Törpék és óriások

KÉT KÜLÖN VILÁG.

(A »PANAMA«-PÖR TÖRTÉNETÉBŐL.)

I.

Délután ötkor, mikor az elnök egy órára felfüggesztette a tárgyalást, már mindenki tudta, hogy Palizzi el van veszve.

A megriadt hangyaboly szétfutott a folyosókra. Csoportok képződtek, melyek emitt halkan, amott lármásan, de itt is, ott is rendkívül izgatottan tárgyalták az esetet. Főképpen arról volt szó, hogy mikor fordult rosszra a dolog.

Délelőtt még úgy látszott, hogy Palizzi báró diadalmasan fog kikerülni a nagy ütközetből, mint eddig mindenkor, összes küzdelmeiből. Úgy látszott, hogy le fogja teperni, egyszerűen el fogja seperni ellenségeit. De úgy félhárom felé váratlan dolog történt. Egy tanu, s éppen Palizzinak egy tanuja, meglepő feleleteket adott az elnök kérdésére. A tanu hülye ember benyomását tette a hallgatóságra. Mintha akarata ellenére árulta volna el az igazságot. Hebegett, dadogott, roppant tisztelettel nyilatkozott a báró személyéről, minduntalan belezavarodott a saját szavaiba, s a mit kinyögött, mindjárt vissza akarta vonni. Végre szinte sírva fakadt, megriadtan nézegetett körül, s esdeklő pillantást vetett a báróra, mintha az ő arczáról akarta volna leolvasni, hogy mit feleljen.

Ravasz tettető lehetett, a ki csak játszotta az együgyűt, hogy pokoli boszút álljon valami eltitkolt, de el nem felejtett sérelemért.

Ettől fogva az összes mentő tanuk egyszerre terhelő tanukká változtak át. Megeredt a nyelvök, s a hogy árverésen szokás, minden következő többet mondott az előtte szólónál. A mit előbb is sokan suttogtak, de eddig senki se mert kimondani, rettegve a báró hatalmától és erélyétől, elhangzott a teremben sorra és nemcsak egyszer. Ezeket a váratlan vallomásokat az tette különösen súlyossá, hogy a terhelő tanuk előadása szándékosság nélkül valónak, önkéntelennek tűnt fel. Mintha valami forgatag vitte volna őket, nem tudni hova. Azt kellett gondolni, hogy ez a meglepő fordulat valamely varázslatra történt, hogy az igazság vihara szántott végig a termen, s ez a vihar ragadta őket magával. Négy óra tájban már az egész hallgatóság csupa láz volt. A titok zára kipattant; a nyelvek megoldódtak; a lelkek felszabadultak a lidércznyomás alól; azok, a kiket a félelem sokáig némává tett, beszélni kezdtek; a megbénított, leigázott, elfojtott gyűlölség erőre kapott, kitört, s az itéletnapi harsona erejével visszhangozta a vádat. A szóvita az elnök és a védők között egyre hevesebbé vált; a hallgatóság fészkelődni kezdett; a hirlaptudósítók suttogtak, fecsegtek; a tanuk vitatkoztak, összevesztek és zajongtak; az ügyész arcza kipirult a felindulástól; az ügyvédsegédek és a törvényszék irnokai fel s alá szaladgáltak; a karzatról hangos szóváltás hallatszott; az elnök alig tudta a csendet fentartani.

Csak a vádlott maradt nyugodt, hideg és közönbös. Úgy ült helyén, mintha az akadémiában Kalidásza »Sakuntalá«-jának felolvasását hallgatná. Férfias, szép arcza mozdulatlan volt, akár a szfinxé; aczélos tekintetében is csak a megvetés kifejezése villant fel olykor-olykor.

