rágva jól: hol, kinek, mit mondjanak? elindítá őket az uritökkel Stambul felé a magas portához.

Három hét telt bele, míg a szekér Byzanczot elérte.

A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen bebocsáttaték annak orczája elé s miután megcsókolá a nagyúr köntöse szélét, levette a tarka pokróczot az ajándékba hozott tökről, s a magas diván előtt letevé.

A szultán dühbe jött az ajándék láttára.

– Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?

És rögtön parancsot adott a Kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.

A Kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt s csak elbámult, a mint abból tökmag helyett a fényes aranyokat látta kihullani; mind a mellett parancsához hiven lefogatá a szegény bérest s olyan százat veretett talpára, hogy nem adta volna kétszázért.

Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz van csapva, a száz pálcza lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a tök tele van aranynyal.

A nagyúr orczája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s visszavétetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról biztosítani.

A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott czifra öltözetet, a mint Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen haza vitte s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán kegyelem-levelével együtt.

Mihály úr megörült a viszontajándéknak, fölvette a hosszú, sarkig érő kaftányt, mely finom sötét vörös tibeti kelméből volt készítve, s átszőve arany és selyem virágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain és háta közepén arany sujtással és tenyérnyi paszománynyal, hogy a posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás arabeszkek, s más aféle czikornyák voltak csodálatosképen hímezve skófiummal és mindenféle pillangókkal és drágakövekkel.

Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki levelet küldött. A szultán világosan megirta neki, hogy ezt a kaftányt viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt terem, hogy meglássa: valjon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.

Ugy de az aranyos kaftány alá nem lehete többé fölvenni a festett bőr-ködment, sem a szíjas bocskort, sem a bárány-süveget nem lehetett hozzá föltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, a ki selyem dolmányt, mellényt és himzett harisnyát készítsen az arany kaftány mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és szattyán papucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.

Ily ékesen fel levén ruházva, azonban többé nem lehetett a fakó szekérre ülni, sem az ötven talléros mokány paripára; kelle tehát Bessarabiából hozatni pompás paripákat s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályog akolba s a veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóra való aklot és szint kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszin különb lett volna a lakó kastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindely-foltozástól s kilátszottak a téglái a hol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni mást, mint lerontani a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábizni, hogy építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, a milyenről csak fogalma lehet.

Igy változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.

A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornáczokkal, kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s a házszegletekre kiülő rondellákat, dúczos belvedéreket, a közepére egy formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú madarakkal.

Ide már most megint nem lehetett a régi falóczákat s paraszt pokróczokat berakni, hanem be kelle vásárolni a nagy, fényes, magas hátú karszékeket, az aranynyal préselt bőrpamlagokat és oroszlán lábú márvány asztalokat, a minők akkor legjobban divatban voltak.

A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat kellett fogadni, a kik csézában járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz kertészt, a ki a sok becses czitromfű és uritök helyett kaktust és egyiptomi bogáncs-kórókat tenyészszen cserepekben; s miután szakács és kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel vesződni, a falubeli rectorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni, hanem hozatni kellett neki franczia nevelőnőt, kitől szép izlést, előkelő modort, himzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari gyönyörű vonásai, termete, szellemi mivelődése által százszor kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásitozzék utána a szomszédból, ki csak a kutyáiról, meg a lovairól tud beszélni, s csupán az ivásban virtuoz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.

– Majd hát! nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, ha csak herczeg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya herczegnek nem adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka herczegnek; az is megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s ha akarnám, megvehetnék minden házat, a mi Moldaviában építve van, hogy neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom körül ne ólálkodjatok.

… És mind ezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.

HÁROM SZŰZ.

Ugy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.

Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló, alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.

A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.

Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni hetekre.

Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva, Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze: «mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a franczia király asztalára főzni?»

A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos, bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt nézni.

Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.

Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot, ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna megmozdulni az ékszerek súlya alatt.

Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú terem volt két soros asztalokkal elrendezve.

– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal; a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának, nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort, akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat, a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!

Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még, Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor udvarára, a hányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon taraczkok voltak felállítva, hogy a mint meglátják az őrök a fejedelem hintaját, azonnal adjanak jelt velök.

Végre hallatszott a durrogás. Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre, hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg is kicsődült a tornáczra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket meglátni, midőn nem sokára két négy lovas hintó tünt fel a fákkal beszegett úton, melyeket gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy fel ne düljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló banderium poroszkált.

Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait s a trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, a holott mindjárt a kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé azt fel ismét, midőn a hintó kinyilván, abból egy szakáltalan hetyke fiatal embert lát egyes egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem szemlélheté a kocsiban, hanemha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy gyalog jőjön le? miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin jött haza, félvén a feldüléstől.

A kiugrott ifjú azonban nem sokára felmenté kétségei alól, bemutatván előtte magát.

– Én Thököli Imre vagyok, kit a fejedelem ő nagysága saját személye képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal kinyilatkoztatni a fölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem jelenhetett, csak őszinte áldáskivánatai által, miután a fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a fejedelem ő nagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kiván kegyelmednek.

Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy «nagyon örülök», vagy azt, hogy «nagyon sajnálom» s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó felé, midőn Thököli Imre még egyszer eléállt.

– Még azt is megbizatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi hadakkal kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bizni, adja át nekem a kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét s visszaviszem a kegyelmedét neki.

A jó öreg úr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarchalis ötlete által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére tartogatott s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy össze-visszacsókolá, hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá, egész menyasszonyi díszében.

Gyönyörű karcsú barna lányka volt a szép Mária, arcza halovány mint a liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei szépségét emelék a közé fonott igaz gyöngyfüzérek, termete, melynek formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délczeg alak, e büszke szemöldök, ez élvezet-igérő ajkak.

A vendég-sereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell, emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra, két sötét és sürű szemöld s a szénfekete bajusz erős határozott kifejezést adtak sötét olajszin arczának, mely arcz-élben feltünő római jelleget hordott magán.

Ez a vőlegény.

Midön az örömapa bevezeti vendégei elé az ujon érkező párt, első dolga őket Ghyka herczegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily módosan teljesíté az ifjú gróf megbizatását a csókok átadásával, mi is közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles ifjúban.

Míg mindenkitől öleltetve, úgy szólván kézről kézre adaték, egyszerre a remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni reá, s a leglovagiasabb franczia courtoisie modorában üdvözölvén őt, negédes, sőt csaknem büszke mosolylyal fordula a körülállókhoz, a mit csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetre méltó kaczérsággal mondva:

– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém, mint csókok postája, úgy hiszem, teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének általam.

S mielőtt valaki végig gondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az elragadó impertinentiával, melylyel ő férfiakat és nőket hódítani szokott, oda hajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arcza egy pillanat alatt biborvörösre gyuladt, márványtiszta homlokára egy hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arczokon sem idéze elő egyebet egy könnyű mosolygásnál.

S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz, túlbecsült önbizalmat vegyítve arcza mosolyába.

– Reménylem, úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve, miszerint menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, melylyel küldetésem e pontjának megfeleltem.

A vendégek erre általánosan felkaczagtak. Imrének sok bohóságot meg lehete és kell bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.

De két hölgy arcza mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.

A vőlegény félmosolylyal, félboszúval monda, megsimítva szép bajuszát:

– Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.

Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt és vőlegényt, elkezdődött a szertartás s nem gondolt senki a tréfás eseményre többé.

Kivéve talán két hölgyet, kiknek szivében szúrást ejtett a könnyelmű tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kigyó fulánkjával.

* * *

Azon másfél óra alatt mig az esketési szertartások a főtisztelendő patriarcha, a nagytiszteletű archidiaconus és a tisztelendő harminczhárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a legnagyobb áhitat és ünnepélyesség közben véghez mennek, maradjunk mi az előteremben, s kövessük el azt az indiscretiót, hogy tudjuk meg, mit tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet épen most hozott nagy sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököli Imre számára s szörnyen dobog a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban van.

Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő s tartalma körülbelül ez lehet:

«Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban nyolcz ezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt bevárják Amhát basa seregeit s azonnal megindulnak a Kiuprili táborával egyesülni. A harcz többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek jutand a dicsőség, előlvihetni a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed, hanem iparkodjék bennünket utólérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja meg kegyelmességedet. Datum Albæ Juliæ stb.»

«P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a fejedelem úr ő nagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.»

A második levél finom női kéz irása volt, meglátszott rajta, hogy az a kéz nem csak a tollat, hanem a kardot is megtudta nyomni.

Tartalma így hangzott:

«Édes barátom. Vettem leveledet s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Irott betüknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. A ki szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, a ki kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után itélem meg, a mit mondanak, hanem az után, a mit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője:

Ilona.

P. S. A nyár derekát alkalmasint a mehádiai fürdőkben fogom tölteni.»

* * *

A szertartásnak vége lévén, sokkal derültebb arczczal jöttek vissza a benne résztvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy már most menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem kell ez élő műkiállítást újra kezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen énekeltek, az öreg asszonyok egy hétig fognak egymásnak beszélhetni a látott öltözetekről s ugyanannyi ideig lesz nyitva pincze és éléskamra boldognak és boldogtalannak.

Az uri násznép vigan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba, ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.

Igy jő legelől Thököli Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka herczegnőt, utána Béldi Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a házi úr karját fogadta el, kinek kettős szerencséje jutott, balfelől a szép kis Aranka akasztván magát karjára, a szeretetre méltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke angyalfejecskéjével, piros életvidám arczával kedves játékbábja szokott lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, a nélkül hogy félni kellene, nehogy arcza rózsái elhalaványuljanak.

Feriz bég ott állt a küszöbön, komoly hallgatag arczával, mindaddig, míg Aranka nem jött, a kis leány észrevevé az ifjut, nyájasan köszönt neki, mire Feriz bég mély melancholiával sohajta fel s utána indult.