Pedig az elnök magaviseletéből tisztán láthatta, hogy mi történik vele. Az elnök délelőtt még maga volt az udvariasság. A tárgyalás kezdetén szinte bocsánatot kért a terhelő tanuk sértő szavaiért. Néha meg is feddte a terhelő tanúkat:

– A volt gyarmatügyi államtitkár úr szíves volt nekünk az erre vonatkozó felvilágosításokat megadni. Ezzel szemben az ön előadása híjjával van minden valószinűségnek…

A »volt gyarmatügyi államtitkár úr« azonban lassankint egyszerű »báró úr«-rá lett. A koronatanu színváltozásakor már ez a czím is elmaradt.

– S ön, Palizzi úr, mit szól mindehhez?

– Azt, hogy a tanu vagy rosszul emlékszik, vagy hazudik.

Később, mikor a tanuvallomások kezdtek ijesztően egybehangzani, az elnök még szigorúbb hangon szólt:

– Mit felelhet erre, Palizzi úr?

– Csak ismételhetem, a mit mondtam. A kik nem utczai pletykákat hoznak ebbe a terembe, hanem tisztán tudják a dolgokat, bebizonyítanák, hogy mindebben ártatlan vagyok. Nem az én hibám, hogy Cornelius Herz ki nem hallgatható, s hogy Arton a rendőrség mulasztásából, hogy ne mondjam: segítségével, megszökhetett.

– Ez talán nem hibája önnek, de mindenesetre szerencsétlensége.

Az elnök megjegyzése szájról-szájra járt, s a teremből kiáradó tömeg a felszabadult rabszolgák lármás vidámságával tette nyilvánvalóvá, mennyire örvend a fordulatnak s mily egész lélekkel élvezi az immár bizonyos diadalt. Szerte-széjjel mindenütt ez a szó hallatszott:

– Végre!

II.

A szünet alatt Palizzi is kiment a teremből, elszíni egy czigarettát. A védőügyvédje hozzá sietett, s megkérdezte, hogy a hallottak után nincs-e valami különös utasítása? Azt a feleletet kapta, hogy: mondja csak azt, a miben már megállapodtak. Az ügyvéd elsietett, hogy rendbe szedje iratait, s Palizzival nem maradt más, csak Morales, a legutolsó barátja, a kivel nemrég ismerkedett meg.

Néhány perczig hallgattak mind a ketten. Palizzi egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, mintha nem volna egyéb gondja, csak az, hogy a rövid egy óra alatt minél többet dohányozhasson. Kiváncsi asszonyok haladtak el mellette, a kik közelebbről akarták látni s lopva tekintgettek rá. Palizzi ez egyszer nem viszonozta ezt a figyelmet.

– Milyen szép ember! – suttogták a kiváncsiak. – Kár érte!

Csakugyan az volt; erős, szép szál legény, egy fejjel magasabb egész környezeténél.

– Tudja-e, hogy mi bosszant? – szólalt meg végre, mikor a folyosó egy részén magukra maradtak. – Az, hogy ezek az egerek ölnek meg! Ha az embert széttépi egy fenevad, lesujtja a villám, megfojtja a vízár, jól van, semmi se tarthat örökké. De hogy ezek miatt a hitvány kis állatok miatt kell elpusztulnom! Mert keresztülgázoltam silány érdekeiken, mert nem fogadtam köszöntésüket, vagy mit tudom én mért!… Hogy utólér a végzet, hagyján; de elbukni, tönkre menni, megsemmisülni, csak azért, mert a csatornából apró állatok bujnak elő, a melyeket én még csak felrugni se tartottam érdemesnek!…

– Ön úgy beszél – szólt Morales – mintha már elitélték volna. Azon kezdem, hogy önt nem is lehet elitélni.

– Hogy elitélnek-e vagy sem, az most már körülbelül mindegy. Az egerek megettek, mert sokan vannak.

– Ej, az ön ügye nem áll olyan rosszul! A vádpontok fele nyilvánvaló hazugság; a másik felét nem bizonyitja semmi. Ne csüggedjen. Ön kitünő szónok; védje magát.

– Csak az igazsággal védhetném magam, s ezt a jelen esetben senki sem volna hajlandó méltányolni. Azt kellene mondanom: Nos, igen, az államot ezzel a társulattal olyan összeköttetésbe vittem bele, mely a közfelfogás szerint meg nem engedhető. Nos igen, vakmerően űzérkedtem úgy a magam vagyonával, mint ezeknek az embereknek a pénzével, s a játék nem sikerült. Szinte bizonyos volt, hogy nyerek, de vesztettem. Ha nyertem volna, ezek az apró, ostoba férgek, a kik a kártyámra tették garasaikat, bezsebelnék a nyereséget s azt mondanák, hogy nagy ember vagyok. De mert vesztettem, kétségbeesetten jajgatnak, s azt mondják, hogy elloptam a pénzöket. Azt hiszik, nekik joguk volt ahhoz, hogy nyerjenek, de ahhoz, hogy veszítsenek, nekem nem volt jogom.

– Hogyan? Tehát a vádnak mégis van valami alapja? – kérdezte Morales elámulva.

– Jogi szempontokból talán igazuk van. De mondja, mivel különbek nálam ezek az emberek? Ugyanazt akarták, a mit én; csak eszök nem volt hozzá, hogy ugyanúgy cselekedjenek. S mert én cselekedtem helyettök, a balsikerben engem tesznek felelőssé s az én nyakamba varrják a tulajdon kapzsiságukat is. Mondjuk, hogy megrövidítettem őket. Vesztettek; sokkal kevesebbet, mint a mennyit nyerni akartak. Azt hiszi, sajnálom őket? Dehogy! Nézze a kis kedveseket: dühökben, hogy néhány garast vesztettek, mindjárt a bőrömet akarják! Ezren se vesztettek annyit, a mennyit egymagam; egyenkint a szerint vesztettek, a mennyire szomjuhoztak. De az ő pénzök olyan szent volt, hogy cserébe az életem kell nekik. Síránkoznak, hogy megcsaltam őket, s azt követelik, hogy öljem meg magam. Ők nem sajnálnak engem kivégezni, de nekem sajnálnom kellett volna az ő filléreiket! Az én életem, az semmi; de az ő kis pénzkoczkázatuk: az a társadalmi rend. Nekem nem lett volna szabad kárt okoznom nekik; hasznot kellett volna hajtanom a konyhájukra. De ők megölhetnek engem, és meg is teszik, állati gyönyörrel!

Morales nem felelt, s egy darabig szótlanul jártak fel s alá.

– Önt meglepték a szavaim – kezdte ujra a báró. – Más embernek képzelt, és arra gondol, hogy a mit tettem, azt a társadalmi rend és az erkölcs nem engedik meg. Hát, kedves Morales, önnek igaza lehet, de én nem számítok az ön tiszteletére, s nem hiszek se a társadalmi rendben, se az erkölcsben. A társadalmi rendet az irígyek és rosszak találták ki, hogy megoltalmazzák javaikat azok elől, a kiknek nincsen semmijök. Az erkölcsöt pedig a ravaszok és erősek eszelték ki, abból a czélból, hogy az ő kedvük szerint éljenek a gyöngék és ostobák. Mindez világcsalás. Az igazság az, hogy mindnyájan csak fejlettebb szervezetű állatok vagyunk, s ebben a világban az erős legyűri, kiaknázza és megeszi a gyengét. Persze, ha a sokaság összefog, a kicsinyek tömege legyőzi az egyest, akármilyen erős. S az egerek megeszik Hatto érseket.

– Nem vitatkozom önnel – szólt Morales. – Majd más, alkalmasabb időben. De egyet nem értek. Ha ön szegény ördög volna, el tudnám képzelni az egész históriát. Azonban nem így van; ön gazdag és irigyelt. És mégis úgy beszél, mint egy bombavető.

– Még gazdagabb akartam lenni – felelt a báró – sokkal gazdagabb. Az ember telhetetlen. Minthogy meg volt minden egyebem: a hatalomra vágytam. Nem afféle tréfa-hatalomra; hanem arra, hogy urrá legyek a sokaság felett. Király akartam lenni, amolyan igazi király, mint Rhodes Cecil. De ne beszéljünk többet a dologról.

… Esti kilencz órakor, miután az ügyész Senecától Zoláig sorra idézte az összes jeles irókat s miután a védőügyvéd minden sürgősebb szükség nélkül oly alaposan belebonyolódott egy teljesen közönbös jogi megkülönböztetés hinárjába, hogy végre belefulladt a tulajdon kérdésébe: a biróság kihirdette az itéletet. Az itélet fölmentő volt, de a fölmentő határozatot tizenhét súlyos »noha« előzte meg, tizenhét, gyanúval és megrovással teli »noha«, tizenhét golyó Palizzi szivébe.

III.

Moralesnek, az igazságügyi palotából jövet, nem igen akadt mondanivalója. Végre is Palizzi szólalt meg először.

– Az jár a fejemben – kezdte, mialatt átmentek a hídon – hogy micsoda csapás lesz ez arra a szegény asszonyra, a ki ma még a feleségem!… Ez az asszony azt hitte, hogy én vagyok a jóisten. És az istent nem imádják úgy, a hogy ő engem imádott. Higyje el, ha bűnhödöm valamiért, azért történik, mert ezt az asszonyt magamhoz lánczoltam!…

Amaz hallgatott.

– Képzeljen egy Gontaut-Biron leányt – folytatta a báró. – Ismeri ezt a családot? A dicsekvésök jellemzi őket legjobban. Azt szokták mondani, hogy a Gontaut-Biron-ok közül csak az asszonyok halnak meg ágyban. A férfiak a csatamezőn, párbajban, vadászaton, s a többi; egész gyüjteményük van azokból a családtagokból, a kiknek vadkan hasította fel a hasát. S ha volt valaha született herczegnő, az én feleségem az.

– Vannak a bárónak gyermekei? – kérdezte Morales.

– Van három fiam. Az egyik öt, a másik három éves, a harmadik csecsszopó. Bizonyára rájok is kellene gondolnom. De mégis jóformán csak az asszony jár az eszemben. A gyerekek el vannak látva, majd csak felnőnek valahogy, s annak idején igen kevéssé fognak megilletődni, a mikor értesülnek róla, hogy egyszer én is a világon voltam. De ez az asszony! Ennek rossz lesz egy darabig. S tudja-e, mi volna a legokosabb? Ha most szépen hazamennék azzal a hazugsággal, hogy teljes elégtételt kaptam, vagy másfél óráig tettetett nyugalommal beszélgetnék vele s kimagyaráznám neki a tíz órai lapokban megjelenő kellemetlenségeket, aztán megvárnám, míg elalszik, s mikor mosolyogva szunnyad karjaimban, elővenném a revolveremet s egy golyóval szétlocscsantanám ezt a gyönyörű fejet!… Hogy ne tudjon meg semmit, soha, még a másvilágon se!… mert szerencsére nincsen másvilág.

– De báró!…

Megint hallgatva mentek tovább. Egyszerre Palizzi megállt, s minden előkészület nélkül búcsúzni kezdett, mint a ki hirtelen határozta el magát valamire.

– No, jó éjt.

– Hová megy? – kérdezte Morales.

– Megyek védeni a bőrömet. A gyomrom jó, a fogaim kitünőek, a karom erős. Élni akarok.

Morales kitalálta, hogy az Urlovasok Klubjába megy.

– Attól tartok, hogy még szüksége lehet rám.

– Könnyen meglehet. Jót tenne velem, ha tizenegykor találkozhatnánk a Paillardban.

– Ott leszek.

IV.

Palizzi szinte szerencséjének tartotta, hogy a klub nagy előcsarnokában épp Lavertujon gróf jött vele szembe. Lavertujon gróf a klub legtekintélyesebb emberei közé tartozott. Bár ötvenedik évét már rég meghaladta, még most is meglátszott rajta az egykori oroszlánvadász. Rettenthetetlen volt és büszke; egyenes és meg nem alkuvó; csupa értelem és becsület, maga a hozzáférhetetlenség. Óriási vagyon ura; elsőrangu vívó és lövő. Olyan úr, mint Bayard.

A gróf arczáról világosan le lehetett olvasni, hogy a nem várt találkozás igen kellemetlenül érinti. De Palizzi ezt sehogy se akarta észrevenni.

– Jó estét, kedves gróf – köszönt rá barátságosan.

A gróf, a ki a jobboldali ruhatár tájékáról a kijárat felé tartott, a báró szavainak hallatára félre fordult s tovább ment, mint ha nem is látná Palizzit.

– Önnek köszöntem, Lavertujon! – szólt Palizzi, most már más hangon, útját állva a grófnak.

– És én nem fogadom az ön köszöntését – felelt a gróf nyugodtan.

A klub nagy előcsarnokában erre egy iszonyatos arczulcsapás hangzott el. A főlépcsőtől jobbra és balra silbakoló két gyönyörű márványoszlop még soha se látott a finomságoknak ebben a csöndes templomában ily durva pofont.

A gróf megtántorodott, de még erre az el nem képzelt, példátlan bántalomra se vesztette el lélekjelenlétét. Nem rohant rá megtámadójára, hanem felöltőjének a zsebéből egy revolvert vett elő, a fegyvert Palizzi felé irányozta, s elsütötte először, másodszor…

Mind a két golyó a falba fúródott; az egyik a jobb, a másik a bal füle mellett sívított el Palizzinak. Az oroszlánt messziről vagy szemtől-szembe okvetetlenül eltalálta volna; a galamb a magasból lehullott volna a lövésére: de azt az embert, a ki ily hallatlan bántalommal merte illetni őt, az érinthetetlent: azt az embert két lépésnyi távolból elhibázta.

Harmadszor már nem volt ideje elsütni a revolvert; Palizzi lecsapott a karjára, s a vadállati erő nagy felsőbbségével kicsavarta kezéből a fegyvert.

– Ha kijózanodik, majd küldjön el érte! – szólt s eltette a revolvert a zsebébe.

– Ne vágja zsebre, értéktelen! – kiáltott rá a gróf.

De Palizzi ekkor már ott hagyta, s ment föl a lépcsőn, az olvasóterembe.

Egy lelket se talált a rengeteg csarnokban. Ilyenkor még kevesen vannak a klubban; azok is meghúzódnak a játéktermekben, a hol se látnak, se hallanak. Talán az ebédlőben vitatkozik egy csoport a nap eseményéről.

Palizzi leült, belenézegetett a délutáni lapokba, s elhatározta, hogy itt várja meg, a kik után oly hőn sóvárgott: a két gentlemant. Ha benyit hozzá két szabadító angyal, a kik elégtételt követelnek Lavertujon nevében: akkor, akkor még feltámadhat. És mit tehetne Lavertujon egyebet?

Várt, várt, de a két gentleman csak nem jött.

Helyettök egy századig tartó várakozás után, klubszolga jelent meg, a ki levelet hozott a bárónak. A levélben ez volt:

Mikor a levélről felnézett, a szemközt levő fali tükörben véletlenül megpillantotta a tulajdon arczát. Egy holtra vált ember arcza volt az.

V.

Fölkelt, lement, s elhajtatott Paillard vendéglőjébe. Morales már várta.

– Nos? – tudakozódott az utolsó jóbarát.

Palizzi elmondta, hogy mi történt.

– Eh! – szólt Morales – Lavertujonnak mégis csak meg kell verekednie önnel!

Palizzi a fejét rázta.

– Lavertujon nem fog megverekedni velem. Ezek a gazficzkók, a kik visszaélnek a tisztességük érintetlenségével, ki tudnak bujni minden alól!

Morales nem mosolyodott el a furcsa mondáson.

– Elmenjek oda? – kérdezte.

– Kérem!… Menjen a kocsimon. Akármeddig kell maradnia: itt várom…

Egy félóra multán Morales már tudta a halálitéletet. Maga az elnök közölte vele az igazgatóság határozatát. A döntés így szólt:

Az igazgatóság, rendkivüli ülésében, mielőtt Lavertujon gróf panaszával foglalkozhatott, kénytelen volt azt a kizárási inditványt tárgyalni, melyet egy órával előbb Gontaut-Biron herczeg és társai adtak be Palizzi Ferencz báró ellen. Az inditvány-tevők egy birósági itéletet mutattak be, a melynek alapján Palizzi Ferencz bárót ki kellett rekeszteni a klub tagjai sorából. Azért az igazgatóság Palizzi Ferencz bárót már nem is hallgathatta ki s Lavertujon gróf panaszát nem tekinthette egyébnek puszta jelentéstételnél. A kérelmező meghallgatása s az ügy alapos megvizsgálása után az igazgatóság kimondja, hogy: Lavertujon gróf sérelmet nem szenvedett, mert Palizzi Ferencz báró nincs többé abban a helyzetben, hogy Lavertujon grófot megsérthette volna. Lavertujon grófot csak kellemetlenség érte; hogy e kellemetlenséget a lehető módokon megtorolja-e, ez az ő legsajátabb dolga. Elégtételt keresnie nincs és nem lehet oka.

– Szép feladatok várnak rám! – átkozódott magában a szegény Morales.

Az egész úton azon törte a fejét, hogy miképpen öltöztethetné a kegyetlen valóságot enyhébb szavakba. Talált néhány ügyes szólamot, de a fáradsága kárba veszett.

– Látom az arczáról, hogy kivégeztek – szólt Palizzi, mikor rányitotta az ajtót.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltak az ebédlő-teremben.

Morales elmondta, a mivel be kellett számolnia, szépítette a dolgot, a hogy tudta, végül így fakadt ki:

– Kedves jó barátom, hallgasson rám, költözzék ki Amerikába! Vagy utazzék néhány évig, két-három év alatt mindent elfelejtenek. Szerepelnie nem lehet többé ebben az országban, de milliók és milliók igen szépen megvannak e nélkül. Ön még így is irigylésreméltó ember. Gazdag, mindene megvan a csöndes boldogsághoz…

– Mit képzel! – vágott közbe Palizzi. – Én mindent elvesztettem! Pénzem, az maradt; de ezzel az aprópénzzel, a melyet nappal nem költhetnék el, csak éjszaka dobálhatnék ki az ablakon, ezzel az aprópénzzel nem mennék sokra. A mi rám nézve értékes volt, annak vége. Hogy mindenem megvan a csendes boldogsághoz?!… Ön a családomra gondol, ugy-e?… Hát nem tűnt fel önnek, hogy a sógorom az első, a ki azt követeli, hogy zárjanak ki a klubból?!… Nem tűnt fel: mennyire siet, csakhogy valaki elébe ne vágjon?!… És ha az asszonyok is benn volnának a klubjainkban, akkor nem ő lett volna az első, hanem a feleségem!

– Ön tudta, mit koczkáztat, s mégis oly vakmerő játékot űzött!… Pedig nem a szükség vitte rá… mi vitte rá?… – tünődött hangosan Morales.

– Persze, hogy ismertem őket! Csak nem törődtem a hajlandóságaikkal. Azt hittem, hogy nekem van igazam! Azt hittem, hogy enyim lesz a siker, s ők annak fognak látni, a kinek óhajtanak. Én értettem, értem őket; csak ők nem értenek engem. Az olyan emberek tartják fenn az országokat, mint ők; s az olyan emberek viszik előbbre a világot, mint én. Ha a világ csupa olyan emberből állna, mint ők: a föld húszezer évvel hamarább hűlne ki, s egy szép napon talán örökre elaludnék az egész emberiség. Ha ellenben csak olyanokból állna, a milyen én vagyok, meglehet, holnapután már az egész világ öngyilkossá lenne!…

Morales valami frissítőt rendelt. A pinczérek jártak-keltek, a két ember hallgatott. A csöndességben egyszerre csak megszólalt a fali óra; szép, mély szava sokáig zengett: tizenkettőt ütött. A felszolgáló legények, a parancsot teljesítvén, visszavonultak.

– Még csak egyet kérek öntől, kedves Morales – szólt Palizzi, s egy hirtelen mozdulattal az előtte álló vázából egy pompás, vérvörös virágot emelt ki. – Menjen el a feleségemhez, s mondja el neki, hogy az akasztófa tövéből küldöm ezt a virágot. Mondja meg neki, hogy bandita voltam; útonálló, zsebmetsző, a hogy akarja. Mondja meg neki, hogy egy haramiának adta oda magát, de ez a haramia imádta őt!

– Ej, istenem – tiltakozott Morales megrendülve – már hogy beszélhet így?!… Ön, a ki még csak az imént maga mondta, hogy élni akar, mert ugyan mért is vetné el magától az életet, mikor, ha eljátszotta is, hogy a szigorúan itélők tisztelegjenek önnek, az élethez való jogát teljességgel nem játszotta el?!… Ön, a ki megérti s felülről nézi azokat, a kik önt rövidlátásból ezrek bűnének bűnbakjává tették!… Ön, a ki erejének tudatában éppen nem szorult rá arra a kis társaságra, arra a kis körre, a melyet elveszített…

– Hagyjuk ezt, kedves Morales – szólt Palizzi és fölkelt.

– Hova megy? Önnel megyek.

– Nem, várjon rám itt. Még lesz egy pár szavam önhöz… Nagyon visszaélek a szivességével, ugy-e? Pedig most két éve még nem ismertem önt. S nem tettem önnek soha a legcsekélyebb szivességet se. Ha sok olyan embert ismertem volna, mint ön, talán más ember lett volna belőlem. A viszontlátásra, kedves Morales.

– A viszontlátásra.

A pár szó tiz percz multán megérkezett. A Madrid-szálló vadásza hozta egy levélkében:

VI.

Egy óra felé járt, mikor Morales kocsija a Palizzi-palotához ért. Moralest meglepte, hogy a háznak majdnem mindegyik ablakából világosság szűrődött az utczára.

– Ezek várnak engem! – szólt magában.

A kapus kijött, s azt mondta, hogy a báróné ébren van ugyan, de ily későn már senkit se fogad.

– Csak jelentsenek be, s mondják meg neki, hogy a férjétől jövök.

Bevezették a nagy terembe. Alig, hogy magára maradt, megjelent a báróné. Nem látszott rajta semmi nyugtalanság; arcza komoly volt, mint egy gyászoló özvegyé. Morales mélyen meghajolt. Egyszerre elfelejtette az előre összeállított rövid mondatokat. De nem volt szükség semmi előkészítésre.

– Meghalt legalább? – kérdezte halkan a báróné.

– Meghalt – felelt Morales.

S elmondta röviden a történteket. A bárónénak kérdéseket kellett hozzá intéznie, olyan zavaros volt az előadása. Nagyon elfoglalta valami.

– Mi volt ez az iment ennek az asszonynak az arczán? – tünődött magában, mialatt folytatta a jelentenivalóját. – Az öröm, vagy a borzadály kifejezése? Most, lehunyt szempillájával, titkolt remegésével, erőltetett mozdulatlanságával maga a keresztény szemérem, a keresztény lemondás, a keresztény meghunyászkodás…

– A segítségét kérem önnek – szólt aztán, mikor Morales befejezte. – Az életem czélja az, hogy gyermekeim soha se tudják meg férjem szerencsétlenségét. Minden lehetőt meg akarok tenni, s ezt már most meg kell kezdenem. Ha ön oly jó volna és sorra járná a hirlapokat… A halott megérdemli azt a kiméletet, melyre az élő nem számíthatott…

Egy szóval se mondta, hogy látni kivánja a halottat.

Morales mindent megigért.

– Még egyet kell elmondanom, báróné. Utolsó beszélgetésünket.

Ezzel is beszámolt. A báróné szemlesütve, mozdulatlanul hallgatta.

Mialatt beszélt, egy szőnyegajtón különös, nevetnivaló alak lépett a terembe: egy nagyon öreg nő éjjeli öltözékben. A nevetnivaló alak az idegen láttára megállapodott, s hol a bárónéra, hol a vendégre pillantott. A báróné ügyet se vetett rá.

Moralesnek eszébe jutott, hogy ki lehet ez a hálóköntösben sétálgató kisértet. Régebben több apró történetet hallott a Palizzi-ház egy meglehetősen nevetséges lakójáról: a süket öreg nagynéniről, a ki igen szeretett társalogni s a ki elől mindenki menekült.

Mikor Morales befejezte, a hiányosan öltözött öreg hölgy elkezdett jajongani:

– Jaj, jaj, mi történik itt? Mért nem akarják nekem megmondani, hogy mi történt?

Nem akarták észrevenni. A báróné elbocsátotta Moralest, s úgy tett, mintha egyedül maradt volna. Le s fel járt a szobában; meg se látta az öreg személyt.

Amaz leült egy karosszékbe s tovább sápítozott:

– Jaj, jaj, mért nem mondjátok meg nekem, hogy mi történt? Nekem soha se mondtok meg semmit, de azért előttem hiába titkolóztok: én, ha nem is hallok jól, de mindent megérzek!…

A báróné csak nem hallgatott rá.

– Jaj, jaj, tudom én, hogy valami nagy baja van!… Tudom, hogy rosszakat beszélnek róla, pedig ő jó, a legjobb a világon!… Mért bántják őt? A multkor egy ujság került a kezembe… Nekem nem mondtok meg semmit, de én olvasok, olvasok… Ó, hogy írhattak róla, hogy találhattak ki róla ilyen szörnyűségeket!…

– Ugyan ne jajongj itt! – szólt rá a báróné. – Eredj és feküdjél le!

– Nem, tudni akarom, mi történt. Mit akarnak vele? Hol van most? Mért nem jött haza? Jaj, jaj, nekem nem mondtok meg semmit!

A báróné belenyugodott, hogy nem szabadulhat tőle, s hagyta, hadd óbégasson.

– Jaj, jaj, tönkre akarják tenni, meg akarják ölni, pedig ő oly jó, oly jó!… Gyerekkorában olyan volt, mint egy angyal, és most is, most is ő az egyetlen, a ki jó szívvel van hozzám, a ki nem ún, mert ő bizony szóba áll velem, meghallgat s elmondja, a mit kérdezek!…

S elkezdte magasztalni unokaöcscsének erényeit. Elmondta egész történetét, kis gyerek kora óta a legujabb időkig, s ez a történet csodákkal volt tele, akár a Szentek élete. A báróné önkéntelenül hallgatni kezdte.

S a mint hallgatta, egyszerre csak letérdelt a karosszék elé, s megcsókolta a vén lány homlokát.

Rombadőlt boldogságából csak az maradt meg, a mi ebben az öreg fejben élt.

* * *

– Ne félj, nem lesz semmi baja! – suttogott hozzá, szeliden, a hogy gyermekekhez szokás. – Légy nyugodt, megoltalmazzuk!… Csak eredj be most már a szobádba és pihend ki magad!… Ne félj, nem lesz baja!…

Aztán ő is bement a hálószobájába s magával vitte a vérvörös virágot, a melyet Morales hozott.

---